A tolvajvezér a visszaérkezése után csak annyi időt töltött otthonában, amennyi egy alapos fürdőhöz és egy jóízű estebéd elfogyasztásához volt szükséges. Mielőtt elindult a tündecsalád birtokára, nagyot húzott céhe vagyont érő borából. Hosszúkéz Gagor félve lépett a vendégváróba. Zamfira Simplicinus az asztalkánál ült, kihűlt teáját szürcsölgette. Mellette állt testvére, Aisteen papjainak hosszú köpenyében, ezzel is mutatva rendük mindenkori felsőbbrendűségét. Amikor Gagort bekísérték, Anizial kérdően fordult felé. A tolvaj Zamfira hercegnére nézett, akinek arcvonása pattanásig feszült. – Köszönöm, hogy fogadtak, így délután – hajtott fejet Gagor. – Ha jól emlékszem mi kérettük ide, nem fordítva történt az eset – mondta Anizial Simplicinus. – Örülök, hogy épségben megérkezett! Foglaljon helyet! Egy teát? – oldotta a hangulatot az első család feje. – Nagy örömmel, Úrnőm! – ült le a másik székre Gagor, állva hagyva az etikett semmibe vételén megdöbbent papot. – Ön mindig csodás ízeket varázsol egy csöppnyi csészébe. Igazi tünde tudomány! Beszélhetnénk négyszemközt? – A hercegnének nincsenek titkai az egyház előtt – vágta rá azonnak Anizial. Zamfira rezzenéstelen maradt, nem nézett a testvérére. – Rendben – mosolyodott el Gagor. – Mi hír a kis védencünkről? – Holdhavonta költöznek, ismeretlen tájakra. Remélem sem ármány, sem gonoszság nem ismer rájuk! – törölte meg szemét Zamfira.
Miután összeszedte magát, reménykedve nézett Gagorra. – Sikerrel járt utazása során? – kérdezte alig hallhatóan. – Nem tudom mi számít sikernek. Talán Aisteen méltóságos szolgája majd megmondja nekünk! – tért ki a válasz elől Hosszúkéz Gagor. – Ne feledje mire intette az inkvizítor a legutóbbi kihallgatáson! – sziszegte fenyegetően Anizial Simplicinus. – Látom, az egyházhoz való hűsége megkérdőjelezhetetlen – állt fel a székből Gagor, egészen közel hajolva a paphoz. – Nagy kár, hogy ez a családja pusztulásához vezet. Van elég bajunk arctalan ellenségeinkkel, jól esne, ha valaki a hátunkat is védené! – fenyegette tekintetével a papot. Anizial Simplicinus nem látott félelmet a tolvajvezér arcán, az inkvizíció réme immár őt kerülgette. – Anizial, kérlek! – sírta el magát a testvére. – Ezért kiátkozhatnak – ült le Gagor üresen hagyott székébe. – Beszéljen! – Megbocsátson atyám, de szeretném, ha ön mondaná el, amit Kagylószirt jelenéről tud. Attól tartok, az egyház felső vezetése a papjai elött sem őszinte – mondta Gagor. – Ezzel a fiam életét mentheted meg – nyúlt át az asztal felett testvére kezét keresve Zamfira. Anizial Simplicinus arcán mélyebbnek tűntek a ráncok, bőre is fakóbb színt öltött. Lassan formálta a szavakat, melyeket a végletekig átgondolt, mielőtt elhagyták ajkait. – Amikor rendünk elhagyta Kagylószirtet -oltalmazva a világot-, a fehér mágusokkal szövetkezve tilalmat bocsátott a szigetre – kezdte Anizial páter. – A szigeten állt a fekete mágusok rettegett tornya és egy katedrális – vette át a szót Gagor. – Mi lett a sorsuk a Mágusháború során? – Nos, miután a kék és a fekete mágusok a hamis istenség követőivel megtámadták Aisteen szentélyét, Istenünk avatárjai, papjai és a Lojális-rend lovagjai megsemmisítő csapást mértek a varázslók tornyára és a katedrálisra – folytatta Aisteen papja. – A gonosz erők azonban csatasorba állították a temetők holtjait és a harcokban elesetteket, így főpapunk Kagylószirt elhagyása mellett döntött. Az ottmaradtakra Aisteen büntetéseként az örökkévaló enyészet várt. – Atyám! Biztos abban, hogy a mágustorony és Zara katedrálisa megsemmisült? – kérdezte Hosszúkéz Gagor, mélyen a pap szemébe nézve. Zamfira érezte a pillanat léleknyomorító fontosságát, székébe feszült, kezében remegett a kiürült csésze. Nem mert egyikükre sem nézni, miközben alig várta, hogy fia sorsát a válaszok jobb irányba tereljék. – Avatárok csapásait senki és semmi sem élheti túl. Kagylószirt nem létezik többé, csupán kitörölhetetlen, fájó emlék. A hamis istenség hívei kitaszítottakká váltak a világban, papjai az inkvizítorok előtt felelhettek bűneikért. A Fekete-mágusrend eltűnt, a kék mágusok tornyát reménykedő kalandorok kutatják. Egyszerre veszett ködbe a hamisság és a mindent elsöprő gonoszság – mondta meggyőzően Anizial Simplicinus. – Akkor mivel magyarázza Aisteen egyháza, hogy Kagylószirt kikötőjében a vendégmólónál sorolnak a hajók és meglehetősen nagy a mozgás a folyótorkolatban? – kérdezte Gagor. Zamfira e hír hallatán elejtette a csészét, mely nagyot koppant a szoba kövezetén. Arcából kifutott a vér, elf bőrszíne még inkább egybeolvadt a fallal. Testvére a kérdésre nagyot nyelt. Mondanivalója nem nagyon volt, mégis meg kellett szólalnia. – Erre nem tudom a választ. – Aisteen leple mögött fekete mágusok és Zara papjai irányítanak élőholtakat, melyek nagy számban nyüzsögnek a kihaltnak vélt utcákon – folytatta Gagor. – Varázslók és papok jelenléte csak egyet jelenthet: sem a torony, sem a templom nem pusztult el. Kultuszuk él és virágzik. – Ezt honnan veszi? – emelte fel hangját Anizial Simplicinus, de a hercegné arcát látva azonnal letett kioktató modoráról. – A saját szememmel láttam, ahogy azt is, hogy az ezüstszegélyes, fekete palástot viselő pap rám néz és mosolyog. Lidérces érzés volt, elhiheti. Zara Kútja létezik és az orrgyilkos Halálhozó nem csak egy borvirágos orr képzelgése! – Ők törnek hát az életünkre? – meredt maga elé Zamfira. – Hogyan képesek elfek szövetkezni gonosz varázslókkal és a halál papjaival nemzettségünk kiirtására? – Anizial Uram! Ki kell derítenünk, hogy a Pirminnes-ház miként és minek okán került ebbe a szövetségbe! Ha lehet, egyháza segítségével! Ha ennek gátját látja, úgy a saját szívére kell hallgatnia, különben nem érjük meg a következő telet! – Meg kell őt mentenünk, Anizial! – kérlelte testvérét Zamfira. Csendben teltek a napok. Zamfira arca egyre beesettebb lett, ahogy közeledett beiktatásának órája. Nem magát féltette, a rejtek feladása volt aggodalmának okozója. Zefiriont lassan hat holdhónapja nem láthatta, s hollétéről is csak kósza hangokat hallott. A fia védelmével megbízott testőrkapitánya nem akart még egy megbocsáthatatlan hibát véteni, így anyja elől is titkolta a gyermek rejtekhelyét, amit a koronázási szertartásig nem is kívánt felfedni. Felfedni. Zamfira ettől a szótól és annak mindennemű következményétől alig tudott aludni. Éjszakái éberré váltak, mióta az Elf Tanács levelét a kezébe vette. Az írás tartalma semmilyen meglepetést nem okozott, ám a tény, hogy a szokásjog elvárása alapján Zefirion Simplicinust orrgyilkosok céltáblájaként állítsa a trónszék árnyékába, rettegéssel töltötte el. Testőrségének vezetőjét nem érhette el, így a katonai védelmen kívül csak Hosszúkéz Gagorban bízhatott, akiről az utóbbi időben egyre aggasztóbb híresztelések keringtek városszerte. Ő teljesen megbízott a tolvajvezérben, hiszen egyenes embernek ismerte meg, ám kétség sem férhetett hozzá, ellenségeinek komoly félnivalója van a szinte teljhatalmúvá vált alvilági vezértől. Ennek fényében várta immár sokadjára Hosszúkéz Gagort és állandó társát, a gnóm mágust, Shannalart. Zamfirán mindketten látták a teljes kétségbeesést, ami a napok múlásával önmarcongolóvá vált. Shannalar először azt hitte, valami kórság támadta meg a hercegnét. Szemei beestek, gyönyörű elf vonásai barázdálttá váltak, piaci kofára emlékeztették egy nemesi ház öltözetében. – Úrnőm! Miben állhatok rendelkezésére? – kérdezte az illendő meghajlást követően Gagor. – Elfogy a Hold. Házamnak ennyi ideje maradt, mert ennyire futja a temérdek gyűlölettel szemben. – A Hold újra kikerekedik, mint a mosoly az arcán – mondta Shannalar, mire Hosszúkéz Gagor gúnynevét is meghazudtolva oldalba könyökölte. – A beiktatási ceremóniával magam adom a mészáros kezébe, felkínálva fő fogásként a nagyvadat – állt maga elé meredve Zamfira Simplicinus. – Ezt nem kockáztathatom meg, le kell mondanom az Elf Tanács előtt. – És ha lenne másik megoldás? – puhatolózott Gagor. – Miféle más megoldás lehetséges még, Uram? – kérdezte lemondóan a hercegné. – Ha jól értelmezem a régensi beiktatás ceremóniáját, akkor Zefiriont jelölik ki a királyi család uralkodójaként, de ezt a jogkört ön gyakorolná a gyermek nagykorúságáig? – tudakolta Gagor. – Igen, nagyjából ez a Tanács előírása. De ehhez elengedhetetlen, hogy Zefirion is részt vegyen a szertartáson – mondta Zamfira. – Maga Zefirion a bizonyítéka annak, hogy van örökös, így lehet régenskirályné is – értette meg az összefüggéseket a gnóm, akinek a hatalmi rend ilyen szerteágazottsága merőben új volt, hiszen a gnómoknál közfelkiáltással választottak vezetőt. – Ezért nem vállalhatom ezt az esztelen felelősséget – mondta Zamfira. – És ha valaki más foglalna helyet ön mellett a trónuson? Aki megszólalásig hasonlítana Zefirionra? – tette fel elnyújtva a kérdést Shannalar. – Aki esetleg úgy is viselkedne, modora és beszéde is oly jellemző lenne, mint egy született tündének? – kacsintott a tolvajvezér a mágusra? Zamfira először nem értette a két vendégét, de lassan összerakta magában a hallottakat és feltárult előtte vendégei cselvetése. – Egy hasonmás? – kérdezte hitetlenkedve az első ház nagyasszonya. – Ki vállalná önként a biztos…? Zamfira befejezetlenül hagyta a mondatot, mert eszébe jutott, mivel is foglalkozik Gagor azokon a napokon, amit nem az ő vendégeként tölt el. – Sokan szolgálnának egy nemes ügyet – mondta Gagor. – Senki sem jön rá a turpisságra – bólogatott Shannalar. Két napig tartott a mustra. Deff kisnövésű, írni-olvasni tudókat keresett, akik valamelyest jártasok voltak az úri viselkedés nagyon is bonyolult tudományában. Számos hobbit és gnóm került kiválasztásra az első körben, de szertelenségükben nem lehetett megbízni, így végül egy tönkrement kovács legkisebb, sihederkorú fiára esett a választás, amit Hosszúkéz Gagor jóvá is hagyott. Az apának felajánlotta, hogy megteszi udvari patkolójának, ha ezt a feladatot a gyermeke elvégzi. A valódi veszélyről semmit sem árultak el, csupán azt, hogy egy tünde hercegné gyermekét kell helyettesítenie, aki messzeföldi mivolta okán nem lehet jelen a király beiktatási ceremóniáján. A gyermek és az apja remegni kezdett, amikor e szavakat meghallotta. – Nagyuram, hogy jönnénk mi ahhoz, hogy a tünde nemesekkel egy levegőt szívjunk? Nem való az szegényemberhez – mondta a kovács. – Nem mondom, Skiel tanulékonyabb, mint a korabeli legények, no meg helyén is van az esze, de rögtön látszik, izmos, mint az apja, ki naphosszat verte az izzó vasat. A tündék véznák, szép a bőrük… – Ez az én dolgom – mondta Deff, félbeszakítva a kifogások özönét. – Gagor úr nem örülne, ha nemet mondanál e nagylelkű ajánlatra – súgta hallkan a kovács fülébe a nyílt fenyegetés szavait. Skiel szülője ebben a pillanatban értette csak meg, hogy a tolvajfejedelem ajánlatában nem volt benne a visszautasítás lehetősége, így csüggedten bólintott. – A fia nem lesz veszélyben, erről én kezeskedek – nyugtatta Gagor a kovácsot. – Gondoljon arra, milyen lehetőség ez a fia életében. Többé nem kell korgó gyomorral az utcákon kóborolnia, tisztes munkája lesz élete végéig – paskolta meg a tolvajfejedelem a kovács vállát. – Deff úr megmutatja a hátsó, fedett helyiséget az istálló mellett. Van benne épített tűzrakó, az lesz a műhelye. Rendezzék be minél előbb! – mondta Gagor, majd a nyomatékosság kedvéért egy zacskó pénzérmét adott Deff kezébe. – Te meg gyere velem! – szólt a fiúnak. Mivel Skiel nem értette a hegyesfülűek nyelvét, Shannalar egy régi varázslatot keresett ennek orvoslására. Máguskönyvének nagyjából a felénél lelte meg azt az igét, mellyel képessé vált az írott és beszélt nyelv rövid idejű elsajátítására, megértésére. A fiú először berzenkedett a gnóm ötletétől, de miután az igét hallva először értette meg a tündék dallamos beszédét, úgy érezte, máris különbbé vált a korabeli suhancoknál. Shannalarnak ezek után már könnyű dolga volt. Az okítás Zamfira hercegné rezidenciáján folyt. Semela és Khasi segített a kovácsfiúnak, hisz ők jártasok voltak az udvari viselkedésben, a ceremóniák tanában és a tündék emberi szem elől gyakran megbúvó testbeszédében. A tanítás nyelve a tünde volt. Skiel néha már a gnóm mágiája nélkül is megértette a hozzá intézett kérdéseket, bár válaszai azonnal felfedték volna emberi kilétét. Zamfirát nem hagyta nyugodni a lelkiismerete, de mind Semela, mind Gagor bíztatták a siker tekintetében. Az eddigi beiktatási szertartások a krónikák szerint csupán néhány percig tartottak, de arra nem volt még példa, hogy egy gyermeket ruházzanak fel a legfőbb hatalommal. Zamfira tartott tőle, hogy az Elfek Tanácsa kérdéseket intéz majd a gyermekhez. Az ünnepség előtti éjszakán Hosszúkéz Gagor és Shannalar is Zamfira házában aludtak. Reggel a tolvajvezér és a gnóm kocsiba ült és a ceremónia helyszínére, a király palotába hajtattak. A Simplicinus-katonák már várták érkezésüket. A bálteremben megmutattak számukra egy hátsó, kijelölt, paravánnal elkülönített területet, ahol egyébként a testőrök is tartózkodtak. A délelőtt a palota átfésüléséről, biztosításáról szólt. Átkutattak minden zugot, beszögellést. Lezárták a latrinákat. Minden ajtóhoz, folyósóhoz és elágazáshoz őröket állítottak. Idegeneknek megtiltották a járkálást. A konyhából az ételeket csak az ünnepség utáni bálon szolgálhatták fel, az italokat is csak akkor hozhatták elő, amikor a korona a fejre került. A nagy sürgés-forgás közepette Gagorhoz egy őr sietett, aki tudta, Zamfira úrnő nagy becsben tartja a tolvajvezért. Félve lépett hozzá. – Uram! Egy Deff nevű fickó áll kint egy maréknyi szedett-vedett útonállóval és önre hivatkozva bebocsátást kér. Gagor teljesen elfeledkezett arról, hogy jobbkezét ide kérette, mégpedig a legjobbnak vélt orgyilkosaival. Megköszönte az üzenet átadását, majd a palota főbejáratához sietett. – Nem akarnak beengedni, pedig mondtam, hogy kihez jövök – méltatlankodott Deff. – Ahogy most rátok nézek, megértem a silbakok tétovázását. Ez volt a legtisztább ruhájuk? – kérdezte Gagor. – Ők nem a bálba jöttek. Selyemben, brokátban nem lephetnek meg senkit. A flancos anyag surrog, nem a rejtőzködők barátja. – Már a kinézetükkel is rombolják a hírnevem. Gyertek! Gagor, miután faszénnel egy táblára rajzolta a palota szobáinak elosztását, megmutatta azokat a pontokat, ahova az orgyilkosokat el kellett rejteni. Meghagyta Deffnek, mindenkit öljenek meg, aki úgy megy el az őrök mellett, hogy nem tudja a jelszót. – Én se tudom a jelszót – rökönyödött meg Deff. – Vedd úgy, már halott vagy! Amúgy a jelszó: kovács. Az őrök is csak az utolsó pillanatban értesülnek róla, tőled. – Tőlem? – Te vagy a kémfőnök, nem? A bálterem zsúfolásig megtelt. Hátrébb, a paravánok előtt állt a királyi emelvény, rajta két trónus terpeszkedett. Az emelvény előtt félkörben rendezték el az Elfek Tanácsának fenntartott, párnázott ülőkék, melyeken a Házak kissé elaggott képviselői foglaltak helyet. Perpet látta el a ceremóniamester feladatát. Fennhangon csendet kért, majd bejelentette Zamfira Simplicinust és fiát, Zefiriont. Hosszúkéz Gagor és a gnóm elsőként pillantotta meg Zamfirát a kovácslegénnyel. A hercegné díszes, ám meglehetősen egyszerű ruhában volt, szemlátomást alul öltözve e neves napon. A tolvajvezér agyában peregtek a gondolatok. Évődött, amíg rá nem talált egy emlékre. Zamfira ugyanezt a ruhát viselte férje halálhírekor. Azóta nem látta rajta. A ruha üzent. Gagor úgy érezte, kicsúszott kezéből az irányítás. – Úrnőm! Kikísérhetem? – kérdezte a hercegnét. – Nagyon kedves, de ezt magam kell intéznem – mosolygott kissé kényszeredetten Zamfira. –, de megköszönném, ha vigyázna rá! Shannalar megsimogatta Skiel fejét, majd varázsolni kezdett. Tíz ujjának tánca ritmusosan követte a mondókát. Amikor végzett, ismét megpaskolta a fiút. Abban a pillanatban, amikor az elf asszony és a fiú elhagyták a paraván védelmét, hátulról szaladva Deff esett át egy fából készült állványon, épp Gagorék lába előtt landolva. Fektében, falfehér arccal szólt. – Hárman, három irányból. Apró, mérgezett lándzsákkal, fúvócsővel. Gagor fejbiccentéssel nógatta szólásra Deffet. – Összevérezték a falat. Spriccelt a torkuk – mondta a tolvajvezér megbízottja. – Vonszoljátok ki őket a főbejárat elé, hogy kifelé menet a megbízó is láthassa e hitvány próbálkozásukat. – És a hercegné? – kérdezte Shannalar. – Jobb, ha nem tud róla, amúgy is késő. A sorsa immár a saját kezében van – mondta Gagor.