Fáradtan, csapzottan is fenséges volt. Ruhája fodrai úgy úsztak a levegőben, mintha elhunyt férje szelleme táncoltatná maga előtt a finom anyagot. A fiú a balján lépdelt, szorosan mellette. Az emelvényt úgy állították fel, hogy a falakon égő fáklyák fénye félhomállyal tegye sejtelmesebbé a pillanatot. Zamfira ruhája elf szokás szerint majdnem a földig ért, szinte súrolta azt. A kelme bíbora a három napig a szárán álló Igazmondó levének színét idézte. Ahogy beléptek a fénybe, Skiel a tanultak alapján, elf nyelven kérdezte a hercegnét. Remélték, a mindenki számára hallható kérdések rögtön eloszlatják az esetleg felmerülő kételyeket. – Ők a házak vezetői? – Igen, Aranyom. – Valaki onnan még hiányzik. – Az üres szék emlékével adózunk azoknak, kik nem lehetnek már közöttünk. A felelet s annak leplezetlen üzenete morajlást szült a teremben, melynek roppant mérete nem, hogy elnyelte, inkább felerősítette a hangokat. Mintha Zamfira Simplicinus válaszát maga a Föld tüzelte volna, kőbe vésve annak igazságát. Mikorra a hangzavar elült, a hercegné a fiúval a trónusok elé állt.
Apró szellő fújta meg a lángokat, a fáklyák szinte imbolyogtak a tartókban, képük árnyként kísértett a falakon. Ahogy Zamfira megmozdult, a bíbor selyem színe észrevétlenül változott meg, barnából szürkévé, szürkéből feketévé. Tudat alatt férkőzött az elmébe a félelem, mely a libabőrtől indult a szív felé. A hercegné semmit sem tett, nem is mondott, csak önmaga és a mozdulatai üzentek. S az, ahogy nem mondott semmit. Állt, majd tekintetét a Pirminnes-családfőre emelte. Apró, felismerő sóhaj döfte át dübörögve a csendet, pörölyként robbanva a tudat lefüggönyözött rejtekébe. Sokakban ekkor tudatosult, hogy az Első Ház nagyasszonya mit visel e főúri ceremónián. A sóhaj sustorgássá hizlalta magát, mely a hátsó sorból érkezett gúnyos kérdéssé érlelődött. – Ez lenne az Első Ház vezetője? Senki nem mert hátra fordulni. Mindenki ismerte Kletta Pirminnes hangját, aki leplezetlenül tépázta Zamfira családjának már csak maradványokban létező hírnevét. A hercegné a hang irányába fordult, szeme azonnal gyűlölete fókuszát kereste, majd megvárta, amíg a félhomályban elcsendesülnek a vendégek. – Köszöntöm a házak elöljáróit, az Elf Tanács meghívottjait és a családok képviselőit – kezdte Zamfira Simplicinus. – Ahogy látják, a palota nem tündököl, eredeti fényét beárnyékolják. Ma már csak néhány pislákoló fáklya idézi fel a királyt s tetteit. És ahogy az lenni szokott, minden apró fény mögött ott bújik az árnyék. Minél messzebb van a fénytől, annál nagyobb. A teremben zúgolódás támadt, nem értették mire is ez az értelmetlen szónoklat. – A királyt megölte az árnyék. Messziről jött, sosem találkozott a fénnyel. Csak követte annak táncát, hogy karját kinyújtva magával rántsa a sötétbe. Magával hozta a halált, mely itt ragadt közöttünk – folytatta Zamfira. – Eljött, mert hívták. Eljött, és itt ragadt mételye újra ölt. Zamfira Simplicinus a házak vezetőit nézte. – A férjem jó ember volt. Szerették őt és ő is szerette népét. Mégis, egy elf íj pendülése volt az utolsó hang, melyet hallhatott. Egy elf ölte meg, családjának parancsára. Ezt a ruhát viseltem, mikor halálának hírét hozták. Egy hataloméhes elf, ki a gyilkolástól sem retten meg, most itt ül közöttünk. A hercegné az Elf Tanács vezetőjére nézett. – Meggyilkolták a férjem, meggyilkolták a sógorom. A cél az örökösödési lánc megszakítása, így fiam, Zefirion van a legnagyobb veszélyben. Talán most is ádáz szemek keresik a rést katonáim gyűrűjében tudva, egy élet csekély ár egy üresen maradt székért cserébe. De én ezt az árat nem fizetem meg, s megóvom a haláltól azt, kinek dolga épp annak osztása lenne – mondta Zamfira, majd a mellette álló fiúra nézett. Skiel gyermekesen megszeppenve előállt, majd az első sorban ülőkre nézett. – Tisztelt Tanács! – szólt kimérten. – Házam üldöztetése, családom elveszejtése olyan helyzetet teremtett, melyben nem vállalhatjuk az elf nép vezetését, ezért azt az Elf Tanácsra bízom addig, amíg e galád tettek tervelője és a fájdalmak okozója el nem nyeri neki járó büntetését. Skiel egy lépést tett hátra. Zamfira újra átvette a szót. – Legyen addig a vezetés másé, míg az igazság be nem kopog az ablakon, s a halál nem a megbízóit kéri fel utolsó táncára! Zamfira Simplicinus és Skiel ezek után leléptek az emelvényről és elsiettek a paraván vélt biztonságába, ahol Gagor és Shannalar várta őket Deff társaságában, leizzadva. – Nagyon ügyes voltál, fiú! – súgta a gnóm a remegő kovácslegénynek. – Nagy kint a harag és az értetlenség. Veszedelmes szavak ezek, hercegné! – ingatta fejét Hosszúkéz Gagor. – Deff itt marad az embereivel, de nekünk más módon kell távoznunk! – nézett a tolvajvezér Shannalarra. – Ne ijedjetek meg! – mondta a mágus, majd mindkét kezével körözni kezdett. Mint egy szélmalom, úgy forogtak a karok, miközben ő maga is pörgött a tengelye körül. Ajkait érthetetlen szavak zagyvaléka hagyta el, melyet csak hanglejtés állított össze vélt mondatokká. Az utolsó szó kimondásával egy időben a varázsló ujjai gömb szerűséget formáztak, melyben kék derengés bontakozott ki. Szétnyitva ujjait a gomolyag gömbbé állt össze, majd embernagyságig hízni kezdett. Ott lebegett a térben, alja a csiszolt kövezethez ért. – Karoljatok egymásba és lépjetek a gömbbe, de egyszerre! – mutatott a kékségre. Skiel annyira félt már, hogy elsőnek lépett a fényjátékba, magával húzva a többieket is. Deff a varázslat megszűnése után is csak döbbenten állt. A valóságba a teremből egyre hangosabban behallatszódó lárma rántotta vissza. Sietve szedte össze embereit, akikkel a kastély főbejáratánál ültek le, szemmel tartva a távozókat. Gagor korábban elmagyarázta a családok színeit és ábráinak rajzolatjait, elmélyítve Deff tudását korának címertanában. Amikor a Pirminnes-ház tagjai kiléptek az ajtón, Deffel találták magukat szembe, aki egyáltalán nem viselkedett megalázkodóan. – Mit képzelsz, kutya! – kiáltott rá egy nyikhaj hátulról. – Ezek önökhöz tartoznak, most magukkal vihetik! – lépett oldalra Deff, karjával a bérgyilkosok halomba hordott hulláira mutatva. Kletta Pirminnes arcára mérhetetlen gyűlölet telepedett. Aznap megkettőzték az őrséget. Deff bérgyilkosai is a Simplicinus-birtokot őrizték. Sokat megélt fák csüngő ágain bújtak meg, felülről osztva áldást a nemkívánatos éjszakai vendégeknek. A kert némaságba burkolózott, a kutyák mozdulatlanul, csendben füleltek. Az udvarház ablakai is sötétlettek, kelmékkel állták útját a szobákban kormoló fáklyák fényének. Zamfira idegesen járkált föl s alá. Shannalar teát ivott, immár harmadszor töltött magának. Számára most ez pótcselekvés volt. Hosszúkéz Gagor a szoba sarkában állt és maga elé meredt. Gondolatai a holnaputánon és a következő tavaszünnepen jártak. Azon elmélkedett, lesz-e még egy élő tünde a házból vagy elfogynak a családi kriptában akkorra a sírhelyek. A hercegné láthatóan összeroppant, őszinte szónoklata nyílt fenyegetéssel ért fel. Az Első Ház hátrébb lépett, de egyben hadat is üzent a Pirminnes-háznak. Gagor alvilági figuraként tudta, hogy ez mivel jár. Abban sem volt biztos, hogy a reggelt megélik. Zamfira a szoba közepén állt meg, majd dühösen a tolvajvezérre nézett. – Mondjon már valamit! – Ön mindent elmondott, hercegné – szólt Gagor, amit Zamfira a felelősségre vonás hangjának vélt. – Nem kockáztathattam a gyermekem életét a trón miatt. Amióta elveszítette az apját, csak futott, bujdokolt. Még csak gyerek, nem kívánhatom neki ezt a sorsot – kesergett Zamfira. – Megértem az érzéseit, hercegné – mondta Gagor. – Egy gyereknek csak azt szabad megélnie, ami a gyerekkorához tartozik. – Örülök, hogy megért – mondta Zamfira Simplicinus. – Azonban nem értek egyet – szólt keményen Gagor. – Ha Zefirion lemondott volna a trónról, talán megszűnt volna a veszély. Így csak határozatlan ideig adta át a törvényes hatalmat a Tanács számára, kimondva azt, hogy egyszer azt visszaköveteli magának. – Meglett férfiként mások lesznek a lehetőségei – hárított Zamfira. – Ellent kell mondanom önnek, úrnőm! Ebben a formában a trónörökös állandó bizonytalanságot szül a hatalmi szerkezetben, ráadásul elveszítette azt a pozíciót, ami az uralkodó jogkörével és lehetőségeivel rendelkezik. A Simplicinus-ház többé már nem Első Ház. – Maga szerint nem múlt el a veszély? – Ha én lennék a felbujtó, csak idő kérdése lenne – mondta Gagor. – Zefirionnak el kell hagyni Tűhegy szigetét, és néhány telet idegen földön kell átvészelnie. Ha túléli a következő telet, nőnek az esélyei. Sajnálom, képtelen vagyok itt megvédeni – mondta a falfehér arcú, tünde nő szemébe. – Szívem legmélyén tudtam, hogy ezt fogja mondani. Adtam neki egy esélyt és csak remélhetem, hogy egy elf lélek nem lehet annyira gonosz, hogy gyermeknek ártson. Népünknek hajdanán voltak ilyen gyászos rokonai, de bosszúnk elől a hegyek alá kényszerültek. Imádkozok, hogy lelkük nyugalmat leljen! – Hercegné! – hajolt meg Hosszúkéz Gagor, majd kedvese szobája felé távozott. Az éjszaka esemény nélkül telt. A tolvajvezér csak feküdt a fiatal nő mellett, szemét elkerülte a szeretkezés utáni összebújós álom. Sem a Simplicinus-ház, sem a Kék Egér Tolvajcéh nem volt elég erős ahhoz, hogy egy mindent elsöprő támadással egyszer és mindenkorra megszüntesse ezt az idegőrlő, lelkeket felemésztő rettegést, mely befészkelte magát e tünde birtok falai közé. Két nappal később, amikor Hosszúkéz Gagor hazatért, meglátogatta a kovácsot és a fiát, Skielt. Amikor meglátták a ház urát, tisztelettudóan lerakták a kezükben lévő szerszámokat. A kovács kezében kalapács volt, míg fia a fújtató köteleit kezelte. Gagor látta rajtuk, nem is tudják, hogyan viselkedjenek uruk láttán, ezért megelőzve őket, köszönetet mondott. – Látom, sikerült otthonossá tenniük ezt az elhagyatott kalyibát – kezdte Gagor. – Igazi otthon lett, uram! – válaszolta lelkesen a kovácsmester. – Patkótartó és fegyverállvány is van. Szikrakő az élesítéshez. Holnap egy nagy dézsát kapunk a vas hűtéséhez. – Sokat köszönhetek neked és a fiadnak – folytatta Gagor szinte barátian. – Skiel nagyszerűen oldotta meg a feladatát. Tényleg helyén van a szíve és az esze is. A fiú elpirult, homlokán verejték jelent meg. Apja büszkén mosolygott, melyet még az arcán lecsorgó könnycseppek sem tudtak elfedni. – Nem szoktam hálátlan lenni azokkal szemben, akik segítséget nyújtanak. Ez most sincs másképp – folytatta Gagor, majd az egyik belső zsebéből egy kis erszényt vett elő, melyet a kovácsmester kezébe nyomott. – Száz arany. Költsd arra, amire szeretnéd! Skiel apja a meglepetéstől majdnem hanyatt esett, csupán a mögötte lévő hatalmas üllő tartotta meg a lábán. – És te Skiel! – fordult a fiúhoz. – Zamfira hercegné ajándékaként a birtokán, tünde mestertől tanulhatod ki a páncélkovácsolás és a fegyvergyártás varázslatos tudományát, de persze csak akkor, ha van hozzá kedved. A fiú szóhoz sem jutott, csak némán, aprókat bólintott. Apja csak hüledezett a mesés lehetőség hallatán. – Nagyjóuram! A mifélénk sosem tanulhatta a tündék csodás és rejtélyes mesterségét – nyelt nagyot Sjelstras, aki ebben a pillanatban értette meg, hogy fia a legnagyobb kegyet kapja gazdájuktól, amit egy kovácsember kaphat az életében. – Zamfira hercegné jó asszony, és nagyon hálás a fiadnak, amiért ilyen bátran viselkedett – zárta le a beszélgetést Gagor. – Bármit kérhet az úr! – köszönte meg Sjelstras. A következő két holdtölte alatt többször találkoztak. Drake, Shannalar és Gagor folyamatosan egyeztettek a rendelt és behajózott áruk összetételéről. Ennek egy részét már leszállították Ruberion Konstat birtokára, másik részét Gagor birtokán, egy újonnan ácsolt, hatalmas építményben raktározták el. Többször átszámolták a bevételeket és a kiadásokat is, mérleget vontak, mely alapján a nyereségük minden eddigi várakozásukat felülmúlta. – Akárhányszor számoljuk át, ez ennyi – tárta szét tenyerét Shannalar. – Nem számoltuk még bele az árukészletet, ami a raktárban pihen – mondta Drake kapitány. – Félig megrakva mégsem indulhat el egy hajó, nem igaz? – Ehhez jön még a shedeli üzlet hozadéka, levéve belőle a bogyósfürt alapborának költségeit – ecsetelte Gagor. Bikla hordóit is bele kell számolni, lehet, másokat is be kell vonnia a gyártásba. – Ennyi pénz nincs a világon – ült le a gnóm. – Én nagyon sokáig el tudok számolni – nevetett fel Drake. – Barátaim, úgy gondolom itt az ideje terjeszkedni. Üzenj Männelornak, hogy a következő telihold után felkeresem! – mondta Gagor a Kósza Szél kapitányának. – Vízmélye nem túl nagy falat? Ott jó ideje Männelor az úr. Úgy hírlik, komoly hadsereget állított ki, még a királyság katonái is messze elkerülik a kikötőt és a rezidenciáját – kérdezte Drake. – Majd kap egy visszautasíthatatlan ajánlatot – mondta a tolvajvezér. – És ha mégis elutasítja? – kérdezte a gnóm. – Okosabb annál – mosolyodott el Gagor. – Mennyi aranyat bír el a hajód? – kérdezte a kapitányt. – A köveket kidobhatjuk, a rekeszekbe ballaszt helyett aranyat is lehet rakodni – húzta meg a vállát Drake. – Aki uralja Vízmélyét, az uralja a Királyságot – kacsintott Gagor.