Túl voltak a második próbán, bár volt olyan pillanat, amikor az életük volt a tét, nem a máguspróba sikeressége. Végtelenül büszkék voltak, tele önbizalommal. A legendás kék mágus öklömnyi zafírjai megnyitották az energiaáramlás csatornáit, számukra eddig elképzelhetetlennek tűnő varázslatok váltak elérhetővé. Felkészültnek, legyőzhetetlennek érezték magukat. A gnóm teljes káprázatot elevenített meg, mintha egy komédiás mű kelt volna életre. Hangok, mozgások, színek és ízek végtelen kavalkádja. A drow nem csak megigézhetett bárkit, de teljesen rá tudta erőltetni az akaratát másokra. Kérdés nélkül íródtak alá szerződések, tiltakozás nélkül cseréltek gazdát vagyonok és értéktárgyak, de volt, aki a lányát adta oda egy addig semmire sem tartott kérőnek. A tengeri elf nem csak a vizek elfeledett lakóit tudta a semmiből megidézni, immár képes volt a levegő és a földmélye lakóit is maga alá rendelni. Habár az emberlány, Lolate használta a tőröket, hogy megvédje magát, de az erő, mely átjárta, pusztítóbb volt mindennel. Tűz és jég vegyült szikrázó villámmal, amikor harcolt. Négyük közül ő tűnt a legkönyörtelenebb ellenfélnek.
Lolate nem volt sem félelmetes, sem rémisztő. Igazából bájos volt, hamvas és igéző. Nemcsak az emberek, a tündék szeme is megakadt a hajadonon. Először nem foglalkozott vele, véletlennek, összekacsintásnak, a mágusok egyszerre történő felismerésének vélte. Justil Ocomor mindig kedves, előzékeny, segítőkész volt, leste minden szavát és kereste a tekintetét. Mintha egész nap őt nézné. Julen Dar teljesen más volt. Zsivány, olykor lekezelő, távolságtartó, akiben ott szunnyad a vadász. Mintha a drow csak arra várna, hogy rávethesse magát és birtokolhassa. Amikor mindkét fiú a közelében volt, csak ténfergett, mint akinek semmi dolga, pedig csak magával nem tudott mit kezdeni és azzal, amire vágyott. Soha nem gondolta volna, hogy egy tünde fiúra úgy tud majd nézni, nemhogy kettőre. Vágyott a babusgatásra, a gyengéd szeretetre, de vágyott arra is, hogy birtokolják. Még soha senki sem birtokolta.
A lánynak imponált a három férfi közelsége, igaz Shannalar inkább hasonlított bátyra, mint szeretőre, de olyan nem nagyon fordult volna elő, hogy egyedül engedjék el bárhova. Okot mindig találtak a férfiak a közelségre.
A Kopár-szigetre hajóval érkeztek. Justil Ocomorral a Teknős-szigetre teleportáltak, majd megpihentek egy napot. Megismerték a tengeri elf családját, rácsodálkoztak az algakoszorúkból és a tengeri lények páncéljából készített otthonokra. Lolate hangosan felkacagott, amikor meglátta az elfeken a sebtében magukra tekert rongyokat, amik néha maguktól leestek, megmutatva a lány elől eddig elzárt világ érdekességeit. Justil szülei meglehetősen kimértek és feszélyezettek voltak, ők már annak sem örültek, hogy fiuk letett a páncéltisztításról. Az végképp nem vidított a hangulaton, hogy másik három kék mágussal kellett egy fedél alatt lakniuk.
Justil kérésére másnap elf siklóhajó jött értük, senki sem marasztalta őket. Felszálltak a lapos fenekű hajóra, ami felűről nézve leginkább falevélre emlékeztetett. Az oldalán befolyt a víz, a farrésznél azonnal távozott. A legénység egy volt a vízzel, el nem tudták volna képzelni, hogy száraz lábbal kezeljék a hajót.
Hatszor kelt fel a Hold, mire elérték Tolonero magányos szigetét. Régen fejét vesztett vulkán formálta esővel, széllel karöltve. Bozótos ligetek váltakoztak erdősávokkal. A szokványos hegyoldal képét csupán a csúcsra telepedett, várszerű épület törte meg. Nem tudták, ki küldte a meghívót, de a rend feljebbvalói is érintve voltak, így kérdés nélkül jöttek. A lankás hegy lábánál jó állapodban lévő kikötési helyet találtak, ami a nyílt vízi szigetek esetében általában erős, kőbe ágyazott kampókat és félgerendákból ácsolt lengősóját jelentett.
Amikor partot értek, megelevenedett a hegyoldal és hallgatag szolgák kisebb csoportja sietett eléjük. Mind közül a legmagasabb férfi vette magához a szót.
– Braban vagyok, Urunk már várja magukat – mutatott egy ösvényre, mely az erdőn keresztül a domboldalba vájt sziklalépcsőbe torkollott.
– Hogyan szólíthatjuk a ház urát? – érdeklődött finoman Shannalar, akinek fogalma nem volt a terület gazdájának kilétéről.
– Shenad Zian nagyúr. Elődjeihez hasonlóan ő a Mithril Páholy vezetője.
A mágusok csak bólogattak, soha nem hallottak erről a csoportosulásról. A sorban Braban haladt az élen, a szolgák lazán követték a meghívottakat, tartva azok indokolatlan lemaradásától. A terep könnyen volt járható, a kövek megmunkálása értő kőfaragót sejtetett, külön vízelvezető mélyedések szolgáltak az esővíz lefolyására, megakadályozva a levelek rothadását és a mohatelepek megjelenését. A lépcső tetején tágas, nyílt terület ált rendelkezésre nagyobb csoportok fogadására és a szekerek tárolására, melyeket egy másik, hosszan kacskaringózó köves úton juttathattak el a kikötőhelytől a kastély bejáratáig.
Ahogy felértek a lépcsőkön, az épület homlokzata uralta a dombtetőt, de kicsit oldalról nézve rögtön feltűnt, hogy az épület kihasználta az egykori vulkán adta domborzati lehetőségeket, így a kastély jelentős része beleolvadt a tűzhányó testébe. Braban előre sietett és kinyitotta a roppant kapu melletti kisebb oldalajtót. Csak egy tolóretesz volt a kapun, az is elrozsdálva, látszott, nem nagyon használják, talán nincs kitől megvédeni a nehezen megközelíthető portát. Amikor átléptek az oldalajtón, furcsa borzongás futott át a testükön, mintha a zár idő rágta rozsdája a lelkükre telepedve kéretlenül mart volna beléjük. Visszafordulva a kapu felett szörnyeket ábrázoló domborművek ékesítették a kőfalat.
– Védelmi szerepük nincs, az eredeti építő meglehetősen babonás lehetett – húzta mosolyra a száját Braban, aki észlelte vendégei megtorpanását.
Tovább haladva ez a furcsa érzés eloszlott, ahogy beléptek a kastélyba, otthonosság fogadta őket. Napfényes ablakok, tisztaság. Hideg, de száraz falak között sétáltak át a fogadóhajón. Braban egy míves könyvtárba invitálta őket, mely fogadóteremként és dolgozószobaként is működött. Az egyik osztott ablaknál fiatal férfi támaszkodott a kőpárkányra, okkerszínű ruhája palástként borult a testére. Amint beléptek, megfordult.
– Mágusokhoz képest hamarabb vártam az érkeztüket – mondta a ház ura.
– Hajóval érkeztünk – válaszolta a tengeri elf.
– Igen, igen. Tudom, hogy a varázslók bűbája alól e sziget mindeddig mentesült. Fő, hogy itt vannak és mindjárt négyen. Duvain mester nem mondta, hogy egy egész sereget küld a kérésemre.
A Rend vezetőjének említése megelégedésükre szolgált, köszönetet és lehetőséget láttak e küldetésben, miután visszaszerezték a varázslórend ereklyéjét. Shenad Zian végig nézett rajtuk. Lassan tette mindezt, egyetlen apróság sem kerülte el a figyelmét. Nem is nézte, inkább pásztázta őket. Érezte bennük a fiatalság állhatatos erejét, a meggondolatlanság soha fel nem fogható sikerét és a mulandóságot, mely úgy törli ki őket az emlékezetből, mint a zivatar, mely régi vízmosást vált fel újra, megbékélve annak megszűntével.
– Említette, hogy a leghatásosabb csapatát küldi segítségül, de ezzel engem is meglepett – mondta a férfi, aki inkább fiatalosnak, amolyan örökifjúnak nézett ki, mintsem velük egykorúnak.
Shannalarék hallottak már fiatalító főzetekről, isteni beavatkozásról, mely növelhette a megélt telek számát. A kastély uráról igazán elképzelhetőnek tűnt, hogy mindezt komoly adományokért cserébe meg is kaphatta.
– Üljenek le! Braban! Bogyós teát a vendégeknek – utasította mindenesét Shenad Zian.
– Elmondaná, miért kéretett ide minket? – tette fel kérdését Lolate, akit kissé untatott a főúri flanc és a semmitmondó időhúzás, mely az udvari viselkedés általa mélységesen megvetett része volt.
– Gondolom a Mithril Páholy neve nem sok mindent mond önöknek. Családom hosszú évszázadok óta vezeti ezt a társaságot, mely egy cél érdekében munkálkodik – mondta Shenad Zian. – Felkutatni és elpusztítani a vámpírokat.
– Az élőholtak a papok és az egyházaik dolga, nem a varázslóké – szólt először Julen Dar.
– Való igaz, a vámpírok is e világ tanúi és részesei Zara istennő világának – bólintott Shenad Zian. – Mégis, felül állnak mindenen, mit az élőholtak birodalmáról ismerhetünk. Míg az élőholtak születési helye leginkább a papi szentélyek mélye, a templomok erre felszentelt oltárai, a vámpírok varázslói mágiával jöhetnek létre. Végtelenül intelligensek, lételemük a rejtőzködés, a megtévesztés, a bűbáj. Leírások tucatja boncolgatja, mely vámpír volt egykor maga is mágus és élőhalottá válása a test számára csupán csak egyet jelentett az örökléttel.
– Mágusok saját magukat változtatták át vámpírrá? – borzongott meg Lolate.
– Igen, de ez nagyon bonyolult eljárás és segítség nélkül nem működik – válaszolt a Mithril Páholy vezetője.
Braban közben felszolgálta a teát. Láthatóan ura csak őt engedte a dolgozószobájába. Az meghajolt, majd sietve távozott.
– Különleges Páholy, mithril, vámpírok. Elárulná végre, mi végre jöttünk? – kérdezte a drow.
– Az utolsó vámpír emberöltőkkel ezelőtt pusztult el, egy mithril tőrt szúrtak a szívébe – folytatta Shenad Zian. – Értesüléseim alapján a néped egy új ellenséget akar a világra szabadítani. És birtokában vannak a legnagyobb tudásnak.
– Birtokában? – kérdezte Lolate. – Minek vannak a birtokában?
– Az Öröklét Könyve – mondta Shenad Zian. – Egy drow papnő vámpírrá akar változtatni egy fekete mágust.
– Zara papnője és egy fekete mágus egy drow dinasztia fellegvárában… – motyogta maga elé Julen Dar.
– A maga családjáról van szó. A Rend főmágusa azért küldte magukat, hogy elhozzák nekem azt a könyvet.
Tűhegy szigetén tizenhat elf család élt, közöttük hárman a sötét elfek nemzettségét erősítették, melyek közül a Darwardel-ház volt a legkisebb. Mind létszámban, mind katonai erőben elmaradt a többiektől, így állandó veszélyben érezték magukat. A legerősebb drow dinasztia, a Khamalkan-ház, a Sollari melletti hegy alatt élt, míg a sziget középső hegyvonulatán, állandó területi viták közepette osztozott a Darwardel és az Omassuma nemzettség.
A Darwardel-ház közel kétezer főt számlált, ennek jelentős része katonaként védte a nemzettség határait. Az uralkodó rend néhány tucat papnőből és az őket kiszolgáló fekete mágusokból állt. A közösség utolsó két évszázada a fennmaradásról szólt, ám egy ilyen új lehetőség nem csak az Omassuma-ház bekebelezésével, hanem Tűhegy egyéb elf családjainak a leigázásával is kecsegtetett.
Julen Dar, amikor megtudta küldetésük célját, megmerevedett. Belülről ismerte a drow házak erejét, melyek ellen kívülállóknak szemernyi esélyük sem volt még akkor is, ha a főpapi oltárt egyáltalán nem őrizték.
– Ez elég sok mindent megváltoztat – mondta Shannalar, akinek családi legendáriumában bizony voltak rabszolgasorba jutott gnómok, akik sötét tündék bányáiban lelték halálukat.
– Azt hiszem, nem mi vagyunk a maga csapata – mondta Justil Ocomor.
– Sem a tengeri elfek, sem az emberek nem élnének túl egy napot sem a mélyben. Ha kiderül, hogy… – kezdte Lolate.
– Azonnal megölnek. Kérdések nélkül. Talán kérdésekkel karöltve, miközben megkínoznak – fejezte be a mondatot Julen Dar. – Egyet áruljon el nekem, Uram! Mi érdekem fűződik ahhoz, hogy Házamat eláruljam, meggyengítsem, és elvegyem a felemelkedés lehetőségét?
– Ha nemet mondanak, a Mithril Páholy azonnal értesíti Tűhegy tündéit. Egy vámpír elfedi a Napot Tűhegy egén, megáll az élet, a kereskedelem, a termelés. A lakosság rettegni fog, elköltözik, vagy haláláig dorbézol. A tündék királya törvényen kívül helyezi a nemzettségét, megfosztja minden kiváltságától és a neki járó védelemtől. Szabad prédává válnak, akiket senki sem segít, akiken csak átnéznek, miután rátapostak – mondta a vámpírvadászok elöljárója. – Ha teljesítik a küldetést, a király hallgatólagosan támogatni fogja a Darwardel-házat egy másik, konkurens nemzettség meggyengítésére történő kísérletben.
– Amennyiben? – kérdezte Julen Dar.
– Legyen elég a király szava – mondta Shenad Zian.
– És a mi jussunk? – érdeklődött Shannalar, akit egyáltalán nem érdekelt a sötét tündék közti viszály és az sem, hogy ez milyen hatással lesz majd Tűhegy életére.
– A Mithril Páholy a Kék Mágusrenddel állapodott meg és ezt a megállapodást Thurull király és az emberek is támogatják. A becses szolgálat elismerése a rendfőnökötök hatásköre – mondta Shenad Zian, majd a zavaró csendet megszakítva folytatta. – De amiért ide kérettem magukat, az a segítség, amivel esetleg hozzájárulhatok a sikerükhöz. – mondta, majd felállt az asztaltól és a szemben lévő könyvespolchoz sétált.
A szoba falához kapcsolódó, sínen gördülő létrát használva leemelt a felső polcokról két meglehetősen régi könyvet, melyeket egymásnak ütögetve tisztított meg az évek alatt rárakódott portól. A mágusok közelebb léptek, már a borítójuk is tiszteletet követelt. Az egyik könyv ónveretes kapoccsal hirdette fontosságát, a másik fekete bőrből készült, ezüst szegecsek alkottak jellegzetes, mindenki által ismert motívumokat, mely a világ egy részének a jövőbe vetett hitet, mások számára a bánatot és a pusztulást jelentették.
– Újjászületés az örökkévalóságba. Zara istennő hitvilágának egyik hirdetője – szólt kissé gúnyosan Julen Dar, aki sokszor látta ezt a motívumot az otthon melegében.
– Valóban. Ez a könyv azt mutatja be, hogyan, milyen rituálék segítségével érhető el, hogy egy élő mágus imák és Istennője áldásával vámpírrá alakuljon át – mondta a Mithril Páholy vezetője.
– És a másik könyv? – kérdezte Lolate.
– Nos, a másik egy igazi ritkaság, a családi hagyatékom egyik féltett kincse, amit a Páholy törvényei szerint csak kivételes esetben ismerhet meg kívülálló és csak azokat a részeket, melyek ismerete elengedhetetlen – válaszolta Shenad Zian. – Azt javaslom, tanulmányozzák mindkettőt!
A dolgozószoba asztalán lévő csengőre tenyerelt, mire sietve bejött a szolgája, Braban.
– Hozd ide a karpereceket! – utasította Shenad Zian.
Braban kisietett, majd egy fehér selyemmel letakart tálcán hat mithril karperecet hozott, amit ura elé tett az asztalra. Az intett, mire a szolgáló elsietett.
– Ezek a Páholy segítségét jelképezik. Az Átalakulás Misztériumának nevezem. Tökéletesek. Halandó nem képes átlátni a mágiája erején, így az apró termetű gnóm sem fog különbözni a hegyekben élő sötét tündéktől. Amíg a csuklójukon lesz, jártasok lesznek a drow nemzetség történelmében, szokásaiban, érteni és művelni fogják a beszélt nyelvet és a testnyelvet is.
– Nem tudtam, hogy a Rend legfőbb varázslója ennyire behatóan ismeri a drow társadalmakat – fogta a kezébe az egyik karperecet Julen Dar, de válasz helyett csak apró mosoly jelent meg Shenad Zian arcán.
– Holnap beszélünk a különleges karperecek használatáról, most pedig költözzenek be a szobáikba. Négy napot kapnak, hogy tanulmányozzák a könyveket. Az épületet ne hagyják el, sötétedés után csukják be a spalettákat, mert sokszor esik és a vihar errefelé nem viccel.
Ahogy a szobák felé sétáltak, a folyósó falait nézegették, ahol portrék és jelenetképek köszöntek vissza, keretre feszített vásznakon és fatáblákon. A festmények nagy része Shenad Zian felmenőit ábrázolhatták, volt, aki fiatalon viselte a kék mágusok gúnyáját, volt, aki aggastyánként tűnt fel a fekete mágusok palástjában, volt, aki Thurull király udvarában parolázott és volt, aki főbírói pecsétet hordott a nyakában.
– Asszonyokról, gyerekekről egyet se látok – jegyezte meg epésen Lolate.
– Talán a kastély más részében őrzik azokat, nem a nyilvánosság folyósóin – próbált a lány jókedvében járni a tengeri elf.
– Komoly családi életút – szólt elismerően Shannalar. – Mindenhol jelen voltak, igazi történelemcsináló família.
– Mégsem hallott egyikünk se a Mithril Páholyról – mondta gondterhelten Julen Dar. – Sem a Rendnél, sem sehol.
– Azt hiszem jobb lesz, ha veletek alszom – mondta erre Lolate.
Másnap naplemente után találkoztak Zian nagyúrral, aki megpróbált olvasni az arcukon.
– Gondolom, alvás helyett az olvasás mellett döntöttek.
– Egyikünk sem hallott még a Mithril Páholyról. Sem utalás, sem elejtett mondat nem hagyta el egyik magiszterünk ajkát sem és az élőholtakat bemutató legendáriumok sem írnak a létezéséről, mégis azt mondja, bírja Thurull király és a tünde nemzettségek pártfogását – esett vendéglátójának Lolate.
– Kegyed nagyon fiatal és nem csak emberi léptékkel. Vannak társaságok, akik fontosságuknál fogva fölötte állnak fajoknak, világoknak és az időnek – válaszolta Shenad Zian. – A családom önként vállalta a száműzetést azért, hogy vámpír immár ne születhessék. De nem azért vannak itt, hogy faggatózzanak – váltott hangnemet a házigazda. – A karpereceket mágiával hangoltuk magukra. Amikor felcsatolják, ki kell mondani a ház nevét, azzal aktiválják az átváltoztató varázslatot. Zara kódexét egyenesen ide hozzák, nincs túl sok időnk!
– Elpusztítja? – kérdezte kíváncsian Shannalar.
– Inkább szabadítsunk egy újabb vámpírt a világra?
– Újabbat? – kérdezte Justil Ocomor.
– A legutóbbit hetven téllel ezelőtt öltem meg – válaszolta elhalkuló hangon Zian. – Nem csodálom, hogy ezt az apróságot nem osztották meg a világgal. A vámpírok felettébb veszedelmesek.
– A harapásuk? – kérdezte Justil, akinek szőrtelen bőre hirtelen a gágok ragyájára emlékeztetett.
– A csókjuk? – berzenkedett Lolate.
– Az intelligenciájuk, mely a legerősebb élőhalottakéval vetekszik. Ha vámpír születik, megváltozik a világ menete. Uralkodókat babonáz meg, szüzek vérét issza – suttogta sejtelmesen Shenad Zian, aki a riadt arcokat látva elnevette magát. –Ezek nagy része persze csak mese és aki találkozik egy vámpírral, általában nem is fogja fel, hogy mi történik vele. Vegyék el a karpereceket, sajátítsák el és gyakorolják a Darwardel-ház szokásait! Az életük múlik rajta.
Négy nap telt el, három borzalmas éjszakával. Tanulmányozták a vámpírrá válás rituáléját, a Zara Istennő oltárán való kegyetlen kínhalállal és újjászületéssel. Zian családi könyve csak csupán egy helyen nyílt ki. Ott, ahol egy rajzot találtak. Egy rajzot egy titkos kézjelről, melyet csak a Kék Mágusrend vezetője és annak leghűségesebb alattvalói ismerhettek. Amikor erre rákérdeztek Zian mesternél, az csak ennyit tett hozzá:
– Aki látta ezt a rajzot, elméjében tudni fogja a hozzá tartozó jelszót is.