Heten ültek egy diószín ovális asztal körül. Mindenki mögött egy segítő állt egy kis asztal mellett, melyen arany és platinaoszlopok sorakoztak. Midőn Hosszúkéz Gagort bekísérték a terembe, az ott ülők egyike felállt és amolyan üdvözlésfélébe kezdett. Habár hét elf fogadott egyetlen embert, mégis az tűnt magabiztosabbnak. Megérkezésével a fölényesség egy pillanat alatt eltűnt a tündék arcáról.
– Hosszúkéz Gagor! – kezdte a házigazdaként viselkedő fiatal fiúnak kinéző elf. – Jonnas Helgroy vagyok. Örülünk, hogy elfogadta a meghívásunkat. – Az írás kihívásról szólt, ha jól értelmeztem – válaszolta a tolvaj kissé nyersen, miután testbeszédükkel a másik hat elf egyértelművé tette, hogy nem tartják magukkal azonos szinten állónak. – Régen nem játszottam már. Megkopott hírem amúgy is nagyobb, mint a szerencsém. A kikötő kocsmáiban számtalan matrózt tettem gazdaggá az utóbbi időben. Azonban tündékkel játszani valódi kihívás, így köszönöm ezt az alkalmat. Kiket tisztelhetek az urakban? – kérdezte provokatívan a többiekre nézve. – Az itt ülők mind a barátaim, nemes elf házak örökösei – válaszolt titokzatosan Helgroy. – Üdvözlök mindenkit! Remélem nem sértődnek meg, ha azt kívánom, a mai nap mellém szegődjön a szerencse! – mondta Gagor, majd levette a hátáról a kettős bebújópánttal megerősített bőrzsákot. Elfoglalta a helyét Jonnas Helgroy mellett az egyetlen üres széken, majd zsákját a rendelkezésére bocsátott szolgának adta, aki azonmód kipakolta az asztalra a tolvaj vagyonát. A tündék csodálkozására csak platinaérmék kerültek az asztalra. Tízezer arany óriási vagyon volt, nekik sem volt egyszerű ekkora összeget előteremteni. Gagor ezer platinája csak jobban felcsigázta őket. Az éjszaka közepére hárman maradtak. Gagor, és vele szemben két elf. Jonnas Helgroy is elveszítette minden pénzét, de ő, mint házigazda ott maradt a játék végéig. A megüresedett székek és az asztalon lévő, részben kitöltetlen írások arról tanúskodtak, hogy a kamatra adók nagyot néznek a tízezer arany kivételéről szóló okirat kapcsán, bárki vegye fel ezt a hatalmas összeget. Kockáztak, mégpedig tündék készítette drágakő kockákkal. Gagor megvizsgálta őket, ellenőrizte a súlypontjukat, próbagurításokat hajtott végre. Rendellenességnek vagy szándékos kikészítésnek nyomát sem látta. Régi legendák szóltak mágiával átitatott szerencsekockákról, de a mágusháború óta mind a varázslók, mind az általuk készített tárgyak az egyszerű népek számára eltűntek a föld színéről. Sokat gurítottak, közepes tétekben játszva. Gagor apró ujjmozdulatokkal tesztelte a szemben ülőket. Sokszor veszített kisebb összegeket, néha nyert egy nagyobbat, mellyel ellensúlyozta a veszteségeit. Nemsokára egyik ellenfele két egyest gurított. Elkerekedett szeme és félig nyitva maradt szája hűen tükrözte csalódottságát és azt a hitetlenkedést, amikor az utolsó érme is átkerült a mellette ülő elf asztalára. Ketten maradtak. Gagor, és vele szemben egy elszánt, ám meglepően nyugodt tünde. – Ideje, hogy bemutatkozzam. Lavell Mansuel – nyújtotta kezét Gagor felé. A tolvaj fogadta az udvarias kézfogást. Kicsit aggasztotta, hogy Lavell halma kétszer akkora volt, mint a mögötte tornyosuló pénzhegy, de ez már szemtől-szembe játék, ahol nincs helye a taktikázásnak. Itt a szerencse és az ujjak fürgesége dönt. Gagor sosem hallott csaló tündéről. És lám, szemben ül és mosolyog. Tolvajkörökben is az a hír járta, hogy a tündék megvesztegethetetlen népség, aki mindig az igazság és a becsület pártján áll. Rossz hírüket csak a féltündék és a regékből ismert, föld alatt megbújó sötét tündék kelthették, akik közül bizony nem sokan járták a becsületesség végtelenül rögös, szegénységgel kikövezett útját. Csalt. Nem is akárhogyan. Hosszú, pálcaszerű ujjai a gurításoknál szinte körtáncot lejtettek. Pörgött, tekeredett a kocka, élen állt meg, hogy abból a magasabb szám irányába dőljön el. Gagor gyönyörködött a kezek harmóniáján. Csak akkor ocsúdott fel, amikor az egyik kockán négyes, a másik kettőn ötösöket látott. Tizennégy. Nagyon magas a szám. Normális körülmények között alig maradna esélye a győzelemre. Szerencsére, amikor ellenfele kicsit gurított, ő is próbálgatta a pörgetett ejtést, aprólékosan megtapasztalva a kristálykockák mozgását. Egyenként dobott. Hat, három és öt. Mindkettőjük arcán verejtékcseppek gyöngyöztek. Újra dobtak. Lavell hibázott, körme beleakadt a kockába, így két ötös mellé csak egy egyest hajított. Gagor mélyen a szemébe nézett. Lavell látta megsemmisítő pillantását. Felállt a székéből, úgy figyelte az utolsónak vélt gurításokat. Két hatos. A harmadikat ki sem dobta. Az ifjú tünde a székre roskadt. Kezébe temette arcát, gondolatai között apja megvető pillantása, és az így elmaradó ifjú szeretők ködbe vesző sora szerepeltek. Erőt vett magán, majd ismét kezet nyújtott. – Valóban a szerencse fia. Megtisztelne, ha újra játszhatnék önnel! – mondta Lavell Mansuel. A győztes Hosszúkéz Gagor – nyilvánította ki Jonnas Helgroy, majd a hét nyilatkozatot kiállította a mindent vivő nevére. A segítő a tolvaj kezdővagyonát visszatette a bőr hátizsákba. A többiek pénze ládába került, amit Gagor nem tudta és nem is akarta magával cipeltetni. Hosszúkéz Gagor megnézte a nevére kiállított írásokat, majd Jonnas Helgroyhoz fordult. – Szeretnék kettesben maradni az ellenfelemmel egy kis ideig. Megtenné nekem ezt a szívességet? – kérdezte Gagor, miközben látta Lavell szemében az értetlenséget. – Természetesen – válaszolta Jonnas, majd a helyiség elhagyására intette a segédeket. Gagor a székre mutatott, majd mindketten leültek. Köpenye zsebéből elővette a tízezer aranyről szóló kötelezvényeket, majd kikereste a Lavell nevére szólót. Hosszan méregette az írást, majd a tünde szemébe nézett. – Büszke lehet a tudására, sok munka és végtelenül nagy tehetség rejlik a kezében – mondta Gagor. E mondat hallatára Lavell szeme üvegessé vált, majd teljesen összeomlott. Senki sem vágta még az arcába, hogy csalással vált az elf fiatalok üdvöskéjévé, asszonyok gavallér szeretőjévé, pénzsóvár ágyasok tomboló bikájává. Gagor a kezében lévő írást apró darabokra szakította, fecnijeit a tünde elé tolta. Lavell szeme összeszűkült, kérdések sora topogott a nyelve hegyén. Megalázást nem érzett, azon túl volt a harmadik kocka asztalra helyezésénél. Kíváncsiság, tisztelet? Vagy talán lenéző gőg, ami csak a vesztesnek a velejárója? Gagor arcán semmit sem látott. – Mindig nagy tisztelője voltam a szorgalomnak és a tudásnak. Emiatt adom vissza a pénzét és üzletet ajánlok. A falak tovább vizesedtek, a felkent tapaszok tenyérnyi foltokban váltak le, ahogy a szennyvízzel átitatott kövek ledobták magukról a törekes vakolatot. Sokat alkudoztak, így hatezer aranyért vette meg a Csikóhalat. Az építőcéhet megbízta az utcai szennyvízlefolyó köveinek átfaragásával, majd mikor a szivárgás már esős időben sem jelentkezett, hozzáfogtak a fogadó teljes átalakításához. Gagor hosszan egyeztetett a céh vezetőjével, részletesen elmondta az átalakításról szóló igényeit, nem feledve azt a tényt sem, hogy amit lehet, azt gyártsák le a céh udvarában, a helyszínen csak akkor dolgozzanak, ha feltétlenül szükséges. Emellett kikötötte, hogy mindenki csak részfeladatot kaphat a felújítás során, teljes áttekintéssel csak a céh vezetője rendelkezhet. Ennek megvalósítására és nyomatékosítására Gagor a céh által kért összeget megduplázta, éreztetve a vezetővel a személyi felelősségét. Tizenháromezer arany a céh életében egyévnyi bevételt jelentett, így a vezetőjük boldogan mondott igent a tolvaj kérésére. A pincével kezdték. Gagornak egy teliholdnyi ideje volt, hogy a leomlott fal mögötti ismeretlen pincerészt átkutassa. Hosszú folyósó torkolt egy lakásméretű szobába, melyet tucatnyi, a falakból kiálló kovácsoltvas fáklyatartóállvány díszített. Középen egy félig elkorhadt asztal és székek szúvas maradványai csúfolták a pillanat szépségét. Gagor nem értette, miért kellett ezt a helyiséget elfalazni a külvilágtól, hacsak nem azért, hogy megóvják a kintieket egy ide befalazott veszélyes valamitől. Falakat kocogtatott, nyomógombokat és kallantyúkat keresett. Minden téglányt átvizsgált, hátha egyik is megmoccan, és titkos rekeszre vagy egy elmozduló falrész indítókarjára bukkan. Nem járt eredménnyel, pedig tolvajösztöne szüntelen efelé hajtotta. A leomlott kövek helyén megerősíttette a falat és vasalt faajtót rakatott, melyet mind belülről, mind a fogadó irányából be lehetett zárni. Amikor az ajtó a helyére került, az ácsok nem értették, minek egy ablaktalan helyiséget belülről zárni, de Gagor kitért a válasz elől, és leendő tanácsteremként tüntette fel a helyiséget. A falak mentén felcsiszoltatta a fáklyatartókat, új asztalt és székeket készíttetett, de a fáklyákat külön állványon álló, óriási méhviasz gyertyákkal helyettesítette, melynek füstje nem kormozza össze az újjávarázsolt, frissen meszelt falakat. A fogadó ivójában felújíttatta a söntéspultot, titkos fegyvertároló rekeszeket építtetett az oldalfalakba és az elkülönített beülők elválasztó paravánjaiba. Zárszerkezettel ellátott rácsokat szereltetett az ablaknyílásokba, melyek csak belülről voltak nyithatók. Két hátsó kijáratot vágatott a falakba és a tárolópince szellőzőjét is ellátta szökésre alkalmas falétrával. A menekülési útvonalak kidolgozása igazi tolvajészjárást követelt. Az emeletre vezető lépcsőt úgy építették meg, hogy a felső szintről két kar egyidejű megnyomásával a földszintre szakadjon. Az emeleti szobaajtókat duplán vasalták, azok zárszerkezete az uzsorások pénztermével vetekedtek. A szobák többsége két irányban is rendelkezett bontható rácsos ablaknyílással, azokat igény szerint bőrökkel lehetett elfedni. Gagor melegedő tűztereket és füstnyelő kéményeket építtetett. A szobák új bútorzatot kaptak, mindegyikbe rakatott ágyakat, asztalt, székeket, tárolókat és dongázott dézsát a forróvizet kedvelőknek. A tetőtérre négy létra vezetett, a zsindelyborításba hat tetőkibúvónyílást vágatott, a menekülési útvonalak megsokszorozására. A kémények téglányai közé kampókat, kötélfogókat falaztatott. A fogadó két végére álcakéményt rakatott, melynek mélyére túlélő pakkot rejtett pénzzel, fegyverekkel, ruházattal, no meg embernyi férőhellyel. A fogadó felújítása – hála a megemelt összegnek – gyorsan haladt. Az építők figyelték a vezetőjük szavát, csupán egy részegedett le úgy, hogy öntudatlan fecsegése kérdéseket vetett fel a félig üres kocsma egyik asztalánál. Amikor ennek híre ment, Gagor kérdőre vonta az építő céh vezetőjét. Negyednap dobta partra a püffedő testet a tenger, szüntelen csapkodták a végtagok a mólókar kövezetét. Lavell Mansuel sorra szervezte a játékokat. Ő is játszott és az esetek nagyobb részében veszített. Gagor is sokszor ült a vesztesek számára fenntartott székek egyikén, de elég volt minden harmadik-negyedik összejövetelt megnyerni, az is busás hasznot ígért. Az elnyert pénzeket egyenlően osztották el. Néhány holdhónap alatt tucatszor ötvenezer arany várta Gagort, hogy valamelyik pénzembernél magához vegye. Lavell megnősült, rangban magasabban álló család gyönyörű, még ártatlan leányát vette feleségül. Sokan csodálkoztak a Mansuel család mesés nászajándékán, mellyel egyértelművé tették, hogy Lavell családja érdemes erre a kötelékre. Ötszázezer arany egyet jelentett a Mansuel-ház felemelkedésével, noha még így is a Pirminnes-ház számított a jóval előkelőbbnek. Lavell Mansuel és Elaine Pirminnes frigye leginkább Hosszúkéz Gagornak imponált. Amikor a Csikóhal kívülről új köntöst kapott, valami megváltozott. A posványban sokan álltak csodálkozva, amikor az új cégér tartószemeit a falikampókra akasztották. Festett, nútolt deszkapalánk simult a bejárati ajtó feletti falhoz. Ami meghökkentette a bámészkodókat, az a palánkon lévő pingálmányban rejlett, ilyet ugyanis errefelé sosem láttak. A festmény egy hivatalos címerfestő, bizonyos Nascimenna munkája, szakértők szerint a színek ilyesforma használata csak rá volt jellemző. A nagyméretű, téglányforma cégéren egy boroshordó és egy taposódézsa volt látható, telve préselésre váró, szőlőfürt-tapodványokkal. A dézsából egy kissé kótyagosnak tűnő kék színű egérke mászott ki. A felirat fennen hirdette a büszke nevet: Cefre Fogadó