Felhőpaplant húzott magára az éj, a csillagképek helyett a kikötő tüze segítette a hajósokat. A látóhatár feketeségéből egy árnyszerű test bontakozott ki. Szedett-vedett hajó, jelentéktelenül, síri csendben. Az egyárbócoson senki sem beszélt, mindenki tette a dolgát, féltve az éjszaka hangtalan leplét, mely tömlöc helyett behajózással kecsegtetett. Hosszúkéz Gagor, Deff, Shannalar, Carsito és a négy hórukk a külső vendégmóló bodegáinak takarásában várta a Délibábot. A hajó már a kikötő bejárata előtt bevonta a vitorláit, orra a hullámmentes, csendes vizet finoman surrogó siklással választotta szét. A vitorláshajó az utolsó, kőhajításnyi távolságot vánszorogva tette meg, majd lomhán a móló facölöpjeihez simult. A fedélzetről egy vaskos termetű nőszemély ugrott a kikötő kövezetére. Alkatához képest fürgén, sőt kecsesen mozgott, s az, hogy nem szemrevalóbb, csak a tenger hibájának mondható. Az állandó menekülés és a vad viharok megvastagítják az izmokat, s ez alól a fehérszemélyek sem kivételek.
Miután talajt ért, intett a hajón maradt legénységnek, majd a parton álldogáló társasághoz sietett. – Carsito drágám! Hova rakodjanak a fiúk? – kérdezte a nő. – Csak ide, majd mi elhordjuk. Az csak bólintott, majd szétnézett a társaságon. – Ők azok? – kérdezte kimérten, a szárazföldiekre emelve tekintetét. – Hosszúkéz Gagor és két munkatársa, no meg a csomagjaik – mutatta be a leendő útitársakat Carsito kikötőmester. – Taadee vagyok, a Délibáb kapitánya. Mire kihugyozzák magukat, indulhatunk! – mondta a meglehetősen alpári modorú nő. Deff felindultságában válaszolni akart, de Gagor felemelte az ujját. A matrózok a kihordott árut lerakva felnyalábolták Gagor ládáit. Carsito egy tömött erszényt adott Taadeenak, de nagyságáról ítélve a kikötőmesternek szánt ötven platinának talán a fele lehetett benne, ám ez a tolvajfejedelmet nem zavarta. Miközben felszálltak a Délibáb fedélzetére, a legénység meglehetősen furán méregette a társaság gnóm tagját. Gagor lépett fel utolsónak a pallóra. Hátrafordult, majd kacsintott egyet Carsito felé. – Drágám? Az unalmas téli napokat csak céltalan fecsegéssel vészelhették át. Két nap sem telt el, máris szárnyra kapott az a feltevés, hogy a roppant súlyú láda hatalmas vagyont tartalmaz, hiszen semmi más nem lehet ennyire nehéz, semmi sem hagyhatja el magát annyira, mint a fedélközbe csörlőn leeresztett faláda. Taadee nem volt tolakodó, de Gagor személye imponált neki, sőt, felkeltette női mivolta alantas vágyait. Amikor matrózai nem látták, a tolvajvezér mellé ült. – Azt mondják, piszok nehéz volt az a láda, csörgött benne a sok arany – nézett Gagorra. – Nincs benne arany, de igaz, ami igaz, van súlya. – Mi lehet nehezebb az aranynál? – értetlenkedett Taadee, így próbálva meghazudtolni Hosszúkéz Gagor szavait. – Nem tartozik magára, kapitány. Remélem, nem csalódom a legénységben, és nem háborgatják a csomagokat! Nem szeretném, ha bárkinek bántódása esne egy nemkívánatos esemény folytán! – mondta fagyosan Gagor, egyértelműen utalva az esetleges következményekre. Taadee nem válaszolt, de látszott a zavartsága. Senki sem annyira ostoba, hogy elárulja a csomagja valódi értékét. Fejét ingatva somfordált el, kielégítetlenül maradva mind ő, mind a kíváncsisága. Az éjszaka közepén az alvókat a gnóm ébresztette fel. – Azt hiszem, gond van a ládák környékén. – Miből gondolod? – kérdezte Deff a varázslót. – Riasztó jelzéssel láttam el őket. Megérzem az ilyesmit. – Reméltem, nem mohó a kapitányunk! – mormogta Gagor. Halk léptekkel hagyták el a kabint, majd a tágas raktérbe siettek. A csomagok körül három tengerész állt, egyikük kezében feszítésre alkalmas, rongyba tekert, törött kardpenge pihent. Látszott, a láda tetejét már megkezdte a vas, félig kihúzott szegek feje meredt a felettük lévő fedélzet irányába. A fadeszkákra tett gyertyák fényében a tengerészek arcán mohó vágy tükröződött. – Mondtam, hogy ne tegyétek! – csóválta a fejét Gagor, majd két tőrt húzott elő a köpenye belsejéből. Deff ugyanígy tett. – Nekünk ugyan nem! – röhögött fel a legvaskosabb karú, majd az oldalán lógó rövidkardot egy rántással kihúzta a hüvelyéből. Shannalar eközben halk mormolásba kezdett, ujjaival ábrákat rajzolva a semmibe. Mire a kard eltávolodott a bőrtoktól, a varázsló ujjaiból szikrázó lövedékek törtek elő, s csapódtak a hozzájuk legközelebb álló fegyveres matrózba, aki azonnal a deszkákra omlott. Társa elejtette a feszítőt. A harmadik a földön fekvőhöz hajolt. Látva fennakadt szemgolyóit, nemlegesen intett a fejével. – Egy megveszekedett varázsló! – hitetlenkedtek a félelemtől reszkető matrózok. A zajra Taadee kapitány csörtetett a fedélközbe. Gyorsan felmérte a helyzetet, mely a jelek alapján meglehetősen egyértelműnek tűnt. Megnézte a sérült ládát, majd a holtan fekvő legényét. – Vigyétek és dobjátok a tengerbe! – rendelkezett. Miután a társaik felvitték a hullát, Gagor felé fordult. – Átkozott semmirekellők! Példás büntetést kapnak, uram! – Hány tengerész kell az úticélunk eléréséhez? – kérdezte fenyegetően Gagor. – Mindre szükségem lesz! Hosszú az út, s ha nem pihenhetik ki magukat, hajótörést szenvedünk. – Nem ebben állapodtunk meg, kapitány! – kezdte Gagor, de Taadee közbeszólt. – Kérem! Nagyot hibáztak, egyikük bele is halt. Visszaadom a viteldíjat a kellemetlenség okán. Ennél többet nem tehetek. – Mi lesz a biztosítékom az út hátralévő részére? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – A jóhírem. Hamar híre ment a fedélközi eseményeknek, külön kiemelve a gnóm varázsló halálosztó ujjait. Gagor kétkedve fogadta Taadee ajánlatát, de örömmel nyugtázta, hogy a mágus ereje egyre nagyobb, melyet legalább éles helyzetben is megtapasztalhatott. A matrózok félve húzódtak el mellőlük, s a kapitány is csak akkor szólt hozzájuk, ha elkerülhetetlen volt. Társuk elvesztésével többet kellett dolgozniuk, a napi alvás idejét lerövidítette a kiesett munkaerő. A rakteret elkerülték, senki sem akart a mágus halálos csapdájába sétálni, vagy a pillantásától elevenen elégni. Meggyőződésükké vált, hogy utasaik gonosz lények, akik gondolatukkal ejtik fogságba a népeket, és varázsszavakkal uralják a testet, lelket. Shannalar látta rajtuk a rettegést, és ezen jókat derült. Nem akarta megölni azt a szerencsétlen flótást, de nem tudhatta, hogy a kigyúrt test nem más, mint egy felfújt marhabendő, amit messzire fúj a szele, ha kieresztik belőle a levegőt. Élvezte a hírnevet, még, ha az kétesnek is bizonyult e hajón. A Meravin és Pengepart közti távolság felénél keletre fordultak, és teljes hátszéllel vitorláztak tovább. Ez a művelet meglehetősen nagy tapasztalatot igényelt, a kormánykerék legapróbb eltérése a piszkosszürke „pillangó-vitorla” összeeséséhez vezetett. – Remélem, kitart a jó szelünk! – mondta Gagornak címezve Taadee. – Elmaradásban vagyunk, kapitány? – kérdezte a tolvajcéh feje. – Úgy hiszem igen, bár nagyon régen jártam azon partok közelében. Ha nem fordul keletire a szél, nem lesz gond. Megkérdezhetem mi dolga akad a halott város környékén? – tudakolta a kapitány. Gagor érezte, hogy útjuk célja, a súlyos ládák és a hajón történt haláleset indokolhatja a nő kíváncsiságát. – A kikötőbe megyünk, ott van egy kis elintéznivalóm. Kirak minket, és szedheti a horgonyt – mondta Gagor. – Ne várjuk meg? – kérdezte félőn Taadee. A tolvajvezér hosszan nézett a nő szemébe. – Mi lesz Carsitoval? – folytatta a kapitány. – Ami a hajón történt, az a hajón is maradhat, ha… – kezdte Gagor. – Ha? – kérdezte feszült figyelemmel Taadee. – Ha Angyalpart kikötőjében elfogadja Drake kapitány ajánlatát. – Nem dolgozom senkinek. Drake sem kivétel ez alól – mondta Taadee. – Rendben. Majd közlöm Carsitoval, hogy nem tudott elköszönni. – Miért kellene búcsút vennem tőle? – Tűhegy mólóin csak a céhem hajói köthetnek ki, és ezért Drake kapitány a felelős. – mondta Gagor. – Sok sikert a továbbiakban, kapitány! Hajnalban érkeztek a kikötő közelébe. A parton a máglyákat már kioltották, de a látkép így is felülmúlhatatlan volt. A nyílt vízen hajók horgonyoztak, betöltötték a látóhatárt. A hullámokon csónakok lovagoltak, mind a kikötőbe lapátolt. A Délibáb nem hajózott be közéjük, Taadee kapitány egy part menti homokpadra dobatta a kétkapást. A matrózok két csónakot eresztettek a vízre. Az egyikben a kapitány ült Deffel, a másikban Gagor és a ládái pihentek, a rajta ülő gnóm varázslóval. – Ne félj, gondoskodtam róla, nem tudnak elsüllyedni! A lapátolás sem okoz nehézséget, ugye? – kérdezte a mágus a csónak orrában gubbasztva. – Még jó, ha már egyedül kell eveznem a partig – méltatlankodott Gagor. – Az én méretemre nem készül sem csónak, sem evező – kuncogott Shannalar. – Amúgy a te ládáid. Tucatnyian érkeztek egyszerre a kikötő kövezett sólyájára, ahol kényelmesen szállhattak ki a labilis csónakokból. Drake a rönkökből, deszkákból, pallókból rögtönzött asztaloknál várta a meghívottakat. Itókáját szürcsölgetve, örömmel intett Gagor felé. Az érkezettek zsivaja egy pillanat alatt megszűnt, ahogy kelet felől, a part menti fák takarásából egy négyárbócos, teljes vitorlázatú fregatt árbóckosarai tűntek fel. Csodálkozó tekintetek meredtek az idegen hajóra, mely küllemében egyáltalán nem hasonlított az ismert vitorlásokhoz. A hajótest feltűnően keskeny, karcsú építésű volt, a hozzáértő szemek kis merülésünek mondták volna. Négy árbócával a túlvitorlázott test szinte siklott a hullámok felett, kis szélben is látszott a víz alatti, elnyújtott ballaszttér. A legfeltűnőbb azonban a gyors manőverezőképessége volt. Egy pillanat alatt fordult szélirányba, s mire befejezte az irányváltást, matrózai leeresztették és megkötötték a sudárvitorlákat. A hajóskapitányok szája tátva maradt a fenséges csoda láttán, még Drake szeme is fennakadt, pedig a kipofozott Kósza Szél az angyalparti kikötő büszkeségeként uralta a megkopott mólót. Gagor a gnómmal együtt Drake mellé ült, aki le sem vette a szemét a fregattról. Deff az egyik ládára telepedett, nehogy valaki kíváncsisága még inkább felébredhessen. – Ismerkedjetek meg egymással! – mondta Gagor. Shannalar a tengeri medve szemébe nézett, majd a karját nyújtotta. – Shannalar vagyok. Mágus. Drake kapitány elnevette magát, majd fogatta az üdvözlést. – Drake. Kapitány. Gagor üzlettársa, flottája parancsnoka – mutatott az öböl felé. – Ki az, aki ekkora hajóval büszkélkedhet a Királyság tengerein? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – Fogalmam sincs – mondta döbbenten Drake. – Nem ismerem sem a hajót, sem a kapitányát. Nemvárt idegen. Deffen kívül mindenki az asztalhoz ült, ki korhadó tuskóra, ki frissen vágott rönkre. Kíváncsian méregették egymást, de Drake személye biztonságérzetet nyújtott úgy is, ha a középen ülő embert és a mellette helyet foglaló gnómot egyáltalán nem ismerték. Gagor Drake kapitányra nézett, majd felállt. – Köszönöm, hogy Drake kapitány hívó szavára mind eljöttetek. Engem Hosszúkéz Gagorként szoktak emlegetni. Van, aki Tűhegy kereskedőjeként, van, aki szerencsejátékosként hallott rólam. – kezdte beszédét a tolvajvezér. Ahogy meghallották a felszólaló nevét, halk morajlás futott végig a vendégek között. – Talán a nevem néhányatok számára jól cseng, ám a lehetőség, amit kínálok, a nevemnél is fontosabb. Kérdő tekintetek egész sora szegeződött Gagorra, aki folytatta. – Drake kapitány a flotta parancsnoka. Azé a hajóhadé, mely kizárólagos felhatalmazással szállíthat árut Tűhegy szigetére. Csak az rendelkezhet szállítási engedéllyel, aki Drake kapitánnyal szerződik. Néhányan az asztalnál nemtetszésüket fejezték ki. – Amit kínálok: Karavánhajókkal, a kalózok ellen védett útvonalakon történő hajózást, folyamatos szállítási lehetőséget, az eddigieknél nagyobb hasznot és biztonságos, előre fizetést. Amit elvárok: Nem dolgozhat senki a saját szakállára! Aki megszegi a megállapodást, az nem hajózik többé. Az utolsó szavakat néhányan nyílt fenyegetésként értelmezték, s ennek hangot is adtak. – Megértem, ha valakinek ezek elfogadhatatlan feltételek. Azok számára köszönöm a megjelenést, Deff kárpótolja a reánk elvesztegetett időt és az elmaradt hasznot – mutatott a ládán ülő férfi irányába Gagor. – Megvárjuk, amíg az idő előtt távozó csónakok elhagyják a kikötő öblét, utána Drake kapitány mondandójával folytatjuk – mondta Gagor, majd Deffhez sietett, aki lecsukta a láda fedelét. A távozóknak kis erszényt adott át, melyekben tíz platina nyugodott. Hatan távoztak durcásan, mentükben egymásnak bizonygatták megvásárolhatatlan függetlenségüket. Gagor sajnálatára Taadee is elhagyta az asztaltársaságot. Miután az együttműködést visszautasítók hallótávolságon kívülre kerültek, Drake vette át a szót. – Amiben itt megállapodunk, az maradjon csak a mi titkunk, ha lehet! – kezdte a Kósza Szél kapitánya. – Ismertek, nem lennék itt, ha nem gondolnám komolyan. Hosszúkéz Gagor a meravini céh vezetője. Tíz télre kínál együttműködést. Bálákra vonatkozóan határoznánk meg a viteldíjat, mégpedig átlagosan tizenhárom arany értékben. A szövetbálák nagyobbak természetesen, mint a terményes bálák, vagy a fegyverek ládái, de bármit szállítotok, egyikőtök sem jár rosszabbul. Elégedettség hulláma érződött a feszülten figyelő kapitányok között, csupán a fregatt kalapos kapitánya ült úgy, mint akit egyáltalán nem érdekel az, amit hall. – Egy átlagos hajón nagyjából húsz-ötven bála fér el, ami nagyjából négyszáz aranyat jelenthet szállítmányonként. – Mi lesz azokkal, akik távolabbról szállítanak? – kérdezte valaki a sorban. – Az árnál figyelembe vesszük a hajó sebességét és a távolságot – mondta Drake. – Az a cél, hogy aki ebben a szövetségben hajózik, jól járjon. – És akik elmentek innen? – kérdezték többen is egyszerre. – Azok nem ostromolhatják többé Tűhegy felségvizeit – szólt közbe Gagor. – Aki ezt megszegi, a szövetségünk tagjait haragítja magára, tőletek veszi el a megdolgozott bért. A kapitányok szinte mind bólogattak, számukra a kézfogás becsülete mindennél fontosabb volt. – A gnómról semmit sem tudunk! – hallatszott valahonnan a szélről. – Ő minek van itt? A gnómok borzalmas hajósok, ráadásul maguknak való népség. Drake Gagorra nézett, hiszen ő sem tudta igazán az aprónép ittlétének okát. – Shannalar a céh együttműködő partnere, és az én bizalmasom – mondta Hosszúkéz Gagor. – Megvédi a szövetség érdekeit, ha a helyzet úgy kívánja. – Hogyan tud egy ilyen kis mitugrász bárkit és bármit is megvédeni? – folytatta tovább a kotnyeleskedő, majd felállva az asztaltól a gnóm felé sétált. – Biztosan ezt akarod? – kérdezte Gagor. – Csak meg akarok bizonyosodni afelől, hogy nem az én pénzemen élősködik egy barát barátja – mondta a magát hergelő kapitány. – Lássuk, hogyan védi meg magát! A gnóm hátra dőlt, de Gagor a vállára tette a kezét. – Shannalar, népe legkiválóbb orgyilkosa, mestere a mérgezett pengéknek. Úgy hívják: Suhanó Végzet. Nem akarjuk, hogy a hajód kapitány nélkül fusson ki! – mondta meggyőzően Gagor, mire a gnóm kis híján elnevette magát. Ettől a mondattól mindenki abbahagyta a fészkelődést és a harci kedv is alábbhagyott. – A továbbiakban Drake kapitány a felelős vezető, tőle kapja mindenki a megbízását – zárta a purparlét Gagor. – És még valami. Hogy lássátok, mennyire fontos mindenki számára ez az együttműködés, a mai utatok is kifizetésre kerül – mutatott a láda irányába, ahol várva a delikvenseket, Deff lógatta a lábát. Lassan szedelőzködtek a hajósok, néhányuk már a csónakban evezett, amikor kalapját hátra tolva odalépett hozzájuk a fregatt kapitánya. – És számomra mit ajánlotok? – Mindenki ugyanazt kapja, senkivel sem kivételezünk – mondta Drake. – Talán mégis. Gyors a hajóm, kiváló a legénységem – vette le a kalapját az idegen. Shannalar szeme kipattant, ahogy a kesze-kusza, gubancos hajú kapitányt meglátta. – Adj meg mindent, amit kér! Ez egy istenverte, fenéklakó zátonyszülött – szakadt ki belőle. – Laven Serrando, a Shedel Birodalom portyázója – bólogatott az idegen. – Beszéli a halak nyelvét – suttogta a gnóm úgy, mintha egy mitikus lénnyel hozta volna össze a sors. Gagor lesújtó pillantást vetett a mágusra, de az folytatta. – Nem lélegzik a víz alatt, a só sem csípi a szemét! – folytatta rémülten Shannalar. – Hullámok sírrablója! – Ott nem jut ember át – csóválta fejét hitetlenül Drake kapitány. – Emberöltők óta nem járt senki Marsa szigetétől keletre. A Vándorló Zátonyok mindenkivel végeznek. – Ismerem a vizet! Jóban vagyunk!