Hosszúkéz Gagor minden követ megmozgatott, hogy hozzájusson a tünde családok féltett boraihoz. Néhány hordónyit sikerült szalmabáb háttérembereken keresztül megvenni, a többit Perpet rendelte meg a tolvajvezér részére. Nem kérdezte a miértekről és úrnőjét sem terhelte a részletekkel, amiért Gagor igen hálásnak bizonyult. A tolvajcéh vezetője Meravintól egynapi szekérútra, az angyalparti köves mellett vett meg egy bogyósfürt-tövekkel benőtt domboldalt. A földdarabhoz présház és istálló is tartozott, no meg hegybe vájt pince fészerrel és ásott kúttal. Természetesen esze ágában sem volt vincellérkedésre adni a fejét, viszont a sok boroshordó biztosan szemet szúrt volna valakinek a városban. Egy azonnal induló hajóval csomagot vitetett Erdőhátra, no meg egy üzenetet Lápföldre, Vályogos Biklának, miszerint a következő utáni teliholdra szekérnyi hordót rendel, mégpedig a legjobb fajtából. Férjen bele tíz kancsónyi, legyen néki dugója és harapóval kihúzható, kúpos eresztőfája. Gyékénnyel tömítsék, ráfolják, hogy jól bírja a napégette száradást és a zötykölődő utazást! A tolvaj továbbá utalást tett arra, hogy a hordók dongájába vésesse bele az ismertető egeret, melyet kék tintával fessenek ki! Egy cserzett bőrön a mintát mellékelte Bikla leveléhez. A hobbit tudta, Gagor fenemód gazdag úr volt már akkor is, amikor megismerte, így semmi oka sem volt kételkedni a szavahihetőségében és az ellenérték későbbi megtérítésében. A hordókat maga szállítja majd le Árokszállás kikötőjébe.
Drake kapitány hajója delelőkor kötött ki. Carsito szokásához híven kiment elé a vendégmólóra, no nem csak a tisztelet okán, hanem látni akarta, hogy az általa rendelt árut megfelelően rakodják-e ki az emberei. Váltottak pár szót, majd Drake, Gagor iránt érdeklődött. A kikötőmester elmondta, hogy az udvarházban találja, és nagyon várja már jöttét. Drake a szelekre hivatkozott, no meg arra, mennyire lusták az emberei, ha a vásznakkal és a kötelekkel kell foglalkozni az állandó kupatöltögetés helyett. Carsito a vendégeknek fenntartott egylovas, zárt kocsit biztosított Drake számára, akiről jól tudta, mindent megtenne az embereiért, beleértve a legmagasabb napidíj kifizetését. A mocskolódó beszéd amolyan tengerésznyelvjárás, sokkal inkább szól a szomszédban horgonyzó hajó matrózaihoz, mint sem a külvilág számára. Gagor tudta, fogytán van az idejük, a shedeli üzletfélhez nem állíthatnak be rakomány nélkül. Amikor Drake kapitányt bejelentették, Gagor nagyot fújt. Azt hitte, sosem köt ki a Kósza Szél. Vendége elé sietett, majd az emeleti dolgozószobába kísérte. Sok mindenről kellett beszélniük, temérdek dolguk volt. – Hallottam Taadee esetét – kezdte Gagor. – Nem volt mit tennem. – Nem hibáztatlak érte, barátom, csak Carsito… – Talál másik lotyót. Senki sem a pénzének az ellensége. Egyik hajón sem. Tudták, mire mondanak nemet. – Mi hír a szállítmányokról? – kérdezte Gagor. – A napokban az utolsó is elindul Tűhegy irányába. Egy karavánt megtámadtak a kalózok Ördöghegy előtt. Mostanra már mind a halak martaléka. A hajójukat Illaria javítójába küldtem, majd a tünde ácsok megerősítik. Szükségünk van hajókra, melyekkel pótolni tudjuk a veszteségeinket. – Elkészítetted az elszámolást? – kérdezte Gagor. – Tessék a lista. Az árukért a drágakövekkel fizettem. Volt, ahol visszajárt volna egy kis pénz, de otthagytam, betudják a következő szállítmányba. Mosolygós arcokat hagytam magam után. Szeretik az előre fizetőket. – Ezek szerint Ruberion Konstat nem volt ennyire méltányos. Hosszúkéz Gagor végigfutott a listán. Sokat gyakorolta a gyors számolást, így már fejben tételezett, nem kellett fatáblára írnia az összegeket. – Már az első hónapban ötvenezer arany lesz a haszon – mondta elismerően Gagor. – A gyártók különleges engedményeket adtak a nagyobb tételek rendelése miatt. Ezzel nem számoltam előre. – Meg kell erősíteni a raktárakat a kikötőben – gondolta tovább Drake. – Itt lesznek betárolva az udvarház területén. Ide nem jönnek se a tündék, sem a bírák legényei – mondta Gagor. – Félnek tőlem, Drake. Mindenki fél, még a tünde nagyurak is. – Ha nem lennénk üzlettársak, én is félnék tőled – dőlt hátra Drake. – Van, ami most ennél is sürgetőbb – vett nagy levegőt Gagor. – Kell egy hajó Árokszállásra, mely elhozza a hordókat. És ki kell fizetni az árát egy hobbitnak, Vályogos Biklának. – Hobbitnak? – kérdezte Drake. – Nem is tudtam, hogy készítenek hordókat. Ezek szerint jól halad a borkészítés? – Igen, bár kell hozzá egy fiatalabb pap. Nem lehet tünde, vagy gnóm. Ő is a hajón utazhatna a hordókkal együtt. Intézkedtem felőle. Megoldható? – kérdezte Gagor. – Hogyne. Három hét múlva az egyik hajó kiköt Árokszálláson, az elhozza a hordókat meg a papot. Ez minden, Gagor? – Egyáltalán nem. El kell vinned valahova. – Laven Serrando – bólintott Drake. – Nem egészen. A bizonyosságokért Kagylószirtre hajózom – nézett hosszan a tengerészkapitány szemébe Gagor. – Erre nem bírom rávenni a legénységet. Oda én sem mennék, csak, ha kényszerítenének – mondta Drake. – Ha kell, magam hajózok… – Azt sem tudod, melyik az eleje – vágott a szavába Drake kaptány. – Ezért gondoltam, hogy velem tartasz – mondta halkan Gagor. – Most tettél gazdaggá. Rögtön megölnél? – hitetlenkedett Drake. – Nem kérném, ha lenne más választásom. Zamfira családja a tét. – Mi kell hozzá? – kérdezte lemondóan a Kósza Szél kapitánya. – Válogatott legények a kalózok ellen. Shannalar is velünk jön. És ha ott végzünk, meglátogatjuk shedeli barátunkat. Ajánlj fel száz arany jutalmat minden tengerésznek az útra. – Az majdnem két holdhónap. A készletek nem elegendőek két hónapra – vázolta a lehetőségeket Drake. – Kikötünk út közben a kisebb szigeteken, vagy viszünk bort. Víz helyett megteszi – gondolkodott hangosan Gagor. – Legalább jó kedvvel hajózunk a halálba. Gondolkodom majd a megoldáson. Egyébként miért akarsz Kagylószirtre menni? Oda senki sem teheti be a lábát – kérdezte Drake. – Erről akarok személyesen meggyőződni. A Mélytengeri Boszorkány lapos, igazából folyóra tervezett szállítóhajó volt, melynek kapitánya nem tudott ellenállni Drake kapitány ajánlatának, no meg a pármaroknyi aranynak, ami a szállítmányért, haszonnak megmaradt. Carsito is csak a fejét csóválta, amikor meglátta a dereglyét. Gyorsan szekérre rakták a hordókat, melyeken világított a címerállat, a festett kék egér. Letakarták a rakományt, majd Angyalpart felé vették az irányt. Gagor présháza már nagyon várta a hordókat. A hajóról a matrózok mellett egy fiatal férfi is a partra lépett. Látszott, nagyon örül a szilárd talajnak a talpa alatt. Hosszasan álldogált, láthatóan várt valakire. A kikötőmester egy darabig nézte, majd a jöttmenthez sétált. – Vár valakire az uraság? Megbízható fogadó található a kikötő mellett – mondta a vörös utazóköpenyes férfinak. Az utazó egy kis fecnit vett elő a zsebéből, melyre egy név volt hímezve. – Gagor urasághoz jöttem. Meg tudja mutatni, merre találom? Carsito szeme elkerekedett. Ilyen jólfésült fiatalemberek nem szoktak Hosszúkéz Gagorhoz kéredzkedni. – Azt milyen ügyben keresi? – kérdezte a kikötőmester abból a szándékból, hátha fontos értesülések birtokába kerül. – Az én ügyem nem tartozik másra, uram! – Értem én, uram. A kocsim majd odaviszi! – utasította lovászát Carsito. – Hosszúkéz Gagornak hívnak. Engem keres, uram? A fiatalember bólintott, majd levette vörös utazóköpenyét. A köpeny alatt Aisteen aranyszegélyes, vajszínű palástja ragyogott. – Amanito vagyok, Aisteen szolgája, Erdőhát templomának kispapja. – Üdvözlöm, atyám! – kínálta hellyel a papot. – A közösségünk jelentős adományt kapott, melynek feladójaként önt nevezték meg. Apátunk úgy döntött, illendő lenne ezt a nagylelkűséget személyesen megköszönni, emellett meghallgatni segítőnk kérelmét, amire a mellékelt levélben utalt. Mivel szolgálhat önnek Aisteen egyháza? – kérdezte a fiatal kispap. Gagor frissítőt, gyümölcsöt hozatott, majd, amikor maguk maradtak, megmutatta az isteni rúnákat. Amanito hosszasan szemlélte az első két jelcsoportot, maga előtt hagyva a kikészített, festett bőrt. – Be tudja ezeket azonosítani, atyám? – kérdezte Gagor. – Természetesen, hiszen ezek egyházunk nagyhatalmú rúnái. Az első rúnasor és a világ szennyére utaló részlet egyfajta lelki és testi megtisztulást jelent. Az alatta lévő jelek istenünk áldását jelentik, mely bearanyozza azt, akiért ezt az imát elmondják. Aisteen hármas keresztjét ön is felismerheti, ez magának az imának a lezárására vonatkozik. Nem akármilyen kegy, amikor ezen imák elhangzanak valakiért. Csak szerencsés és megbecsült illető kaphatja e kegyeket! – És ha ezt nem egy személyre, hanem egy tárgyra, netán dézsa vízre olvassák? – puhatolódzott a tolvajkirály. – Nos ez felettébb érdekes kérdés, Gagor úr – kezdte a kispap. – Hajósoknál - akik holdhónapnyi időt töltenek a tengereken kikötés nélkül - előfordult, hogy Aisteen imái tartották frissen az ivóvizet. Korlátlan mennyiséget nyilván nem lehet ilyen módon tartóssá tenni, de néhány hordónyival eljuthattak a következő víznyerőkig. – És milyen hatása van az így megáldott italnak? – kérdezte Gagor. – A víz mindig üde, friss érzetet áraszt, a hőmérséklete hűsítő lesz. Emellett aki iszik belőle, az pihentebbnek, tettre késznek érzi magát. Sok esetben fickósabbnak is, aminek azért nem mindig örülnek a kapitányok – mosolyodott el Amanito atya. Gagor hátradőlt a székben, arcán az elégedettség jelei mutatkoztak. Aisteen papja a szemébe nézett. – Ez minden Gagor úr? Vagy segíthetek még valamiben? A felajánlott adománya a templomunk felújítási munkálatait teljes egészében fedezi. Köszönjük a nagylelkűségét, de nem gondolnám, hogy csak e rúnák értelmezéséért kéretett ide. Ezt Tűhegy papjai is megmondták volna önnek – kérdezte Amanito, miközben folyamatosan Gagor arcát fürkészte. Természetesen tudta, ki áll az adomány hátterében, így biztos volt benne, hogy az alvilági dolgairól hírhedt tolvajfejedelem nem kérhetett ekkora szívességet az elfek nagyhatalmú papjaitól. – Szeretném, ha ezeket az imákat ráolvasná néhány hordó vízre. Bizonyára tudja, hogy érdekelt lettem a tengeri szállítmányozásban, de ezzel megnyirbáltam kissé az egyik tünde családfő üzletét. – Akkor azok a hordók önnek készültek? Sokat gyönyörködtem bennük az utazásom alatt. Mesterművek, ráadásul a hobbitok földjéről. A jó pap is tanulhat élete végéig! – Előkészítem a hordókat, néhány nap múlva megejthetjük a szertartást! Addig is a vendégem, atyám! A ház szolgálói mindenben a rendelkezésére állnak. Akár nappal, akár éjszaka! – húzta finom mosolyra a száját a birtok ura. – Köszönöm a meghívást – nevette el magát Amanito atya, értve a férfi célzását. Kacérkodott a gondolattal, hogy behatóbban tanulmányozza azt, milyen is, amikor lesik minden óhaját és kényeztetik úgy, ahogy eddig azt csak a ledérsoron tették. – Szívesen élek a lehetőséggel, de csak miután meglátogattam a helyi nagytemplomot. Kérem értesítsen, amikor a szertartást végrehajthatom! A hazautam előtt elfogadok egy kis pihenőt, az isteni imák mindig megterhelők a szolgái számára – mosolyodott el cinkosan a kispap. Hosszúkéz Gagor nem merte Deffre bízni a borok házasítását, ezért a gnóm mágust, Shannalart kérte meg a meglehetősen precíz feladatra, tudva, hogy a varázsló felettébb érdekelt az elkészült ital tökéletessé tételében. Shannalar dézsákba öntette a házak borait, külön címkézve mindegyiket. A kiemelt borok két fakádban álltak, hiszen ezekből több kellett a házasításhoz. Mérővedreket használt és mindent fatáblára írt: miből mennyit öntött a keverőkádba. Szigorúan hosszúnyelű, szélesöblű cserpákkal kavarta a bort, mely így összeérve valami újfajta, pezsdítő illatot árasztott magából. Olyat, melyre táncra perdül ember és gnóm egyaránt, miközben várakozással kacsingat a sarokban megbúvó fakupára. Az első tucat hordót telemerte az újonnan készült borral, ezek lettek a próbahordók, melyek, ha sikerülnek, mérhetetlen gazdagságot és hatalmat jelenthettek számukra. Szépen, gúlaszerűen rakta egymásra őket. Mindegyik dugóval fölfelé állt, tömőcsapjuk pedig egyirányba. A kék egér cégére mind a dongán, mind az első fenéken virított. Shannalar csak ingatta fejét: lehet, hogy a hobbitok remek hordókészítők, de egérábrázolásban egy részeg gnómmal sem vehették fel a versenyt. Amikor elkészült, elővette varázskönyvét és még egyszer áttanulmányozta az igéket, melyeket a kívánt sorrendben készült a portékára olvasni. Maga elé helyezte a legbecsesebb könyvét s kinyitotta egy olyan igénél, melyet nagyon rég mondott el. Egyre csak ismételte a szavakat, miközben a kezével mágikus köröket rajzolt a levegőbe. Rögtön tudta, elrontotta az egyik mozdulatot, mely túl cikornyásra sikeredett, az ujjak lágysága egy ponton megtört. Újra kezdte, melynek végén érezte a mágikus hatás létrejöttét: A borra mondott varázslat minden káros alkotóelemet átalakított csodás illat- és ízanyaggá. Miután megkóstolta, határozottan kívánatosabbnak találta. A második ráolvasás komoly fejtörést okozott a gnómnak. Érezte, tudása határát feszegeti ez a varázsige, pedig régebben sokszor használta. Az alanyra gyakorolt hatását is ismerte. A mágiafonatok az elme kesze-kusza, zegzugos tekervényeit simítják ki, felerősítve annak képességeit. Akire rámondták ezt a varázslatot, magiszteri tudásra, különleges gondolkodásmódra tett szert. Másként látta a világot, a problémák és talányok megoldása gyerekjátékká vált s meglátott olyat is, mi eddig a szem számára láthatatlannak bizonyult. Shannalar tudta, Gagor kék kövének mérete okán ezt az igét csak egyszer próbálhatja meg, utána komoly pihenésre és elmélkedésre lesz szüksége. A varázslat sokkal hosszabb ideig tartott, mint az előző. Bonyolultabbak voltak a kézmozdulatok, váltakozó ritmusban formázták a tér láthatatlan fonatát. Amikor befejezte, érezte, ahogy kezéből a mágia ereje átjárja a hordókat és tartalmukat. Kevéske hatás rá is átragadt, tűélesen látta a címerfaragás hibáit, az ecsetvezetés szakaszosságát és a sarokban megbúvó tücsök picinyke testét. Le kellett ülnie, úgy érezte minden ereje elhagyja. Régen nem mondott el ilyen nagyhatalmú varázslatot. Fénykorában talán meg se kottyant volna, de a koncentrálás ilyen foka teljesen kimerítette. Behunyta szemét, pihentetően gondolataiba mélyedt és az elvarázsolt igéket ismételgette magában. A harmadik varázslat könnyed ujjgyakorlatnak tűnt, egy sokat használt varázsige feküdt előtte a varázskönyv lapjának alján. Annak idején a kedvelt varázsigéi közé tartozott, sok orkot és goblint altatott el csata közben. Az álom mágiája az elfeken kívül szinte mindenkire hatott, rongycsomóként omlottak a földre, miután a varázslat sugara elérte a testet. A varázslat egyszerű és gyors volt, nem okozott gondot a tökéletes végrehajtás. Mint a teremtő, amikor elkészül a remekművel, a gnóm úgy ült a hordók előtt. Kínzó lassúsággal vette rá magát, hogy megkóstolja azt, amit a tündék ősi titokként őriztek. Három kortyot engedélyezett magának. Lassan iddogálta, gondosan ízlelgetve minden cseppjét. Nem kellett sokat várnia, a hatás lenyűgözte. Érezte, a feje majd szétrobban, mintha évezredek tudása kandikálna ki a kevéske haj mögül. Valami láthatatlan erő a varázskönyv felé terelte, melynek hatására tovább lapozott. Sokkolóan hatott rá az a tény, hogy az eddig meg nem értett mágikus szövegek hirtelen érthetővé váltak, mintha a mágia tudományában főmagiszteri címmel büszkélkedne. Éppen végzett a bonyolultabb varázsigék egyikének elolvasásával, amikor látása homályossá vált, ahogy hirtelen elmosódtak előtte a szövegek rajzolatjai. A hatás elenyészett, annak ereje tovatűnt, egy pillanat alatt vált semmivé. A mágus azonban nem volt elégedetlen: tudta, a további három rúnasor által lesz maradandó mindaz, ami most itt újjászületett: a Mágusok Bora. Shannalar újabb tucat hordót tett a meglévők elé. A különbség abban rejlett, hogy ezeket friss kútvízzel töltötte fel. A dugókat tövig beütötte, de az egyik csapját csak félig, hogy ellenőrizhesse a végeredményt. A megkülönböztethetőség okán az újonnan feltöltött hordók címerállatán a kékkel festett egérfarkat látványosan megkurtította. Gagor és Amanito atya kétlovas, lefüggönyözött kocsival érkezett. Az út során semmitmondó témákban váltottak szót, csupán a papnak volt egy hosszabb monológja, amikor Aisteen tündeföldi szentélyét és a benne töltött napokat elevenítette fel. Gagor mesélt a hosszú, tengeri utakról, ahol a matrózok ki vannak téve az időjárás viszontagságainak, a viharoknak, így mindenképpen nemes cselekedet Amanito segítsége. Amikor lefordultak az angyalparti útról, zötykölődő terep bántotta ülepük. Dombról le, majd megint fel, egészen addig, amíg érezhetően emelkedni nem kezdett a kijárt ösvény. Hallották a lovak fújtatását. Aisteen papja megnyugtatta Gagort, ő nagyon szereti a természetet, különösképpen a hegyes-völgyes vidékeket. Mostani szolgálati helye meglehetősen lapályos, így külön köszöni ezt a kis kiruccanást. A présháznál csak a gnóm és a sorok mentén két szőlőmunkás tűnt fel. Gagor Shannalart, mint a birtok számadóját mutatta be, akinek dolga volt a hordók beszerzése és vízzel való feltöltése, illetve a szállítások lebonyolítása a kikötőből a hegyre és majdan vissza. Amanito furcsállotta a gnóm színes köpenyét, egyáltalán nem úgy volt öltözve, mint egy dolgos házigazda a birtokon, de ezt az aprónép különcségének vélte. A mendemondák is úgy tartották, a gnómok eléggé sajátosan viszonyulnak a világhoz. Többen ezt leegyszerűsítve úgy fogalmazták meg: komplett bolondok! A pap megnézte az egymásra rakott, ékekkel megtámasztott hordókat, majd előkészületeket tett a szertartáshoz. Tömjént égetett, szenteltvizet locsolt a hordókra, mielőtt imába fogott. Az első imája meglehetősen egyszerűnek tűnt, csupán három strófa szólt a hordókban lévő kútvíz üdeségének megőrzéséről. Ezt az imát háromszor megismételte, mind a négy irányból elmondva azt. Második imája inkább magasztos kérésnek tűnt, fohász az istenéhez, mely áldást hoz a vízre és a tikkadt tengerészekre, kik azt perzselő sugarak közt szomjúhozva isszák. Shannalar az ima közben elnyúlt arccal tekintett Gagorra, számára érthetetlen történetet kerített a pap a szertartáshoz. Gagor egy enyhe biccentéssel jelezte, hogy eszébe ne jusson kérdéseket feltenni. Amanito még két napot töltött Meravinban, immár Gagor udvarházában. A tolvajvezér kínosan ügyelt rá, hogy ebben az időszakban alvilági üzletfél véletlenül se tegye be a lábát a birtokra. Aisteen papja betekintést nyert Gagor szegényes könyvtárába, s az ott töltött idő alatt rájött, hogy házigazdája különös érdeklődést mutat a térképészet, a históriatudomány és a legendáriumok világa iránt. Az estéket közös étkezéssel, messziföldi italok fogyasztásával töltötték, míg a hálóajtó csukódása után Gagor parancsára, Deff válogatott kéjhölgyei múlatták a vendég idejét kakasszóig. Mielőtt a hajóra lépett, Amanito megemlítette, hogy a házúrról szóló pletykák megalapozatlanok, így szívesen eljön újra, ha Aisteen szolgálóját hívja a kötelesség. Drake kapitány, Shannalar és Hosszúkéz Gagor előtt egy teli kancsó várta az ajkakat. Egyikük sem mert tölteni. A gnóm folyamatosan hangoztatta, hogy tökéletesre sikerült, mégis elbizonytalanodott, amikor Drake felszólította az első kortyra. Azonban ő volt a mágus, nem tehette meg, hogy mással itassa meg munkája gyümölcsét. Amint a nyelvéhez ért, rögtön szétáradt az a mindenség, amitől tökéletesnek tűnik minden. Érezte a mágikus hatást, ami nem múlt el azonnal. Érzett valami megfoghatatlant, ami önbizalommal árasztotta el, melegséget és biztonságot. És érezte az emberek istenének vezető kezét, ami számára teljesen értelmezhetetlen valami volt. Mégis érezte. Gagor és Drake is ivott a házasított borból, mindkettőjükre más hatással volt. Gagor felé, mintha közeledett volna a táj, hallotta a tüskés sündörgő horkolásszerű szuszogását, amint a gazban molyolt, látta a légy szárnycsapásait, ahogy elhúzott előtte, érezte a távoli fák leveleire rakódott mézharmat mennyei illatát. Érzékszervei előtt egy felajzott világ tárult fel. Drake kapitány a második kupa elfogyasztása után furcsa, bizsergő érzésre lett figyelmes. Karján felállt a szőr. Bár a levelek nem mozdultak, mégis, a hátán érezte a lenge szellő láthatatlan fújását, melyre csak a felszálló pipafüst figyelmeztethette. Élesen látta a felhők mozgását az égen, hogyan buknak alá légáramlatot keltve, széllel érkezve a talaj közelébe. Látta, hol vibrál a forró levegő, mely magasba repíti a vijjogót, ki aprójószág reményében hagyta ott fiókákkal teli fészkét. Mindhárman hátra dőltek. Kimondatlan maradt a kérdés: Laven Serrandonak vajon mit ér ez meg?