Balog István

 Vízmélye egyáltalán nem tartozott az unalmas városok közé, de az idei nyár végleg beírta magát a históriáskódexekbe.
 Az első napokban a gnóm és Männelor csak méregették egymást, nem is szóltak a másikhoz, majd, amikor Vízmélye alvilági ura végre kiderítette, ki dönthet a kancellária megrendeléseiről, leültek megvitatni, hogyan jussanak el hozzá a legrövidebb úton és módon.
 Männelor kihallgatást kért a kincstár tárnokmesterétől, aki miniszteri rangban, bárói oklevéllel rendelkező nemesember volt.
 Josept Corby nem volt szegény. Évi járandósága és birtokai jövedelme meghaladta a kétszázezer aranytallért, aminek azonban nem volt sok látszata, mivel ő és családja minden tagja hihetetlen fényűző életet élt. Kastélyok, városi találkák zuglakásai, hajók, egzotikus állatok, idegen népek ékszerei, fűszerek, zamatos afrodiziákumok, kéjnők, örömszolgák és vágykeltő, szinte gyermek udvaroncok egész sora tizedelte az évi apanázst.
 Männelor kiderítette mind a kincstárnok, mind a felesége viselt dolgait. Tudott és eltitkolt szeretőket, megszült fattyakat, elhajtott zabikat, izgalmas és undorító lepedő-híreket, vállalhatatlan szeretőket, nem beszélve az istállók nemes csődörjeinek kollektív, odaadó látogatásáról.

Olvass tovább

 Elöntötték az érzelmek. Magán is meglepődött. Az elmúlt időszak megacélozta, még Zamfira családjának tragédiája sem fátyolozta el szemét. Ahogy Vízmélye mólójának csizma koptatta kövezetére lépett, életének utolsó tragédiája jutott az eszébe. Akkor veszítette el mindenét.
 Tulajdonképpen hálás kellene, hogy legyen Männelornak. Ha akkor nem veszít, megmaradt volna piti bűnözőnek, hamiskártyásnak, tolvajnak. Egy senkinek, aki a kockák machinálásából, csalásból él, kifosztva kis embereket, elvéve családjuktól az utolsó falatokat is.
 E helyett egy klánt vezet. Céhet, mely uralja a királyság felét. Ugyanúgy leveszi a sápot, de jobbára a gazdagoktól. Talán Khasi és Skiel a vezeklés azért, amit Thurull király földjén művelt. Zefirion pedig az, amit majd tenni fog.
 A vendégmólóról látta a fogadó tetejét. Azét, mely egykor az övé volt. A titkos szobával, búvóhelyekkel, csapóajtókkal. Furcsa lesz idegenként átlépni a keményfa küszöböt.

Olvass tovább

 A Kósza Szél kora hajnalban érte el Rétvár bejáratát. A móló végi kőedényekben még égtek az olajfáklyák, amikor Drake hajója a vendégmóló oldalához simult.
 Shannalar hálát rebegett valami ismeretlen, földöntúli erőnek, hogy csizmája alatt ismét követ taposhat, bár tengerészszokás szerint ringatózott vele a világ. Drake kapitány Gagorra nézett.
 – Minden a mágus ügyességén múlik, ugye tudod? – kérdezte Gagort.
 – Ne aggódjatok! Hatásos varázslatot találtam a könyvecskémben. Ez ellen senki sem menekülhet el. Ha meglátja képzelt ellenségét, önként ad oda mindent. Nem is kellene felajánlani semmit!
  – Megadom neki az esélyt mágia nélkül – mondta Gagor, bár ő sem volt meggyőződve arról, hogy cselekedete emberbaráti jóságra utal. – Költözz be a fogadóba! Szemmel tarthatsz mindent és mindenkit. Männelor hamarosan megtudja, hogy kikötött a Kósza Szél, de téged nem ismer. Tudni akarom a gyengéit!
 – Legalább jól főznek? – kérdezte Shannalar úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a reá bízott feladat.
 – Hobbit vezeti a konyhát – mondta Drake, aki Gagor rosszalló pillantása okán nem folytatta a mondatot.
 – Elutazom egy holdhónapra. Meglátogatok valakit, akit rég nem láttam – mondta Gagor. – Nehogy kitudódjon a nagybecsű tudományod! – intette a gnómot. – Híreszteld el, hogy a városban vagyok, talán kihívhatnának egy kis kockázásra! Tudja meg Männelor, hogy találkozni akarok vele! – mondta a hajóskapitánynak. Jó utat barátaim! – mondta, majd sarkon fordult és a karavánok istállója felé vette az irányt.
 Shannalar és Drake visszasétáltak a pallón, majd a Kósza Szél legényei eloldották a kikötőköteleket. Felhúzva az orrvitorlát, ellendültek a móló mellől. Miután elhagyták a kikötőt, teljes vitorlázatba öltöztették a hajót és a partvonalat követve észak-keletnek, Vízmélye felé vették az irányt.

Olvass tovább

 Fáradtan, csapzottan is fenséges volt. Ruhája fodrai úgy úsztak a levegőben, mintha elhunyt férje szelleme táncoltatná maga előtt a finom anyagot. A fiú a balján lépdelt, szorosan mellette. Az emelvényt úgy állították fel, hogy a falakon égő fáklyák fénye félhomállyal tegye sejtelmesebbé a pillanatot.
 Zamfira ruhája elf szokás szerint majdnem a földig ért, szinte súrolta azt. A kelme bíbora a három napig a szárán álló Igazmondó levének színét idézte. Ahogy beléptek a fénybe, Skiel a tanultak alapján, elf nyelven kérdezte a hercegnét. Remélték, a mindenki számára hallható kérdések rögtön eloszlatják az esetleg felmerülő kételyeket. 
 – Ők a házak vezetői?
 – Igen, Aranyom.
 – Valaki onnan még hiányzik.
 – Az üres szék emlékével adózunk azoknak, kik nem lehetnek már közöttünk.
 A felelet s annak leplezetlen üzenete morajlást szült a teremben, melynek roppant mérete nem, hogy elnyelte, inkább felerősítette a hangokat. Mintha Zamfira Simplicinus válaszát maga a Föld tüzelte volna, kőbe vésve annak igazságát. Mikorra a hangzavar elült, a hercegné a fiúval a trónusok elé állt.

Olvass tovább

 A tolvajvezér a visszaérkezése után csak annyi időt töltött otthonában, amennyi egy alapos fürdőhöz és egy jóízű estebéd elfogyasztásához volt szükséges. Mielőtt elindult a tündecsalád birtokára, nagyot húzott céhe vagyont érő borából.

 Hosszúkéz Gagor félve lépett a vendégváróba.
 Zamfira Simplicinus az asztalkánál ült, kihűlt teáját szürcsölgette. Mellette állt testvére, Aisteen papjainak hosszú köpenyében, ezzel is mutatva rendük mindenkori felsőbbrendűségét. Amikor Gagort bekísérték, Anizial kérdően fordult felé. A tolvaj Zamfira hercegnére nézett, akinek arcvonása pattanásig feszült.
 – Köszönöm, hogy fogadtak, így délután – hajtott fejet Gagor.
 – Ha jól emlékszem mi kérettük ide, nem fordítva történt az eset – mondta Anizial Simplicinus.
 – Örülök, hogy épségben megérkezett! Foglaljon helyet! Egy teát? – oldotta a hangulatot az első család feje.
 – Nagy örömmel, Úrnőm! – ült le a másik székre Gagor, állva hagyva az etikett semmibe vételén megdöbbent papot. – Ön mindig csodás ízeket varázsol egy csöppnyi csészébe. Igazi tünde tudomány! Beszélhetnénk négyszemközt?
 – A hercegnének nincsenek titkai az egyház előtt – vágta rá azonnak Anizial.
 Zamfira rezzenéstelen maradt, nem nézett a testvérére.
 – Rendben – mosolyodott el Gagor. – Mi hír a kis védencünkről?
 – Holdhavonta költöznek, ismeretlen tájakra. Remélem sem ármány, sem gonoszság nem ismer rájuk! – törölte meg szemét Zamfira.

Olvass tovább

 A fonott hajú matrózok arcán értetlenség látszódott. Eddig idegen nem tette a lábát a Sellő fedélzetére, nem értették, kapitányuk miért engedte ezt jöttmenteknek.
 Drake könnyedén átlépett a fregatt tatjára, ahol Laven Serrando mosolyogva üdvözölte. A kölcsönös tiszteletadás és a vendéglátogatás okán a Kósza Szél kapitánya egy kis fadobozt nyújtott át.
 – Kapitány, kérem fogadja tőlem ezt a kis figyelmességet. Emberöltős, Cirmosvirágú Szúróka gyökeréből faragták. Egy hajóskapitánynak dukál, hogy füstöljön – nyújtotta át a dobozkát. – A benne lévő dohány nem holmi ócska darálmány, kövön szárított, tünde őrlemény. Mellesleg a pipafüst a legjobb széljelző, én is erre esküszöm – súgta Serrando fülébe úgy, hogy a tengerészek meg ne hallják.
 – Drake kapitány! Nagylelkű és szívemnek örömteli az ajándéka.
 Drake intett egyik matrózának, aki a vállára vette a kékegeres hordót, majd kissé remegő lábbal átlépett a csodaszámba menő vitorlásra. Csomagját letette Laven Serrando lábához, majd amilyen gyorsan tudott, visszaiszkolt a Kósza Szélre. Laven szemügyre vette a hordót, majd felkacagott és Gagorék felé intett, aki türelmesen nézte végig a két tengerész násztáncát.
 – Mire vártok barátaim? Gyertek át ti is!

Olvass tovább

  Az édesvizes hordók között csupán egy olyan volt, melyen az egerek teljes mivoltukban díszítették a hántolt fát.
A hordót, mely a Mágusok Borát rejtette, Drake kapitány szobájába vitték, ennek ajtózárja védhette leginkább a betolakodóktól e nemes portékát, melynek értékét felbecsülni sem tudták.
 De mostanában ez volt a legkisebb gondjuk. A Kósza Szél sebesen szelte a habokat. Amióta Meravinból elindultak, alig kellett állítani a vitorlákon, az Által-Vízen hosszában fújó szél áldásként feszítette a sudárvitorlákat.
 A legénység gyakorlatilag unatkozott az út alatt, Drake némi fedélzetsikálással és szigonyos halászattal tartotta őket éberen. A friss hal nem csak fejedelmi étket jelentett a matrózok számára, de a legnagyobb halat lyuggató számára felajánlott háromszoros fejadag rum is csábítónak bizonyult.
 Az időjárás végtelen kegyes volt hozzájuk, kellemes meleget árasztott a Nap korongja, még a szél is langyosnak tűnt az út első két fertályában.
 A változás hirtelen jött. Apró fátyol jelent meg az égen, mely lassan gomollyá hízott. Mint az öreg törpe szakálla, ki emberöltők óta rótta a hegyek mélyét, egyre csak burjánzott. Amikor összeértek, sötétedni kezdtek, gomolyogtak, kavarogtak, majd haraggal rontottak a vízre. Éles, fekete peremmel jött a fújás Menedék irányából. A vulkánhegyet szerették a felhők, édes otthonuknak tekintették, mely állandóan növeszti, hizlalja a páragombócokat, mint a lisztben lakmározó kovász.

Olvass tovább

 Hosszúkéz Gagor minden követ megmozgatott, hogy hozzájusson a tünde családok féltett boraihoz.
 Néhány hordónyit sikerült szalmabáb háttérembereken keresztül megvenni, a többit Perpet rendelte meg a tolvajvezér részére. Nem kérdezte a miértekről és úrnőjét sem terhelte a részletekkel, amiért Gagor igen hálásnak bizonyult.
 A tolvajcéh vezetője Meravintól egynapi szekérútra, az angyalparti köves mellett vett meg egy bogyósfürt-tövekkel benőtt domboldalt. A földdarabhoz présház és istálló is tartozott, no meg hegybe vájt pince fészerrel és ásott kúttal. Természetesen esze ágában sem volt vincellérkedésre adni a fejét, viszont a sok boroshordó biztosan szemet szúrt volna valakinek a városban.
 Egy azonnal induló hajóval csomagot vitetett Erdőhátra, no meg egy üzenetet Lápföldre, Vályogos Biklának, miszerint a következő utáni teliholdra szekérnyi hordót rendel, mégpedig a legjobb fajtából. Férjen bele tíz kancsónyi, legyen néki dugója és harapóval kihúzható, kúpos eresztőfája. Gyékénnyel tömítsék, ráfolják, hogy jól bírja a napégette száradást és a zötykölődő utazást! A tolvaj továbbá utalást tett arra, hogy a hordók dongájába vésesse bele az ismertető egeret, melyet kék tintával fessenek ki! Egy cserzett bőrön a mintát mellékelte Bikla leveléhez.
 A hobbit tudta, Gagor fenemód gazdag úr volt már akkor is, amikor megismerte, így semmi oka sem volt kételkedni a szavahihetőségében és az ellenérték későbbi megtérítésében. A hordókat maga szállítja majd le Árokszállás kikötőjébe.

Olvass tovább