Királycsinálók

Királycsinálók – ciklus

Derek páter története

Nem telt úgy el nap, hogy ne emlékezett volna.
Sokáig nem értette, miért mondtak le róla.
Elf nemesek gyermekeként önfeledt éveket tudhatott maga mögött. Az udvari kötelezettségekbe hamar beletörődött. A hercegek élete sok mindenben hasonlít a királyéhoz: udvari vizitálás, estélyek és bálok, fantasztikus, ám meglehetősen kényelmetlen ruhák kavalkádja. Szoptatós dajkák, nevelőnők egész sora, mindez megkoronázva maga korabeli, csacsogó grófkisasszonyokkal.
Nagybátyját, a királyt sokszor látta, de az talán, ha kétszer szólt hozzá eddigi életében. Számára ő csak egy volt a sok gyerek között, igaz az uralkodó fivérének egyetlen gyermeke.


Az unalmas napok fénypontjának a magiszterekkel való találkozást tekintette. Hamar megtanulta a betűvetést és a számok világát. Szerette a napjai jelentős részét kedvenc zugában tölteni, egy kényelmesre varrott, kárpitozott karosszék, egy kis asztalka és egy olvasóállvány társaságában. Az étkezéseket leszámítva visszafogott magányában csak a tanítók, tudósok zavarták meg. Itta a tudományt, melyekből kiválasztva a számára nem megfelelőt, naphosszat vitatkozott és érvelt, vélt igazának megvédése érdekében.
Igazi férfinak érezte magát, amikor az illemtan, a történelmi korok és az idegen nyelvek elsajátításához értek. Hamar megtanulta az emberek nyelvét. Édesapja Illaria kikötőjében naponta megfordult. Jól ismerte a fővámőrt, akinek a fiacskáját bízta meg Derek okításával, mintegy beszélgetések formájában. Nagyon élvezte ezt a játékot, rengeteg pletykát hallott a kikötői népekről, különösképpen a fiatal tengerészek esti tivornyázásáról. Ajtónyitás esetén, azonnal semmitmondó beszélgetésre váltottak. Ez örökre az ő titkuk maradt.
Egyik reggel hírvivő jött, azt mondta meghalt a király. Torkán akadt a frissen mosott dűneháti szőlő. Lopva hallotta, a cselédek azt rebesgetik, egy kendő miatt nem tudta felköhögni azt. Egy árnyékot is láttak elfutni: orgyilkos lehet a kastélyban?
Édesanyja átkarolta, érezte a féltő test melegét. Megsimogatta az arcát.
– Édesapád lesz a király. A mai naptól te vagy a trónörökös – mondta elcsukló hangon. – Megváltozik itt minden Derek. Aisteen vigyázza léptünk!
Gyermek fejjel nem értette, hogy egy félrenyelt szőlőszem és istenük szent neve hogyan kötődhet egymáshoz.
Édesapja a rögtönzött klántalálkozóra ment, ahol ki kellett mondani azt, ami az öröklés jogán nyilvánvaló volt. Komor arccal tért haza.
– Mikor lesz a ravatal? – kérdezte tőle az anyja.
– Amikor eltűnik a Hold sarlója az égről.
– Mi a baj?
– Három ház: A Mansuel-, a Solferián- és az Anisial-házak indítványozták, hogy az ősi szokásjogot eltörölve, új király legyen választva – nézett rá az édesapja.
– Nyugodtabb életünk lenne, többet kapnék belőletek! – mosolygott rá az anyukája.
– Békétlenség ütné fel a fejét! Klánok egymás ellen és ki tudja még kik ellen a víz másik oldalán! – mondta az apa. – Nem hátrálhatok meg, egész Tűhegy sorsa forog kockán!
Illendően ott voltak mind, első sorból nézhették végig, ahogy elemésztik a lángok az élettelen testet. Rőzséből, száraz gallyakból és karnyi ágakból készült a halotti ágy, unokabátyja utolsó földi fekhelye. Hiába volt parancsba adva, hogy leveles gallyakkal dúsítsák az ágak kusza szövedékét, így is látszódott, ahogy a tűzben a néhai király teste megemelkedik: Aisteen a kegyelmébe fogadta. Ez a pillanat törte szét a klánok biztosnak hitt békéjét.
Édesapját ezek után ritkán látta. Egyik reggel vadászatra indult. Azt mondta, ez lesz az áhított béke vadászata. Estére értek a hírrel. Az anya zokogott.
– Megmondtam, ugye? – kérdezte magától alig hallhatóan.
Sosem viselt páncélt, az katonának való, nem olyannak, mint ő. Hogy kósza nyílvessző lehetett, mely egy bokor mögül kiugróra indult? Sosem tudták meg, és azt sem, kinek az íja lett felajzva akkor. Talán a dűneháti borok voltak a felelősek, hiszen többeknek kilyuggatták ott a testét.
Másnap az anyja leültette maga mellé.
– Édesapádat, a leendő királyt megölték, és ez vár az örökösére is! – mondta fénytelen, kemény hangon. – Azonnal elhagyod Tűhegy szigetét és sosem térsz vissza! Utadon elkísér a fővadász, aki elrejti majd kiléted. Csak benne bízhatsz, senki másban! Én sem kereslek, nem kapsz hírt! Aki mást állít, az életedre tör! – mondta immár sírva.
Patakzott a könnye, amikor átölelte fiát. Utoljára látták egymást, utoljára érezte őt. Nem akart ily’ hamar felnőni, gyermek szeretett volna maradni!
Bevallottan, Árokszálláson sokat sírt. Nagyon hiányoztak a szülei, különösképpen édesanyja. Kjetan szinte nagyapaként óvta, pótolni azonban nem tudta azt, ami örökre elveszett.
A kápolna, mely otthonukká vált, majd a kikötőváros temploma, lassan élete részévé vált. A magisztereket felváltották az egyházi tudósok. Éltesebb korú papok, kik éppoly jártasok voltak mind a világi-, mind a hitbéli tudományokban. Két emberöltőnél is több telt el. Papok öregedtek meg mellette, tudásuk velük szállt a sírba az évek során. Kjetan, az öregedő fővadász megtanította a gyógyfüvek hatásaira, kiokosította a népek és nemzettségek ismert zászlói, címerei tekintetében. A bölcs Aisteen-papok a csillagok tudományával és az ősök ismeretével ajándékozták meg.
Egyik nap látta, védelmezője szeme fátyolos. Tudta, hogy sokat bajlódik a térdével, de kemény erdőjáróként jól tőri a fájdalmat. Megkérdezte, mi a baj? Már a kencék sem csillapítják azt, mi a korral jő?
– Édesanyád békében elaludt. – mondta. – Te vagy nemzetséged utolsó sarja.
Rövidesen felszentelték Aisteen papjának. Apró-cseprő ügyeket bíztak rá. Sérelmeket kellett orvosolni, gazdák és polgárok vitáiban dönteni, sokak általános megelégedésével. Árokszállás kisváros, a népek jobb szerették a vitáikat a templom falain belül rendezni, mint kivinni és a királyi rendbíróság kezébe adni. Úgy érezték, emberségesebb bánásmódhoz igazságosabb döntés párosul. Meglepődött, amikor azt hallotta, ez csak miatta van így, ezelőtt nem volt erre példa. Derek páter lett a városka elsőszámú bölcselője.
Kjetan büszkeséggel engedte el.
– Felnőttél fiam, már nem tudlak sem tanítani, sem megvédeni. Nem tudom, találkozunk-e még, de utam másfele visz. Vigyázz magadra Derek! – mondta, miközben könnyeivel küszködött.
Hamar hírét vették hivatalbéli megbecsülésének, s annak a sok adománynak, mellyel az itt lakók köszönték meg a pereskedések intézését. Munkája nem csak a lelkeket építette, de új kápolna született és a templom karzata is új köntöst kapott. A gyülekezet kórust alapított, önjelölt skriblerek írták ódáikat Aisteen dicsőítésére. A ranglétrán való előre jutása egyet jelentett a tengerparti városka elhagyásával.
Amikor kezébe kapta a hivatali megbízólevelet, nagyon örült. Büszke volt szüleire, akik segítették taníttatását, és büszke volt magára, mert ezt saját erőből érte el. Sajnálta, hogy a megszokott környezetet – ahol felcseperedett – el kell hagynia, de egy nagyváros hívó szava az alvók fülébe is utat talál.
Kéttornyos, egyhajós főtemplom körkápolnával. Aisteen nagyságának szimbóluma méltó volt Vízmélye méretéhez.
Egyre komolyabb ügyeket bíztak rá. A következő emberöltők alatt sokszor döntött a királyság ellenében. A családi perpatvarokat felváltotta a kereskedőházak vitája, céhek és hajókaravánok külhoni perlekedése. Egyre inkább átlátta a nagypolitika szabályait, így nem érte váratlanul az avatóünnepség.
– Derek páter! A mai naptól kinevezlek az egyház és Thurull-királyság főítészének! – tette fejére az apátság főpapja az inkvizítori fejpántot. – Szavaid a világi hatalom törvénye felett állnak, döntéseid nem vonhatják kétségbe sem az uralkodók sem a nincstelenek! Aisteen bölcsessége vezessen utadon!
Egy nyár telt el azóta, hogy az inkvizítori fejdíszt viselte, amikor Vízmélye főpapja magánkihallgatásra kérette.
– Derek! Talán én vagyok az egyetlen, aki tudja, honnan származol és ki is vagy valójában. Itt az ideje, hogy visszatérj őseid földjére! Hírül vettük, hogy az elfek uralkodója alantas és aljas eszközökkel akarja törvényesíteni régensi hatalmát. Derítsd ki, mi igaz ebből! Ott talán választ kapsz a saját kérdéseidre is! Holnap hajnalban a kikötőből indul egy hajó. Kósza Szél a neve, a kapitányt Drake-nek hívják. Áldásom kísérjen utadon fiam!