Épp csak derengett, amikor a három elítéltet közrefogták, hogy kötélre verve utolsó útjukra kísérjék. Ahogy telt az idő, Dogy úgy lett egyre feszültebb. Gagor mosolyában látta a lemondók, a másokon átlépők gengszterbáját, s tudta, tanítványára ott és akkor nem számíthat. Átkozta az utolsó kortyot és azt, ahogy a következő hiánya meggondolatlanná tette ezen az istenverte földön. A vacsorát csak piszkálgatta. Az a pár falat, ami valahogyan mégis lecsúszott, nem ülepedett meg a gyomrában, csak kavargott, mint a csókási forgószél. Észrevétlenül telt az idő. A halálra ítéltek számára rohanva, mégis végtelen hosszúnak tűnve.
Amikor kinyílt a berozsdált zárka ajtaja, Dogy a félelemtől elhányta magát. Két cellatársa – a vád szerint karavánfosztó haramiák – kegyelemért könyörgött, a késdobáló szeme azonban a szabadulás keskeny ösvényét kereste. Felmérte helyzetét, mely nem sok jóval kecsegtette. Két katona markolatra tett tenyérrel őrizte a kijáratot, míg másik kettő a celláknál várakozott. A foglároknál nem volt fegyver, senki sem gondolta, hogy ekkora túlerő láttán bárki is kitörésben reménykedhetne. Dogyt hagyták utoljára, a fosztogatók karját a hátuk mögött kötötték szorosra. A késdobáló arcára a kétségbeesés ült ki, nadrágja elejét egyre nagyobb kiterjedésű folt éktelenítette. A foglárok és a katonák hangosan felröhögtek. – Összehugyoztad magad, te büdös paraszt? Ezt szagoljuk egész nap? – vágta hátba kardjának kemény markolatával egy egyik katona. – Kegyelem tünde urak, nem akarok meghalni! – könyörgött Dogy, miközben mélyen előrehajolt, mintha bűnbocsánatért esedezne fogva tartói előtt. A zárkaajtó másik oldalán silbakoló katona lehajolt hozzá, hogy belekarolva felemelhesse. A késdobáló csak erre várt. A katona gyomrába könyökölt, mire az levegő után kapkodott. Karjaiból kiszállt minden erő. Dogy kirántotta kezéből a kardot, majd megkerülve a katonát, a pengét a torkára igazította. – Innen nem jutsz ki paraszt! – tartotta a pengéjét maga elé a közelben lévő katona. A fegyvertelen börtönőrök villámgyorsan eliszkoltak, magukra hagyva a megkötözött foglyokat. Dogy két villámgyors mozdulattal elvágta a halálra ítéltek köteleit, ügyet sem vetve arra, hogy a kardpenge húst is ért. – Nincs esélyed! – kiabált hátulról egy katona, hüvelyéből kivonva fegyverét. – Nem ismered Dogyt! Gyerünk fiúk! – kiáltott a késdobáló, majd egy mozdulattal hasba szúrta a sakkban tartott katonát. Akinek nincs veszteni valója, az nem válogat az eszközökben. A haldokló katonától elvették fegyverét, így nagyban javultak az esélyeik. A fegyver nélküli fegyenc kissé tanácstalan volt, megpróbált társai védvonalába bújni, várva a szökés kínálkozó alkalmát. Dogy előre szúrt, a katona félreütötte a pengét, de közben a másik penge az oldalába hatolt. Fájdalmasat ordított. A késdobáló oldalra lendülő pengéje visszakézből eltalálta a vádliját, elmetszve a húst és az ínakat, örökre hordszékbe kényszerítve a katonát. Mindhárman előre törtek. Két kivont kardú katona torlaszolta el a börtönfolyósót és a szabadulást jelentő lépcsőket. A képzett harcosok egymást fedezve védekeztek. Dogy egyik kezével előre taszította fegyvertelen cellatársát, aki így markolatig futott az előtartott kardpengébe. A másik fegyenc életre-halálra küzdött egy kiszolgált katonával. Dogy nem várta meg, amíg a katona kirántja a kardot társa hasából, a késpárbajoknál begyakorlott mozdulatsorral hónaljba szúrta a tétovázó ellenfelet. A szúrás tüdőt ért, ezt mi sem bizonyította jobban, mint a katona száján megjelenő vörös hab. – Megadom magam, leteszem a kardot! – emelte fel mindkét karját a kiöregedett elf katona. – Fordulj meg és vedd le a páncélod! – förmedt rá Dogy. – Te meg vedd fel azét ott! – mutatott a sarokban fekvő halottra. Ahogy az utolsó alkarvédő is a földre került, Dogy hátba szúrta a magát megadó katonát. – Lassan megyünk ki, mintha mi sem történt volna. Kint örökre elválnak útjaink – mondta Dogy, miközben magára rángatta a nála vékonyabb dongájú tünde szűkös páncélját. Az udvar elhagyatott volt. Gagor egy nemesi ház tetején hasalt, innen rálátott az őrség kaszárnyájának belső udvarára, ahol az akasztófák sorakoztak. Négy állt, láthatóan folyamatosan karbantartva. Meravin kikötője és a „posvány” folyamatos munkát biztosított az ítéletvégrehajtónak. Ritka volt az az időszak, hogy nem akasztottak, pedig az elfek mániákusan életigenlőek voltak. Meravin régenskirálya, Kletta Pirminnes nem rajongott a sziget nemkívánatos vendégeiért, elfet még nem ringattak a belső udvar kötelei. Az igazságszolgáltatás az utóbbi időben egyedi elbírálás alapján működött. A tolvajnak nem okozott gondot eljutni a falig. Gyorsan mászott fel, majd a fedőkövön kúszott egészen a vesztőhely közeli kiszögellésig. Sokáig figyelte a két őr mozgását. Szigorú lépésekkel rótták a köröket, melyek végén hosszan beszélgettek. Hosszúkéz Gagor piszkosszürke köpenye szinte teljesen beleolvadt a hajnalelőbe, így akadály nélkül jutott el az álló rönkökig. Az őrök inkább a falak irányába nézelődtek, nem törődtek az udvar közepével. Nem sok időbe telt, amíg az akasztófahurkok csomóinál szinte teljesen átvágta a köteleket, ügyelve arra, hogy csak a testek teljes súlya alatt adja meg magát a kender. Remélte, hogy a hóhér nem fogja átnézni a köteleket, és az akasztás íratlan törvénye szerint jár majd el: akit a kötél megkímél, azt maga a teremtő kíméli meg. A falhoz visszajutni jóval nehezebbnek bizonyult, a Nap ellenkezés nélkül könyökölt be a látóhatár párkányán. Amikor átlendült a kerítés fedőkövén, biztosra vette, hogy meglátták. Teljes erőből futott a kikötő irányba, ahol a zegzugos utcák és sikátorok végeláthatatlan szövevénye várta. Gagor a kikötőben, a városi csatornakifolyó bűzében üldögélt jó egy órát. Innen rálátott a mólóhoz vezető összes bekötőútra. Ösztönös tolvajként nem viselkedett feltűnően. Nem keresték. Látott őrjáratokat, akik a kocsmákat és az indulásra váró hajókat vizslatták, de felé senki sem nézett. Amikor elült a zsongás, a kikötőn túl egy számára ismeretlen ivó felé sétált. Ez nem közvetlen a mólók vagányait invitálta, inkább a piaci árusok hörpölőjének tekintették. A Kofaszellem alsó szintje zsúfolásig tele volt. Kereskedők, árusok és utazók oltották szomjukat, áldomással pecsételték meg a kézfogással zárult üzletet. A módosabbnak tűnő kereskedők időközönként fel-felmentek az emeletre, gyakran vettek ki szobát a soknapos visszaút előtti pihenőre. Gagor az italpult előtti háromlábúra telepedett. A féltünde csapos fáradt pillantással érdeklődött az itala felől. – Egy sört kérek! A friss csapolás gyöngyöt vetett a kőkorsó oldalán, a tolvaj mohón hajtotta fel az utolsó kortyot is. – Ehetnék valamit? – kérdezte Hosszúkéz Gagor a félelfet. – Csak esti maradék van, némi ürühús napon szárított gyümölccsel, sült gyökérrel – felelte a csapos. – Kérem, és még egy kupa sört! – Négy ezüst összesen nagyuram. – Van szabad szobájuk? – Öt ezüst egy napra. Emeleti, ablaka a térre néz. Gagor egy aranyat tett a csapos elé a pultra. Az bólintott, majd egy arasznyi, nehéz kulcsot nyomott a tolvaj kezébe. Még kortyolta a második kupát, amikor a lengőajtó mögül előkerült a reggelije. Kicsit rágósnak vélte, de hát az ürühús nem a fogatlanok éteke, nem beszélve így félig kiszáradva, másnap, hidegében. Küzdött a nyeléssel, amikor nyílt a kocsma ajtaja és egy vigyorgó inasféle lépett be, aki elkurjantotta magát. – Elmaradt az akasztás! Az ivóban egyszerre éljeneztek az emberek. – Még keresik a katonák gyilkosait – mondta. – Mocskos tündék! – szólta el magát valaki a sarokból. A csapos szigorúan a hang irányába nézett. – Itt ne hőbörögjön senki! Nem akarok őrjáratokat! – bődült el a félelf. Gagor rezzenéstelen arccal hallgatta a rögtönzött purparlét, majd a csaposhoz fordult. – Ismer olyan hajóskapitányt, akivel lehet üzletelni? – Mindenkivel lehet üzletelni, de, ha a katonaság vagy a Bírák elkerülésével óhajtaná, akkor Drake-et és a Kósza Szelet keresse. Óvakodjon Bordírtól! – mondta szinte suttogva a Kofaszellem csaposa. – Hol áll a kikötőben? – Senki sem tudja, mikor jön. Csak addig marad, amíg kirakodnak. Talán a kikötőmester tudja. Hivatkozzon rám, Corrinra! Gagor letett a pultra még egy aranyat, majd befejezte a reggelit. Felsétált a szobájába, kinézett az ablaknak legkevésbé sem nevezhető lőrésen. A piacteret és a kikötőt ellepték a járőrosztagok, vélhetően a szökevényeket keresték. Hallotta, ahogy az alsó szintet is átkutatják, s a közelgő léptek ismerős dübögése megnyugtatta. Dogy még él. Kinyitotta az ajtót, nehogy a katonák kárt tehessenek a zárban. Már ismerte a haragtól erőre kapó csizmatalpak deszkát repesztő hangját. – Parancsoljanak! – tárta szélesre a vasalt ajtót. – Ne szemtelenkedj velünk, te kutya! – tolta be a szobába a lépcsőn elsőnek felérő, gyűlölettől és bosszúvágytól vezérelt katona. – Tovább! Ketten a padlásra, a többiek a hátsó udvarba! – kiabálta hangosan, miközben mélyen Gagor szemébe nézett. – Mindenkit felkoncolok, aki segítette őket! – Külhoni kereskedő vagyok, nem ismerek itt senkit – hazudta alkalmi csepűrágóként a tolvaj. A kikötőmester bódéja a szekérfordulónál állt. Ez a terület a móló és a városi belső út találkozásánál lett kialakítva úgy, hogy befogott lovakkal, előre menteben is meg tudjon fordulni egy méretes szekér. A hajók gyomrát áru nem hagyhatta úgy el, hogy a kirakodásért felelős Carsito ne tudjon róla. Gagornak azonnal feltűnt, hogy a berakodáshoz egy másik pont érintésével érkeznek a szekerek, azokat minden esetben tündék vizsgálták át. A tolvaj hosszan figyelte a kikötőmester tevékenységét, aki sokat sétált a mólón. Hajóskapitányokkal elegyedett szóba, vagy éppen a raktárba behordott bálákat olvasta. Átlagembernek nem tűnt volna fel, de az avatott szem rögtön kiszúrta a csempészárú jó előre megtervezett útját. Carsito tucatnyi dokkmunkással dolgozott. Az átverés lényege a csomagolásban rejlett. Egyes hajókról az árut a kikötői rakodók szekerekre rakták, majd a móló forgatagában kis időre elrejtették az árgus szemek elől. Sátorponyva alatt a felül lévő bálákat hasonlókra cserélték, így már begördülhettek a szekerek a kikötői raktárba, ahol lajstromba vették. A csempészárut rejtő bálákat pillanatok alatt eltüntették, így nem létező áru hagyhatta el Meravin mólóját. Carsito gondosan ügyelt arra, hogy a beérkező hajókkal egy időben a bálák ismét készen álljanak a cserére. Hiába a tünde tekintetek és a végletekig megunt ellenőrzések, aki itt nő fel, akaratlanul is megtanul zsiványkodni. Carsito tősgyökeres posványszülöttként hamar kitanulta a leckét. Hosszúkéz Gagor jóízűen ette az árusnál vett lángosát. Sajnálta otthagyni az ebédjét, ezért szájában a zsíros étekkel indult a kikötőmester bódéjához. Kopogott, majd benyitott. Carsito egyedül volt az irodájának nevezett deszkaépítményben. Egy priccsen feküdt, melyről álmos szemmel kelt fel, amikor meglátta a nemvárt ismeretlent. – Jó napot kívánok! – köszönt illedelmesen Gagor. – Magának is jó ember. Azt, mi járatban erre délidőben? – kérdezte a kikötőmester. – Corrin ajánlotta, hogy magához forduljak. – Nofene – mondta Carsito, miközben kinézett a bódé ablakain. – A berakodás nem az én asztalom, arra a hegyes fülűek a felelősek. – Hagyjuk a másik oldalt! – ajánlotta Gagor. – Rendben, térjünk az üzletre! – Mostanság nehéz észrevétlenül hajóra szállni és kijutni a szigetről. Úgy hallottam, van egy hajó, a Kósza Szél, amin talán ez mégis lehetséges. Össze tudna hozni a kapitányával? – Drake kapitány nem köt üzletet idegenekkel. – Ezért jöttem magához. – Magának kellene eltűnnie? Nem tűnik olyannak. – Egy barátomról lenne szó. Menedék kellene és egy biztonságos hajó, ami elviszi Tűhegyről – vázolta Gagor. – Csak nem az egyik, aki rendet vágott a kiszolgáltak között? – kérdezte nevetve a kikötőmester. – Kötünk üzletet? – kérdezett vissza Gagor ügyelve, nehogy válaszoljon a feltett kérdésre. – Ötven aranyért elbújtatom itt a kikötőben. Keresővarázslatokkal sem találnak rá, ha érti mire gondolok. – És a hajóút? – Egy kőrözött gyilkos ára magas. Hagyja inkább magára, nem éri meg! Drake árai túl magasak. – Mennyi? – kérdezte kissé emeltebb hangon Hosszúkéz Gagor. – Kétszáz arany, ha ennyire fontos. És előre kérem az egészet! – nézett rá kérdőn Carsito. Gagor a ruhája belső zsebéből elővett egy, a legutóbbi kikötői zsákmányból származó, kott-tojásnyi borostyánt, majd Carsito tenyerébe ejtette. – Ötszázat ér nagyjából – mondta Gagor. – A magáé. Kezeljük ezt a leendő közös üzleteink befektetéseként! Magánál fog jelentkezni a barátom. – Kire fog hivatkozni? – kérdezte a kikötőmester. – Hosszúkéz Gagor a nevem.