A levelek feltartóztathatatlanul szállingóztak a harmatos földre, egyre többször borult el az ég, egyre rövidebbek lettek a nappalok. Az első bogyósfürt-táblákon megkezdődött a szüretelés. A Rügyfakadás fürjei szinte zölden kerültek a puttonyba, tömött, kemény bogyói a dézsákban sem törtek meg a végeláthatatlan sorok súlya alatt. Pamfil intézte a betakarítást. Kéttucat leány és tíz markos legény dolgozott naphosszat a sorok között. A lányok éles késsel vágták puttonyba a fürtöket, hogy férfiak azt a hátukra véve a taposódézsákhoz cipeljék. A munka végeztével körülállták a tárolókat, áldást mondtak Aisteen kegyéért, majd a lányok mezítláb a többöles dézsákba másztak. Mezítláb tapodták a fürtöket, míg a szemek héja megadta magát, s felrepedve feltárta bensőjének savankás titkát. Mindeközben zenészek húzták a talpalávalót. A lányok a bogyósfürtökön, a fiúk a dézsán kívül táncoltak. Szóbeszéd járta, hogy valamelyik legény szemet vetett egy rózsaszálra, így azt a fiút a többiek megfogták és behajították a mustba, hogy szerelmével lehessen, s csókok közepette együtt taposhassanak, ragacsosra áztatva a lent. A munka végeztével a fiú és a lány együtt mehetett a tóra fürdeni, felfedezve és megismerve egymást. A must együtt forrt ki, de Pamfil a Gagor által kért mennyiséget a préselés után külön tetette. A többi alapanyag beszerzése nem volt ennyire egyszerű. Volt, amit a nagy terméshozam okán egyszerűen be lehetett szerezni, de volt, ahol kis csapatnak kellett az éj leple alatt megdézsmálni az ültetvényt. Ezeket a tolvajokat Deff képezte ki. Gyermekekből verbuválta seregét, külön megtanítva nekik, hol kell elvágni a termés szárát s azt, egy tőkéről csak egy fürtöt szabad elhozni, a többit meg kell hagyni, nehogy kitudódjon s őrt állítsanak a tábla mellé. Így is találkoztak hangosan ugató kutyákkal, melyeket simogatással és bundájában pácolt fülessel hallgattattak el.
Vályogos Bikla nem hitt a szemének, amikor száz hordóra kapott azonnali megrendelést, s nemcsak annak ellenértékét, hanem a következő évi kétszázötven hordó előlegét is megkapta. A hobbitok felemás érzésekkel fogadták Gagor ékköveit, egyrészről örültek, mert temérdek sört jelentett ez számukra, amivel gigájukat olajozhatták, ám a sok munka egyáltalán nem volt az ínyükre. Biklán kívül Racka is boldog volt, nyár óta csinos kislány húzta a másik szekeret. Shannalar a Tolvajparadicsom felett rendezte be dolgozószobáját, amit egyszerűen csak kelléktárnak hívott. Először Gagor szomszédságába hordatta a portékákat, de a kellemetlen, sőt inkább kibírhatatlan szagok miatt az emelet leghátsó végébe, egy jól szellőztethető szobába száműzték. Amikor a berendezések és a hozzávalók a helyükre kerültek, szinte elfogyott a tér. Minden asztalon, tárolón lombikok, tégelyek, mozsárok, őrlők sorakoztak, apró fadobozok a szárított gumóknak, leveleknek, pici üvegcsék a terméseknek, magoknak, préselt olajoknak, elixíreknek. Shannalar mindent feljegyzett, amit vásárolt, s a listát – ami egyáltalán nem volt rövid – átadta Gagornak. Amikor Hosszúkéz a lista olvasásával a végére ért, meglátva végösszeget teljesen elképedt. – Mi a fene kerül négyszázhúsz aranyba a vartyogó zöld leveli rohadt májába, vagy kettőezeregyszáz és még nyolcvan aranyba a bőrszárnyú förtelmes ürülékébe, barátom? – kérdezte a gnómot erőltetett mosollyal. – Megmondtad, a szag. Ködös időben megreked a falak között, de amúgy elviselhető. És ez csak két tétel, a másik kétszáz se olcsóbb. Ogrevér, puccoscsiga nyála, nem is folytatom – legyintett a mágus. – Azt hallani, ránk szabadítják a városőrséget, mert hullákat tárolunk – tárta szét a kezét Gagor. – Ki kell fejlesztenem egy olyan varázslatot, mely a réti virág illatát kelti életre – gondolkozott el Shannalar, félretéve a hatalmas végösszegre vonatkozó kérdést. – Több, mint negyvenezer arany! – Tényleg kisstílű vagy! – vágta rá a mágus. – Kellenek a mágikus tárgyak, vagy nem? Ebből itt csodás dolgokat hozhatok létre. De ehhez megértés kell, csend és nyugalom – közölte Gagorral azt a tényt, hogy semmit sem konyít a varázsláshoz és az elbűvölt tárgyak készítéséhez. – Rendben, csak kicsit meghökkentem. – Egy holdhónapig ne zavarjon senki, ételt és italt tegyenek az ajtóm elé! Az ősz segített a bogyók érésében, a Nap mosolyával édesítette a hizlalt szemeket. Hosszúkéz Gagor őszintén elégedett volt, egyedül a Remigius-háztól nem sikerült bort szereznie, de Deff agyafúrtsága lenyűgözte. Egy ködös, esős éjszaka során feltörték a tündecsalád pincéjét és az egyik hordóból leengedték a kellő mennyiséget. A hiányzót vízzel pótolták, majd ráöntöttek csípős-savanyú romlott bort. Visszazárták a pincét. A vincellér csak azt nyugtázhatja, hogy a hordót biza égetni és cserélni kell, mert betegség ütötte fel benne a fejét. Száz hordónyi borkülönlegesség nem kevés, az angyalparti útra és a présházhoz is portyázó őrséget állítottak, nehogy lába kéljen a felbecsülhetetlen értékű portékának. Az egyik őrszem megkívánta a Perzselő Csókot, de részegsége okán ez hamar kitudódott, Deffnek nem maradt más választása, mint a többiek szeme láttára elcsapni a háztól, hogy koldusként tengesse további az életét. Gazdáját senki sem lophatja meg bűntelen. Shannalar egyszer csak előkerült. Volt, hogy napokig nem látták, a küszöb előtt hagyott ételét egerek csócsálták. Amikor kilépett a szobája ajtaján, arcán büszkeség látszódott. Fáradtsága ellenére felszabadult volt és vidám. Kihúzta magát – ami egy gnóm esetében meglehetősen mókás –, és Gagor dolgozószobájához sietett. Kopogás nélkül nyitott be, teljesen elfelejtve az illemet és az esetleges, félreérthetetlen, kínos pillanatokat. – Kész vagyok! – Rontott be a tolvajvezérhez, aki épp számításokat végzett. – Shannalar! Mintha megöregedtél volna – ugratta Gagor a mágust. – Ha-ha-ha! Te már rég nem leszel, amikor az én bőröm még mindig üde lesz és hamvas! – vágott vissza a gnóm. – Szerencsével jártál, barátom? – kérdezte izgatottan Gagor, miközben eltette a jegyzeteit. – Vajmi köze van a mágiához a szerencsének, de tulajdonképpen igen. Elkészült mind. – Megnézhetem őket? – Odaát vannak. Kipróbáltam őket, tökéletesek. Sajnos két gyűrű és egy bross tönkrement, mentségemre szóljon, ezek az első mágikus tárgyaim. Gagor felpattant és átsiettek Shannalar szobájába. Amikor beléptek, édeskés szag terjengett a szobában. – Mágikus melléktermék, ezt a virágillat sem nyomja el – mentegetőzött a gnóm. – A villám okozza, szétrobbantja maga körül a levegőt. A szoba közepén egy kis asztalon öt gyűrű, egy brosstű és egy nyakba akasztható medál feküdt. A gyűrűk anyaga arany volt, a bross fából készült, míg a medál ezüstbe foglalt, szív alakú tükröt rejtett. – Ez hárommal több, mint amit megbeszéltünk – nézett értetlenül Gagor. – Magunknak is készült egy-egy, ha nem bánod! – mosolyodott el Shannalar. Gagor közelről nézte az ékszereket, nem mert hozzájuk érni. A gnóm az elkülönülő három gyűrű egyikére mutatott. – Ez a tied! Gagor a tükrösre csiszoltat emelte fel, amit az ujjára is húzott. A gyűrű kicsit tág volt, de amint felhúzta, az ékszer az ujja vastagságára zsugorodott. – Ha kimondod a jelszót, érezni fogod magad körül a mágia fonatai. Ezzel felfedheted az elbájolt tárgyakat, ajtókat, zárakat, s mindent, ami mágiával van átitatva – ecsetelte Shannalar. – A jelszód: Gagor. A tolvajvezér ahogy kiejtette saját nevét, a varázslattal átitatott ékszereket halovány derengés fogta körül. Volt, amelyik épphogy, s volt, amelyik erősebben fénylett. – Ez bámulatos – akadt el a szava. – Ez azt jelenti… – Korlátlan hatalom birtokában lehetünk. Felfedjük és megszerezzük a rég elfelejtett mágiával bíró tárgyakat. Olyat készíthetünk, ami minden képzeletet felülmúlhat – lelkendezett a gnóm. – Ezentúl Istent játszhatunk – komorodott el Gagor. A tárgyak védőhatásait rendre kipróbálták, mielőtt Drake gondjaira bízták. A hajóskapitány elképedt, amikor ujjára húzta üzlettársai ajándékát. Männelor ékszereit térképasztala titkos rekeszébe rejtette, ám nevének kimondása után a mágia kisugárzása a teakfán keresztül is érződött. – Használd a gyűrűd, amikor idegenekkel találkozol! – bíztatta Shannalar. – Tudd meg, kiknél lehet elfeledett mágikus ékszer, kik azok, aki különleges erőket képesek mozgósítani, legyenek azok hajóskapitányok, kereskedők, udvari hivatalnokok vagy bérgyilkosok. Jegyezd fel az alakjukat, színüket és azt, ki a gazdája! Drake kapitány Shannalar felé fordult. Amint felemelte fejét, felkiáltott. A shedeli kereskedő által ajándékba adott akvamarin kristály vakítóan fénylett. – Én is látom – mondta a gnóm. – Nem tudom miféle erők rejlenek benne, de az én tudásom meghaladja. A mágiaszövetek eggyé válnak benne, szinte összeolvadnak. Erre csak a két erő, a mágia és az isteni akarat egyesülése képes. Vályogos Bikla hordói elszórtan, hat hajóval érkeztek, így Carsito kikötőmester feltűnés nélkül szállíthatta ki Gagor pincészetébe. Amanitot, Aisteen papját azonban hiába várták, pedig az ékkövekből összeállított adomány leszállításáról megkapták a visszaigazoló madárküldeményt. Shannalar százhat hordó dugóját és eresztőjét viaszoltatta le, négyet pedig kútvízzel telítve a gúla tetejére rakatta. Amíg nem tudta biztosra a pap érkeztét, a bort érintetlenül hagyta, a varázslatokat kevéssel az isteni imák előtt kellett a hordók tartalmára mondania. Hosszúkéz Gagort Semela mérhetetlen reggeli bujasága ébresztette. Az odaadó ajkak erkölcstelenségétől szemei kipattantak, majd, amikor újra lecsukódtak volna, az ajtón hangosan dörömböltek. Semela kibújt a paplan alól, majd izgató meztelenségével a mellékszobába sétált. Ügyelt arra, hogy csípője mozgása figyelmeztesse Gagort, a reggel nem ért véget. A tolvajvezér sebtében vette fel a ruháját, majd kinyitotta a társalkodónő szobájának ajtaját. Perpet állt vele szemben. – Uram, az udvarházába kéretik azonnal! – mondta, miközben végigmérte Gagort, akinek öltözékén látszott a férfias reggel hagyatéka. – Őőő, sajnálom. A vendéget egy erre fenntartott, különszobában helyezték el, ahol kódexek, jegyzetek és rajzok sokasága szórakoztatták a megvárakoztatottakat. Gagor benyitott és csodálkozva látta, hogy a fehérköpenyes pap nem Amanito, hanem egy jóval idősebb atya, kinek arckifejezésén már most tükröződtek a következő napok gondjai. – Atyám, üdvözlöm szerény hajlékomban! – hajolt meg Hosszúkéz Gagor. – Remélem, nem hozott rossz híreket Amanito atyáról! – Nos, Amanito testvért az itt tartózkodása során olyan betegség támadta meg, mely után jóvátételek sora várhat reá a cellájában – mondta Aisteen papja meglehetősen kimérten. – Beismerése alapján az ön vendégszeretetét élvezte…úgymond pihentetőül. Gagor erre nem tudott mit felelni, az utca és annak örömei az altesti betegségekkel együtt kéz a kézben jártak. A tünde papok biztosan nem jönnének el, hogy kéjnőket szabadítsanak meg a romlottság viszkető tüzétől. – Nem tisztem azonban, hogy Amanito testvér ténykedését elemezzem, és hála az ön adományának, a tavasszal megújult templomunk idén egy kerttel is gyarapodhatott. Miseruhákat varrattunk, gyertyákat öntettünk, s Oltárkő szigetéről új keresztet rendeltünk – mondta a fehér ruhás pap. – Amanito testvér elmondta, miben állt a segítségnyújtása. Én mit tehetek az adománya ellentételezéseként? – Ugyanúgy Aisteen kegyelmét kérném azokra a hordókra, melyek a tengerre kerülnek, hogy szomjukat olthassák a napon sínylődő tengerészeknek. Talán több a hordó, mint néhány Holddal ezelőtt… – Az adomány is jelentősebb – fejezte be a mondatot Aisteen szolgája. Hosszúkéz Gagor bólintott. – Atyám! – Poltaro a nevem. – Poltaro atya! – kezdte Gagor. – Mikorra készíthetem elő a hintót, hogy a birtokra látogassunk jövetele céljából? – Nem szeretem a lovakat, jobb szeretek egyedül utazni. Amanito részletesen elmondta, hol a présháza, ahol a hordókat tárolják. Holnapután, napkeltekor ott leszek! Gagor el sem tudta képzelni, hogyan juthatna el a pap a bogyósfürt-ligetbe, a gyaloglást nem nézte ki az idősödő papból. – Éjszakára… – Ne fáradjon! Az éjszakáim Aisteen templomának falai között töltöm – mondta Poltaro, majd felállt, jelezve távozási szándékát. Csípett a hajnal. Sem Shannalar, sem Gagor nem készült éjszakai kocsikázásra. Hiába öltöztek vastagabban, hiába csavarták kelmébe magukat, bizony fáztak az út során. Amikor megérkeztek, az őrök nem hittek a szemüknek. Nem értették, mi lehet annyira fontos, hogy gazdájuk a csillagok fényénél érkezzen. Gagor néhány szóval eligazította őket, majd Shannalar átvedlett a vincellér szerepébe. Épp, hogy végeztek az előkészületekkel, amikor mellettük elmosódott a táj. Az udvar földes talaja hullámozni kezdett, a háttérben a fák és a kerítés megdőlt, mintha egymásnak támaszkodnának. Közöttük egy szoba körvonala sejlett fel, melynek bútorait átszőtték a fák ágai, gyökerei. A szobában Poltaro atya állt. Egy pillanatra eggyé vált a két tér, majd a pap pár lépést előre lépett. A szoba látomása elenyészett. Hosszúkéz Gagor megrémült, ekkora isteni hatalommal még nem találkozott és ez felvetette a kudarc és a kényszerű magyarázkodás lehetőségét. Shannalar agya azonnal pörögni kezdett, a térgörbítő mágiáját látva rögtön felmérte a pap erejét. – Ez hallatlan – mormolta maga elé a gnóm, miközben magát nyugtatta. – Poltaro atya! Meglepő módja ez az utazásnak – üdvözölte Gagor a papot. – Gondolja, hogy Aisteen egyháza megfelelő juttatásért cserébe a kereskedelmi szállításokban is segédkezne? – Meglepne, ha ennyire szegény lenne egyházunk. Az adományait eddigi bűnei feloldozásaként tekintjük, érje be ennyivel. Azért vagyok itt, hogy megköszönjem és lezárjam ezt a kétoldalú kufárkodást – válaszolta nyersen Poltaro. Hosszúkéz Gagor erre nemigen tudott értelmesen válaszolni, inkább karja mozdulatával tessékelte a hordók irányába Aisteen papját. – Ez több, mint egy tucat – mondta a pap. – Nem is kevéssel. – Több – bólintott Gagor ügyelve, nehogy az adomány nagysága újból előtérbe kerüljön. Miután Poltaro végzett a szent imákkal, Gagor szemébe nézett. – Nem tudom miféle tengerészek szolgálnak maga alatt, de nem tartom jó ötletnek, hogy a hánykolódó vizeken borral oltsák a szomjukat. – Sok a hajó atyám s ezek a hordók csak a jutalmat jelentik egy-egy megfáradt nap után. – Remélem, ezzel tisztességesen megköszöntük az adományozó nagylelkűségét, egyben kijelenthetjük, hogy templomunk nem szorul rá, hogy újabb felajánlást is elfogadjon! – mosolygott Poltaro, majd egy biccentés után legyalogolt a meravini út felé. Miután látótávolságon kívül ért, Shannalar nem bírta tovább. – Ennyi volt? Ez hallatlan! Két marék drágakőre nemet mond? Ráadásul elsétál, hogy ne is lássuk az isteni erő létrejöttét? – Nyugi. A következő szállítmányhoz szerzünk egy új papot. Kis faluból, ahová nem érnek el a hírek. Úgy érzem, ennek a látogatásnak lesz még következménye. Sajnos a hitélet gyakorlata nem zárja ki a világi gondolkodást. Nem tudom, mire jöhetett rá, de félek, néhányan kérdéseket tesznek majd fel olyanoknak, akik nem érik be azok lesöprésével.