Királycsinálók

Királycsinálók – ciklus

A tanonc (Negyedik fejezet)

 A Vérszívó Szúnyogban gyűltek össze délutánonként. Több tucatnyian voltak, ám csak kevesen játszottak. Errefelé szigorú szabályai voltak a szerencsejátéknak, amit nem csak agyagtáblába véstek, de esti ima idején is felhangzott, Zara istennő kegyeit keresve.
 Lencsében játszottak, néha babban. Hobbitok egymást nem fosztják, azt kizárólag a külhoni népek irányába gyakorolják. A kocsmai játék amolyan munkatemető, baráti összejövetelnek számított, ahol folyik a szó, no meg a fölözött sör kancsószám.
 Mindenki a másikat figyelte. Aki jól játszott, vagy mesterien csalt, annak gyarapodtak a kupacok a söröskupa mellett. Néha egész levesnyit vagy főzeléknyit sikerült összecsalni.  Aki lebukott, az bizony fizette a kör teljes összegét.
 Először hüledeztek, de Bikla tekintélyének köszönhetően közéjük ülhetett. Amikor elhangzott Gagor mindent elsöprő mondata, maguk közé fogadták: Kocsmáros, az italokat én állom!
 A „Fel-eltűnő” népszerű játék volt. Más városokban „Kő-nem kő” vagy „Itt a kavics, hol a kő?” néven játszották. Gagor soha nem űzte ezt a játékot, mert az alaptétje meglehetősen szerény volt, általában rézpénzben játszották, így meglehetősen sok időbe telt összeszedni a napi kriglire valónál többet. Nézte a hobbitokat, és a játék új értelmet nyert. A tömpe ujjak és a bumszli kezek kesztyűsbábjátéka harmonikus dallamokra emlékeztették, ahol a zenészek az első pálcás nélkül önállóan, mégis egységben muzsikálnak. Új szólamok, új mozdulatokban keltek életre.
 A kockázók mindig sajáttal gurítottak, ezek láthatatlan cseréje és a kockák kikészítése szolgált újdonsággal. Volt, aki eltérő súlyú fából készítette a játékszereket, egyik oldalán csomó gyarapította a kívánt számnál történő megállás esélyét. Mások éleket gömbölyítettek le, csak a számukra kedves szám mellett hagyták faragatlanul a négyszöget.
 A kártyások teljes paklit ismertek meg a hátuljáról, de volt, aki eltérő vastagságú textillapokkal játszott. Ahány szín, annyi réteg adta a kártyalapok vastagságát. Különleges kívánságok ezek, melyen busás hasznot tettek zsebre az erre szakosodott mesteremberek.
 Elapadhatatlan söröscsapok, mindig üres kupák jellemezték a délutáni játékokat. Gagornak napokra volt szüksége ahhoz, hogy felismerje, miben ölt testet a hobbitok e csodás képessége.
 Kereste a rejtett zugokat, zsebeket, felfeslett varrásokat. Amit talált, az a kezek és ujjak művészi finomsága, a mozdulatok bája, és a harmónia figyelmet elaltató mibenléte volt.
 Megtalálta a csalás nagymestereit. Itt az ideje, hogy elsajátítsa a mesterséget és legyőzze őket!

 Rumli a nagynénjével lakott együtt egy szegényes házikóban. A téglányok nem voltak túl jó állapotban, ráfért volna egy új tapasztás a kitöredezett, fugák mentén repedezett falakra.
 Hosszúkéz Gagor a délelőttöket Rumlinál töltötte. Biklával zárakat, lakatokat, ládikókat hozatott, majd saját álkulcs-készletét adta a hobbit kezébe ezek kinyitásához. Rumli csak mosolygott majd visszaadta a tolvajszerszámot Hosszúkéz Gagornak.
 – A vasvilla nem varrókészlet! Elhiszem, hogy kinyitod vele, de mi lesz a csapdákkal, tűkkel, csappantyúkkal, no meg a gyorsasággal? Más kell ide Gagor, nem ormótlan szerszámok! – mondta Rumli, majd a tarisznyájából egy különleges árakból és drótokból álló, maréknyi hulladékot vett elő.
 Voltak ebben bökők, hajlított tűk, hajszálvékonyra elcsiszolt hegyek, kiskalapáccsal lapított spatulaféleségek. Gagor még csak hasonlót sem látott sem tolvajoknál, sem a sikátorok levizelt sarkaiban.
 Hosszúkéz Gagor nézte a sajátjait, amitől Tízujj Rumli csak csóválta a fejét.
 – Ez művészet Gagor! Malomkővel nem megyünk szárcsára. Ahhoz míves parittya kell, meg évszázadok alatt csiszolt folyami kavics. Minden zár a saját szerszámát igényli. Ismerd meg a titkukat, találd meg a legmegfelelőbbet! – mondta Rumli, majd a szobája sarkában álló öreg faládához sétált.
 Odaintette Gagort, majd felhajtotta a láda fedelét. Az egyszerű fedeles doboz tele volt ócskaságokkal. Kacatnak látszott mind, tímárok, csiszárok, szíjjártók levetett maradéka nézett farkasszemet a tolvajjal. Az ócskaságok különlegessége csupán abban rejlett, hogy Rumli vékony kis madzaggal összekötötte az egymáshoz tartozókat.
 – Ezzel a pár dróttal a marsai gnómok legapróbb lakatzárjai is megnyíltak előttem – mutatott rá egy halom vékony árra, melynek fejei mindenféle szögbe voltak kihajtva. – Ezeket a tündéknél használtam, ezeket a nehézkes szerszámokat az orkok készítette zárakhoz – vett a kezébe két újabb kis csomagot. – A legnagyobb változatosságot a törpék és az emberek által készített zárak mutatják, évekbe telt, mire eligazodtam a tájak fondorlatosságai között.
 – Igazi betörőmester vagy! – álmélkodott Gagor, akinek fogalma sem volt a tolvajkulcsok sokféleségéről.
 – Sosem loptam senkitől! – méltatlankodott Rumli. – De nem maradhat úgy egyetlen zár sem, ha valakit baj ér! – hajtotta le fejét a hobbit. Gondolatai messze jártak.

 Naphosszat gyakoroltak. Zárakat, dobozokat, lakatokat szedtek szét, vizsgáltak át működésük szerint. Rejtett tűket építettek a zárakba, csapdákra utaló jeleket kerestek Rumli ezernyi vasán. Álkulcsok mellett igazi kulcsokat is készítettek. Gagor megtanulta értelmezni a zárak mozgását és hozzájuk ráspolyozni a kulcsokat. Leginkább rézből lehetett a legkönnyebben kireszelni a tollak fogazatát.
 Hosszúkéz Gagor egy kisebb vagyonnal ajándékozta meg Rumlit, s lelkére kötötte, ha talál egy olyan zárat, melyet nem tud kinyitni, csakis őt kéri fel annak feltörésére.
 Tízujj Rumli szíve boldogsággal telt, barátra lelt, aki élete kihívását adja majd neki, a hobbitnak.

 További két drágakő könnyítette az erszényét, mire letelt Biklánál az ideje. A hobbitok bizony szeretnek és tudnak is inni, de ami a legrémisztőbb, hogy a részegségük csak javít a játékukon. Biztos, hogy hobbitot nem érdemes leitatni a könnyű győzelem reményében. A kocsmában barátként váltak el, utolsó délután ünnep keretében tiszteletbeli hobbittá választották. Természetesen ezt is Gagor fizette.

 – Hova most az irányod? – kérdezte Bikla a mocsárréti piacon, miután lerakodták a szekérről a vályogtéglákat.
 – Vásárhelyre, majd ott keresek egy hajót, ami elvisz a szigetről. Talán keletnek, talán északnak. Rackát itasd gyakrabban, szereti a hűs vizet! – köszönt el a hobbittól Hosszúkéz Gagor, majd a város kereskedőháza irányába sétált.

 – Legjobbakat! – köszönt Gagor egy vödröt cipelő fiatalembernek, aki láthatóan a következő utazókaraván lovait készítette fel a hosszú útra.
 – Magának is uram! – válaszolta a kereskedőházi szolga. – Mit parancsol?
 – Hova megy mostanában karaván? – kérdezte Gagor.
 – Hetente csak egy megy. Az árokszállási az előző vásár után indult. Holnap reggel Erdőhátra indul négy kocsi. A következő vásárnap megint Árokszállásra megy. Mocsárrétre nem kereskedünk – válaszolta a szolga, aki sorra itatta vödréből a lovakat.
 – A holnapi jó lesz – mondta szenvtelen hangon Gagor.
 – Menjen a barakkba, ott kell fizetni! – mutatott egy kis faház irányába a kereskedőház legénye.

 Négy szekér, telve portékákkal baktatott a nyikorgó földúton. Mindegyik kocsi oldalát megmagasították, egymás mellé szögelt deszkák alkották az erősített palánkot. Oldalt, vasból kovácsolt szemek tartották a faggyúval átgyötört lenvásznat, mely az esőtől tökéletesen védte az árukészletet.
 Tágas utazókocsiban foglalt helyet Hosszúkéz Gagor. Vele szemben egy kisnemesi család ura ült, meglehetősen barátságtalan pillantásokat vetve a tolvajra. Felesége, kamasz fia és nyiladozó leánykája Gagor mellett foglalt helyet úgy, hogy a kislány a lehető legtávolabb üljön az ismeretlen utazótól.
 Egytucat nap, így mondták az úton töltött éjszakák számát. A karavánt négy zsoldos kísérte, kik kardal és íjjal szerelkeztek fel. Kettő általában aludt valamelyik áruval feltöltött szekér belsejében, kettő meg őrködött az első és a hátsó szekér bakján a kocsis mellett.
 Gagor sokszor ült ki melléjük a bakra, unta a savanyú családfő megalázó pillantásait, s még az sem bírta maradásra, hogy néha el-elkapta a vele átellenben ülő menyecske kacérnak tűnő szemlesütését. Tudta, hogy nem viszonozhatja e félreérthetetlen, palástolt közeledést, habár nem lett volna ellenére egy kis éjszakai pásztoróra. Próbált nem gondolni rá, de a csodaszép szempár csak olaj volt a tűzre.
 – Szabad megtudnom uram, hogy mivel foglalkozik? Nem látok fegyvereket, nem tűnik kereskedőnek – kérdezte a fiatalasszony.
 A férje rosszindulatú pillantása késként fúródott arája szemébe.
 – Na de kérlek, drágám! Miért faggatod ezt az urat? Nem illik a magándolgairól kérdezősködnünk! – dorgálta feleségét a nemes úr.
 – Valamit kezdeni kell a rengeteg idővel, amit együtt töltünk egy lyukba zárva, nem? Vagy van más ötleted? – kérdezte a fiatalasszony, közben Hosszúkéz Gagorra pillantott.
 – Asszonyom, egyáltalán nem veszem tolakodásnak kérdését, jómagam is gondoltam már, hogy előálljak a diskurzus lehetőségével, ám nem mertem szólni a részemről felettébb modortalannak tűnő ötletemről – válaszolta Gagor. –  Amúgy tisztességtelen útonálló hírében állok, sokak szerint fiatal lányok megrontója, finom dámák csábítója vagyok. Emellett házasságszédelgő, aki mások pénzéből, ajándékaiból él! Kerülöm a munkát, a hatóságokat, no meg a férjeket!
 A szemben ülő férfi nem akart hinni a fülének. Gondolatai csapongtak, a tolvaj válasza verejtékcseppet izzasztott a homlokára. A kis hölgy hangos kacajban tört ki, míg a gyerekek értetlenkedve hallgatták a számokra ismeretlen fogalmakat.
 – Az úr nagyon vicces! – mosolyodott el kicsit kényszeresen a nemes. – Nem tűnik gonosztevőnek.
 – Nem is vagyok az! – vágta rá azonnal Gagor.
 – És mi igaz abból, amit megosztott velünk? – kérdezte a nemes úr felesége, miközben hosszan a tolvaj szemébe nézett?
 – Sosem hazudok egy hölgynek!

 Harmadnap éjszaka, Gagor ezt be is bizonyította az új izgalmakra vágyó asszonykának. Noha a pásztoróra nem haladta meg egy gyors illemhelylátogatás idejét, elégedettségüket fáradt, mélyalvás és szuszogás jelezte.
 Reggel mosolygósan ébredtek, de napközben el-elbóbiskoltak a kocsiban. A nemes asszony férje örömmel nyugtázta, hogy felesége nem kacérkodik az idegennel.