Heten ültek egy diószín ovális asztal körül. Mindenki mögött egy segítő állt egy kis asztal mellett, melyen arany és platinaoszlopok sorakoztak. Midőn Hosszúkéz Gagort bekísérték a terembe, az ott ülők egyike felállt és amolyan üdvözlésfélébe kezdett. Habár hét elf fogadott egyetlen embert, mégis az tűnt magabiztosabbnak. Megérkezésével a fölényesség egy pillanat alatt eltűnt a tündék arcáról.
Fantasy történetek
A kihívás (Hetedik fejezet)
Drake kapitány nagyvonalúnak tartotta azt a háromszáz aranyat, amit Dogy kimenekítéséért kapott. Volt egy jelszó, amit Dogy csak akkor árult el a Kósza Szél kapitányának, amikor partot értek Erdőhát kikötőjében, de ez szokványos módja volt a szállítások visszaigazolásának. A viteldíj ilyetén megtoldása felkeltette Drake érdeklődését. Egy bőkezű ember előbukkan a semmiből az elfek földjén. Nem retten meg az igazságszolgáltatás hírétől és nyíltan ajánlatot tesz neki, a kőrözött csempésznek. Neki, akit a Bírák hada üldöz, élükön Bordírral, a rettegett törvényszolgával. Személyesen először négy holdhónap múlva találkoztak. Gagort egy kisebb parti vitorlással északkeleti irányba vitték, majdnem az angyalparti fejkőig élesítették a hajót, ahol lehorgonyozva, bevont vitorlákkal várta őket a Kósza Szél. Hosszúkéz Gagor átszállt Drake hajójára.
A Kósza Szél története
Alakját a Parti Szélről, árbócát és vitorlázatát a Tenger Fuvallatáról másolták. Mindkét vitorlást a tünde hajókészítők ékkövének tekintették, egészen addig, amíg egy sosem látott tengeri vihar a legénységével együtt a tenger fenekére nem küldte mindkettőt. Rogate nagyszerű kapitány és főleg bölcs ember volt. Miután megszabadult ócska teknőjétől, fejébe vette, hogy olyan tengerjárót építtet, melynek nem árthat sem széltölcsér, sem égszakadás. A klipper megépítésére a tündeszigeten, Illaria kikötőjében került sor. Rogate a tapasztalatok és a varázstudók ajánlására a legmagasabb árbócra vasból rakatott zászlórudat. Sokan nem értették, de a mágusok elárulták a titkot: ez a legjobb módja, hogy az égi villámok a hajótesten keresztül, sérülést nem okozva a kormánylapátnál távozzanak.
A halálraítélt (Hatodik fejezet)
Épp csak derengett, amikor a három elítéltet közrefogták, hogy kötélre verve utolsó útjukra kísérjék. Ahogy telt az idő, Dogy úgy lett egyre feszültebb. Gagor mosolyában látta a lemondók, a másokon átlépők gengszterbáját, s tudta, tanítványára ott és akkor nem számíthat. Átkozta az utolsó kortyot és azt, ahogy a következő hiánya meggondolatlanná tette ezen az istenverte földön. A vacsorát csak piszkálgatta. Az a pár falat, ami valahogyan mégis lecsúszott, nem ülepedett meg a gyomrában, csak kavargott, mint a csókási forgószél. Észrevétlenül telt az idő. A halálra ítéltek számára rohanva, mégis végtelen hosszúnak tűnve.
Erdőhátról tündeföldre (Ötödik fejezet)
Erdőhát kikötője nagytestű, mély merülésü hajókat nemigen fogadhatott, inkább mondták csónakkikötőnek, mint sem tengeri dokknak. Általában egyárbócos kereskedőhajókat vagy part menti hajózásra alkalmas, szállító vitorlásokat fogadott keblére. A város jellegzetessége a fekvésében rejlett. A szél az év jelentős részében déli irányból fújt, így a hajók szinte irányváltoztatás nélkül juthattak el Sollari irányába. Ez jelentősen mérsékelte a tengeri utak viteldíját, hiszen a kormánykereket egyenesben tartani még részeg tengerészként sem mondható okkult tudománynak. Sokan mozdulatlanra kötötték a kormánykereket, így csupán egy figyelő szempárra, no meg a parti hajózásban járatos fedélzetmesterre volt szükség, aki elnavigálta a hajót Illaria vagy Meravin irányba. Hosszúkéz Gagor többedmagával készült tündeföld fővárosába. Gondosan ügyelt arra, hogy senkivel se barátkozzon össze, mégis úgy hozta a sors, hogy egy sebhelyes arcú férfi intelmei felülírták saját óvintézkedéseit.
A tanonc (Negyedik fejezet)
A Vérszívó Szúnyogban gyűltek össze délutánonként. Több tucatnyian voltak, ám csak kevesen játszottak. Errefelé szigorú szabályai voltak a szerencsejátéknak, amit nem csak agyagtáblába véstek, de esti ima idején is felhangzott, Zara istennő kegyeit keresve. Lencsében játszottak, néha babban. Hobbitok egymást nem fosztják, azt kizárólag a külhoni népek irányába gyakorolják. A kocsmai játék amolyan munkatemető, baráti összejövetelnek számított, ahol folyik a szó, no meg a fölözött sör kancsószám. Mindenki a másikat figyelte. Aki jól játszott, vagy mesterien csalt, annak gyarapodtak a kupacok a söröskupa mellett. Néha egész levesnyit vagy főzeléknyit sikerült összecsalni. Aki lebukott, az bizony fizette a kör teljes összegét. Először hüledeztek, de Bikla tekintélyének köszönhetően közéjük ülhetett. Amikor elhangzott Gagor mindent elsöprő mondata, maguk közé fogadták: Kocsmáros, az italokat én állom!
Lápföld (Harmadik fejezet)
A Tengeri Vadász egy kis öbölben vetett horgonyt. Csonkavitorláját lehúzták, csak a kis háromszögletű csúcsvitorla lobogott laza kötélzettel a gyenge szélben. Pilvärä kapitány a hajón maradt, onnan nézte végig, ahogy az evezőkkel a kisméretű csónakot eltolják a kutter oldalától. Két matróz ült a csónakban Gagorral, egyikük a villákba rögzített lapátokkal evezett, míg a másik egy kisebb pádlival a kormányzást segítette az erős felszíni áramlásban. Hamar véget ért a csónak tengeri útja, a kormányos egy kikötésre alkalmas homokpadra mutatott. Gagor a ringatózás ellenére felállt a csónakban, hogy jobban szemügyre vehesse a tájat. A part közvetlen közelében a nedves homokban sásfélék nőttek, mögöttük azonban látszódott a keményre szilárdult keréknyom. A tengerészek hosszan lapogatták Gagor hátát, meggazdagodásuk jövőbeni zálogát látták a csónakból kilépő hamiskártyásban. Gagor egy mosollyal viszonozta a baráti gesztust, majd a kutter felé pillantott. Pilvärä kapitány pipával a szájában a kormánykerék mögött állt és őt nézte. Kezét kissé a mellkasa fölé emelve intett búcsút a Tengeri Vadász eddigi legismertebb utasának.
Gagor utazása (Második fejezet)
Männelor neve sokáig dobolt a fejében. Éjszakákon át csak forgolódott, lucskosra izzadta párnáját. Néha napközben is kísértette az a pokolbéli nap, amikor az arcába vágták: ügyes, de vesztes! A következő holdhónapban egy partit sem játszott. Miután kiköltözött a felújított kikötői házból, egy egyedülálló asszonytól bérelt szobát. Vagyona elfért a zsebében a még gyermekként preparált dobókockái mellett. Néhány tucat platinaérme és egy kisebb erszény drágakő jelentette az újrakezdés reményét.
Gagor története
Lóti-futi! Így nevezték a faluban. Egy dolga volt, bort és harapnivalót vinni a földeken napszámolóknak. Kéthíd nagyvárosnak számított, de halandó a határból nem nagyon ért el odáig. Aki földtúró, az nem ér rá városi népekkel diskurálni. Legfeljebb a jeles napokon, minden telihold napján a vásárra menve érinthette a csinált utat a rongyosok lába. Hídverő Gagor – nevét apjának jártasságáról kapta – gyerekként sokszor utazott a szekéren a vásárba. Anyja reá bízta a tojásokat. Gagor sokszor sírta el magát, ha keveset ajánlott egy-egy gazdasszony a portékáért, ennek eredménye még egy érme volt tojásonként. A könnye úgy folyt, mint a vízesés egészen addig, amíg a vevő az áruval el nem tűnt a szeme elől.