Levandir Lonchar ebédre várta Hosszúkéz Gagort. A rezidenciára a tolvaj céh feje lefüggönyözött, kétlovas hintóval érkezett, elkerülendő az úton bandukolók figyelő tekintetét. A feltálalt étel valószínűleg felséges ízekkel kecsegteti majd, ám az utána következő megbeszélés kimenetele kétséges volt. Nem a szerelmi bájital hatása, hanem az elkért ellenérték megnevezése okán. A házigazda a télikertben tartózkodott, ahol a hidegebb napokon is virágzó növények sokasága vette körül. Mihelyst bekísérték, a tolvaj szeme elkerekedett. Ólomüveg táblákat eddig csak Aisteen templomában látott, ám a tünde ház gazdagsága őt is megdöbbentette. A kertben mívesen faragott faoszlopok álltak, melyekhez hornyolt lécekkel erősítették az ólomcsíkokkal összefogott, áttetsző üvegdarabokat. A fények játéka, a zöld növényzet, a virágpompa és a szinte nyári meleg Hosszúkéz Gagort azonnal jobb kedvre derítette. Levandir a vele szemben álló székre mutatott, ám ő maga nem állt fel az ember üdvözlésére. Elf főurak ritkán tartják magukat egyenrangúnak egy halandóval. A Lonchar-ház feje sem tett másképpen.
Gagor a vendéglátójával szemben ült le. Egy szót sem szóltak, megvárták, amíg az ajtószolga magukra hagyja őket. Hallották a vaskos ajtó csukódását. – Korosabbnak gondoltam a levele alapján – kezdte az elf amolyan üdvözlésféleképpen. – A látottak alapján kétlem, hogy szükségét érezné a cseppek használatának. – Mostanában már megválogatom, kivel osztom meg az ágyam melegét – bólintott Gagor. – Ha jól sejtem, a szérum által elért hatás igazolta a levélben leírtakat. – Eleinte gyanakodtam, kételkedtem, de, mint azt bizonyára tudja, nem sok választást adott a sors. Hatszáz tél után senki sem számolja már a napokat – hajtotta le fejét az elf. – Kipróbáltam az …a leírtak szerint és a hatás úgymond mérhető volt. Szeretném hinni, hogy egy egész üvegcse kitart, míg magom termékeny talajra hull! – Nos, az csak magán és a hölgy ölén, no meg Aisteen áldásán múlik – válaszolta Gagor. – A magáé, ha szeretné – tette az asztalra az üvegfiolát. – Egy holdhónapnyi ideje van leszállítani az ellenértékét. – Mit kér érte? Ékszert, aranyat, földet? – tudakolta naivan Levandir Lonchar, miközben az üvegcse felé nyúlt. – Háza túlélése csak ennyit érne? A vérvonal szűntét szokták arannyal fizetni, nem a fennmaradását. – Mindent megadok érte és ezt nagyon jól tudja. Mondja ki végre! – állt fel az elf. – Az Elfek Tanácsa őriz egy ősi iratot, egy receptúrát, mely tartalmazza a tünde borok egyesítésének titkát. Ahány ház, annyi fajta. A Mágusok Borát akarom – dőlt hátra Gagor. – Megőrült? Adjam ki fajom ősi titkát? – háborodott fel a tündeház feje. – Egy holdhónap, uram! Tudja, hogy behajtom az adósságot. Remélem, meghív az örököse névadó ünnepségére! – mondta Gagor, majd illendően meghajolva távozott. – S ha mégsem lesz gyermekáldás? – kérdezte kétségbeesetten a házigazda. – Imádkozzon Aisteenhez! Carsitot a móló végén érte utol, aki épp a jelzőmáglyák kőből készült fészkét ellenőrizte az éjszakai vihar hullámverése után. – Gagor! Te hoztad a szelet és a rossz időt? Vigyázz, hamar bőrig ázol! Még mindig nagyok a döghullámok – mosolyodott el a kikötőmester a tolvajfőnök láttán. – Beszélnünk kell! Most! – mondta Gagor. – Nekem is lenne kérdésem! A szél a part felé fúj, viszi a hangot – mondta Carsito, aki látta Gagor komolyságát. – Sétáljunk vissza a házikómhoz! Amíg visszaértek, közömbös dolgokról beszélgettek. Időjárásról, a tegnapi vihar okozta károkról, és a megcsappanó tengeri kereskedelemről. Gagor megnyugtatta, hogy a következő teliholdra befutnak az új szállítmányok. Becsukva maguk mögött a bódé ajtaját, leültek a tárgyalóasztalnak aligha nevezhető alkalmatossághoz. – Azt mondják, Taadee hajója elsüllyedt a viharban három nappal ezelőtt. Egy másik hajó túlélő kapitányától hallottam. – Sajnálom, hogy bajba keveredett. Talán megúszta volna egy megerősített hajóval – merengett Gagor. – Mit tudsz róla? Te láttad őt utoljára – kérdezte Carsito. – Elvitt minket a találkozóhelyre, majd elhajózott. A Kósza Széllel jöttem vissza – válaszolta Gagor. – Hallgatlak – mondta Carsito egy nagy levegővétel után. – Kagylószirtről és a környékről kellene egy térkép. Zátonyokkal, hajózási útvonallal, kikötőhelyekkel – mondta Gagor. – Elment az eszed? Arra senki sem hajózik – mondta Carsito. – Ott nem köthetsz ki! Az maga a fertő, minden baj forrása. – Utánajárok valaminek. – Ilyen térkép nem létezik. Aisteen szolgái tettek róla – mondta a kikötőmester, majd elgondolkodott. – Talán a gnóm vakarcs. – Tamaha? – Ha létezik olyan, ő megszerzi. Levandir Lonchar a határidő lejárta előtt üzent. Hosszúkéz Gagor magában már elengedte az öreg elfnek kínált üzletet azzal, hogy a befektetése ebben az esetben nem térül meg. Sokat morfondírozott magában, milyen más úton juthatna el a receptúráig, vagy annak vélt helyéig. Meglepődött, amikor a kisinas szóban adta át az üzenetet, miszerint a gazdája másnap délelőttre kéreti. Eszerint komolyan vették a városban betöltött szerepéből adódó fenyegetést. Maga elé vette az ékszerésztől vett vázlatos térképet, mely főbb vonalakban ábrázolta Kagylószirt két szigetét és a környéki vizeket, beleértve Pengepart borotvaéles zátonyait is. Nevethetnékje támadt, amikor a hatezer aranyra és az előtte lévő ákombákomokra gondolt. A bőrre a piros lándzsahegyesből kinyert festékkel rótták fel a térség főbb jellegzetességeit. Kikötőhelyeket, a nagyobb zátonyokat, Kagylószirt városát templomokkal, és a fekete mágusrend baljóslatú tornyát. A rajznak egyetlen szépséghibája volt: minden a mágusháború előtti állapotokat mutatta be. Eldöntötte magában: a következő visszautasíthatatlan ajánlatot Drake kapja. – Levandir uram! Őszintén megvallom, nem vártam a küldöncét, de jó látni, hogy él még a becsület eszménye – mondta Gagor, amikor a télikertbe kísérték. A tolvajfejedelem ügyelt arra, hogy az ajtónálló hallja a ház fejéhez intézett szavait. Láthatóan az elf ezt nem vette túl jó néven, de Gagor úgy volt vele, ha már itt van, érezteti egyenrangú voltát. – Üljön le, Gagor! – vetette oda Levandir. – Tolvajt csinált belőlem! Remélem, egyszer megbocsájtják! – Tudtam, hogy bízhatok önben – mosolyodott el Gagor. – Csak addig maradtam egyedül…nos ott, ahol ezt az írást őrzik, amíg az őrök félrenéztek. Elhozni nem állt módomban, de lemásoltam. Nem a legszebb az írásom, de, ha érti az elf nyelvet, elboldogul vele – nyújtotta át a pergamenlapot. Gagor átvette a másolatot. Hosszan nézte, majd elrakta. – Meglep az ostobasága, uram! – mondta Gagor, miközben felállt a székéből. – Értesítsen, ha a varázsigék leírását is megszerezte! Tudja, nem elég annak a gyereknek megfogannia, világra is kell azt hozni! Levandir Lonchar arcából kifutott a vér, amikor felfogta a tolvajcéh fejének szavait. – Mit merészel a házamban? – sziszegte Gagor felé. – Tényleg velem akar packázni? – üvöltött hirtelen az öreg arcába Gagor. – A kisded vagy a szülei sírjanak fel a gyermekágyon? Levandirt meglepte ez a féktelen kirohanás. Hangsúlya hallatán megrémült s felsejlett előtte kémei jelentése, mely Hosszúkéz Gagor alvilági hatalmát taglalta. – Csak ennyi volt a bőrre festve – hazudta nem túl hihetően az elf. – Egy hét múlva meglátogatom. Addigra legyen meg a keverék aránya és a ráolvasás mikéntje! – mutatott az ujjával a tündére. A széthajtott pergamenen három különálló részt talált. Az elsőn a házborokról írtak, a másodikban számára ismeretlen írásjeleket talált, a harmadik bekezdés egyházi rúnajelekkel Aisteen hármaskeresztjét ábrázolta. Végy ugyanannyit a tizenháromból, s told meg az egészet még egy rész Múltidézővel s Gyöngyharmattal! Pirminnes Perzselő csók 1 Simplicinus Igazmondó 1 Lonchar Gyöngyharmat 2 Anisial Vad vágyak 1 Kostinius Múltidéző 2 Solferián Hadak útja 1 Catenares Eggyé válás 1 Remigius Körtánc 1 Elfronius Merengő múzsa 1 Helgroy Szívszorító 1 Mansuel Óriásölő 1 Konstat Szelek szárnyán 1 Anakletus Rügyfakadás 1 Ruházd fel a tudással, házad legjavával, hogy magad légy! Álljon a dézsában, amíg bugyorgása nem szűnik, s az aljára ül a halandó világ szennye! Leszűrve aztán tisztítsd és áldd e nagyszerű italt Aisteen dicsőségére! – Mit jelentenek ezek? Zagyvalék vagy titkosírás? – kérdezte Gagor a mágust. – Varázsigék. Három, egymástól jól elkülöníthetően – mondta Shannalar. – Ismered őket? – Találkoztam már velük. Nem túl gyakoriak, de a könyvemben megtalálhatók. – Mesélj róluk! Miben oly különlegesek, hogy a bogyósfürt levére olvassák azt a varázstudók? – Az első varázslat egyfajta tisztítómágia, a szőlőlé így mentesülhet a betegségektől, és talán ez védi meg a nemkívánt romlástól. A második mágikus szöveg egy erősítővarázs, mellyel a különféle mágikus hatások módosíthatók. Gondolom ez a bor elfogyasztásával is megmarad. A harmadik a legkülönösebb. Álomvarázs, melyre a tündék felettébb ellenállóak. Aki megissza a bort, mély álomba szenderülhet, kivéve, ha az ősi fajhoz tartozik. Az egyházi rúnákat nem ismerem, azzal egy papot kell megkeresned! – mondta a gnóm illuzionista. – Az első hordó a tied, barátom! – veregette meg a vállát Gagor. – Régen láttam! Új fejleményekről kíván beszámolni? – kérdezte Zamfira hercegné, akin látszott a kilátástalan mindennapok fáradtsága. – Lassan haladok, de feltűnt egy új nyom, amit csak személyesen ellenőrizhetek, ezért hamarosan elhajózom – válaszolta Gagor, szem előtt tartva a tünde asszony kiegyensúlyozatlan lelkiállapotát. – Szeretném az engedélyét kérni, hogy használhassam a könyvtárát! Zamfira csak bólintott. Gagor meghajolt, majd gyorsan távozott. Távolodva a nőtől fellélegzett, nem szolgálhatott semmi bíztatóval. A Kósza Szél érkeztéig napok telhetnek még el. Egyből a táncterembe sietett, ahol a már ismerős polcokat vizslatta. Levett minden olyan könyvet, mely Tűhegy tünde házaival foglalkozott. Perpet házgondnoktól fatáblát és szenet kért jegyzeteléshez. A kilenc könyvből hét a tündék nyelvén íródott, csak kettő szólt a közös nyelven. Azokat gyorsan átfutotta. Semela jutott az eszébe, de nem hitte, hogy ismeri a hegyesfülűek írását. A lány elmondása alapján csupán a beszélt nyelvet sajátította el. Megígérte magának, és most mégis megszegi a fogadalmát, ráadásul önnön céljai elérése érdekében. Felállt az olvasóasztaltól és a hercegné lakrésze felé sétált. Ízlelgette magában a szavakat. Minden lépésre újabb és újabb lökést érzett az agyában. Lüktetett a vér a testében, ahogy az ajtó felé közeledett. Kopogott, a hercegné nyitott ajtót. Gagor szótlanul nézett a szemébe. – Hamar végzett. Sikerrel járt, uram? A tolvaj kétszer kezdett bele, de csak harmadjára sikerült kinyögnie, amit akart. – Nem találtam meg, amit kerestem. Nem igazodok el a tünde írás útvesztőjében. Talán majd máskor, asszonyom! – Jöjjön be, kérem! Iszunk egy csészével, maga meg elmondja, mit keres. Sok könyvünk fiatalabb, mint én. Hitelesebb vagyok, mint néhány megsárgult pergamenlap bőrkötésben. Csak beleszürcsöltek a teába. Zamfira Simplicinus mesélt az elf családokról. Gagor először csak általános kérdéseket tett fel, majd egyre jobban belemélyedtek. A hercegné szívesen mesélt. Láthatóan jól esett neki a társaság, elűzte a lényét kínzó, állandósuló gondokat: férje elvesztését és fia, Zefirion távollétét. Gagor elhozta a fatáblát és a szenet a könyvtárból, hogy lejegyezhesse az elf nő szavait. Gondosan felvázolta a tizenkét család családfáját elágazásokkal, beszáradt, mára már megfakult vérvonalakkal. Átszámolta többször, majd rákérdezett a hibádzóra. – A tizenharmadikról nem beszélünk. Szokásaink szerint, ami elmúlt, az megszűnt – mondta Zamfira. – De ez szerintem tiszteletlenség az Anakletus-házzal szemben. Igazi bajtársak, barátok voltak a viszályokkal terhelt években. – Mi történt velük? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – Házuk férfitagjai sorra haltak. Kik vadászat alakalmával, kik tőrbe csalva, kiket csak elfelejtett a jövő. Ők voltak az első ház. Uralkodójuk halálával reánk esett népünk vezetésének terhe és felelőssége. – Bocsásson meg, hercegné, de némi hasonlóságot látok az Anakletus és a Simplicinus család történelme és esetleges sorsa között. Nem vádolták önöket a hatalom erőszakos megszerzésével? – Látszik, nem ismeri az elfek történelmét. A gyengék sarjai új családot választanak maguknak. Mi is befogadtuk az Anakletus-ház híveit, követőit. – Nem ők voltak a legerősebb, a királyi-ház? – kérdezte Gagor. – Csak, amíg örököst adhattak a népnek – mondta Zamfira. – Ránk is ez a sors vár. – És akkor a Pirminnes-ház lenne az első? Zamfira csak bólintott, hang nem jött ki a torkán. Ránctalan arcán a cseppek érré duzzadtak. – Nem akartam megbántani, vagy rossz emlékeket felszínre hozni. Magára hagyom, hercegné! – Van még kérdése, Gagor úr? – kérdezte Zamfira, miután összeszedte magát. – Köszönöm, hogy fogadott! – Házgondnok uram! – szólt Gagor Perpetnek, miután találkozott vele a folyósón másnap reggel. Perpet nem lepődött meg a tolvajvezér láttán, sokszor töltötte az éjszakát a fiatalasszony kvártélyában. Örült neki, hogy Hosszúkéz Gagor jobb életet kínált neki és az általa is imádott kislány, Khasi számára. – Jó reggelt, uram! – köszöntötte Perpet. – Maga mindent tud. Az Anakletus-ház legendás bora volt a Rügyfakadás – kezdte Gagor. – Kiváló zöld újbor. Jómagam is szeretem. Frissítő, főleg a hűs hegyipatak vizével keverve. Tikkasztó napokon felettébb életmentő – kacsintott a házgondnok. – Meséljen róla! – Jöjjön velem, uram! Ezt nem lehet pár szóban elintézni, az a történelem és az idő meggyalázása lenne – mondta Perpet, majd intett Gagornak, hogy kövesse. Kimentek a házból, át az udvaron egy melléképület irányába, melynek kétszárnyú, boltívre emlékeztető faajtaja volt. Gagor biztosra vette, hogy az ajtó és az épület is jóval öregebb nála, tán a nagyapja korában építhették. Perpet karikán lógó kulcscsomót akasztott le az övéről, melyen kéttollas zárnyitó díszelgett. A két, a császárlepke szárnyára emlékeztető kulcstollat a vastag ajtókhoz tervezték, melyben egymás mögött, két zárat vasaltak a fába. Gagor ilyennel Vályogoson, a hobbit Rumli kacatjai között találkozott. Egymás után kattant a két zár, Perpet vezetésével beléptek a faajtón. Bent mindketten fáklyát gyújtottak, majd megindultak lefelé. Mintegy kéttucat lépcsőfok után tágas terembe érkeztek, melyben szerszámok, dézsák, fakádak és egy karos bálványosprés várták a bormestert. A vastag falak télen-nyáron állandósították a hőmérsékletet, Gagor hálás volt az építőknek. Szemben, a terem végén újabb csukott ajtó várta a bor szerelmeseit. Mindkét fáklyát magukkal vitték, ám fényük nem világította meg a lefelé induló lépcső alját. Minden fok egyre hidegebbet árasztott. Mikorra leértek a pincébe, Gagor már didergett. Szétnézett. Embernagyságú hordók mindenfelé. Kádárok, ráfkészítők, faszobrászok és vésnökök mesterművei sorakoztak, ameddig a szem ellátott. Középen, faragott terméskőből, rakott kút terpeszkedett. Káváján moha burjánzott, mely a rajta pihenő favödröt is belepte. A pincét látogatók ritkán isznak vizet. Perpet a falitartókba helyezte a fáklyákat, majd ötfokost állított az egyik nagy hordóhoz. Lopót vett a kezébe és felmászott a létrán. Gagor ilyen műveletet még nem látott. Nem volt igazán nagy borfogyasztó, s a pincék hidege sem a legjobb hely azoknak, akik az ujjaikkal keresik a betevőt. Perpet nagyot szívott a borból, majd ujjával befogta a lopó végét. Lemászott, majd egy kis asztalkához sétált, ahol lefordított, faragott fakupák sorakoztak. – Vegyen fel egy kabátot, rossz magára nézni! – mondta Gagornak. – Itt rengeteg bor van – csodálkozott a tolvaj. – Kóstolja meg! Ez két évvel ezelőtti. A család bora. Igazmondó, a dűneháti hegyoldalból. Itt az elmúlt ötven év borai sorakoznak – büszkélkedett a Simplicinus család házgondnoka. – Érett bor, frissítően zamatos. Rábírja a beszédre azt, aki iszik belőle. – Nagyon finom. Édeskés. Ilyet még nem ittam – mondta Gagor, miután egy nyeletet vett magához. – Hozok egy régebbit – mondta Perpet, majd egy kisebb, már csapra vert hordóhoz ment. Bort eresztett mindkét kupába. Átnyújtotta, majd apró biccentéssel nógatta vendégét. – Ez mesés. Szinte tapad. Minden kortya a kedvem aranyozza – ámult el Gagor. – Idősebb, mint maga. És most megízlelheti a Rügyfakadást. Miután átvettük a bogyósfürt-táblákat, közel ötven télforduló múlt el anélkül, hogy bor készült volna a gyümölcsből. Ezzel adóztunk az Anakletus-ház emlékének. A régebbi borokból két hordó maradt, viszont három nyárral ezelőtt előkerült a család régi vincellérje. A jobb oldali sor az elmúlt három év terméséből készült. Ez a kedvencem – mondta Perpet, majd a legközelebbi hordóból ismét lopózott. Gagor beleszürcsölt. – Csípi a nyelvem – mondta félénken, mert ilyet ezelőtt még nem tapasztalt. – Friss, mint a természet, amikor búcsút int a fagynak. Kicsattan az erőtől. Ösztönzi a testet, meggyúrja a lelket – mondta Perpet, aki közben a kúthoz ment és leengedte a vödröt. Magas lehetett a vízszint, mert hamar csobbant a mohos. Perpet félig merítette, majd felhúzta. A kupákba kevés Anakletus-bort öntött, majd kútvízzel pótolta. – Ilyet még nem ivott! Elűzi a fáradtságot, illantja a szomjat. Rögvest tavaszt hoz reánk! – Habzása üde, mint a hegyi patak olvadáskor – bólintott Gagor. – Igazi kincs, kár lett volna veszni hagyni! – sóhajtott Perpet. – Mennyi van? Adnak el belőle? – kérdezte Gagor, de azonnal megbánta a kicsusszant szavakat. – Huszonegy nagy hordó és pár kisebb öleshordó. Az évi szüret tucatnyi, ebből teszünk el hetet szebb napokra, ünnepekre. – Köszönöm a kóstolót, házgondnok úr! Menjünk, mert kezdek szédülni e nemes italtól! Jó pénzért vevő lennék a borokra, szebb napok úgy sem jönnek mostanában! – mondta nagyot ásítva Gagor. – Úgy gondolja, a következő télre tizenegyen maradnak? – kérdezte Perpet. Gagor nem akart válaszolni, de nem tudta magában tartani a szavakat, kikívánkoztak belőle. – Csoda lenne, ha nem így történne.