Erdőhát kikötője nagytestű, mély merülésü hajókat nemigen fogadhatott, inkább mondták csónakkikötőnek, mint sem tengeri dokknak. Általában egyárbócos kereskedőhajókat vagy part menti hajózásra alkalmas, szállító vitorlásokat fogadott keblére. A város jellegzetessége a fekvésében rejlett. A szél az év jelentős részében déli irányból fújt, így a hajók szinte irányváltoztatás nélkül juthattak el Sollari irányába. Ez jelentősen mérsékelte a tengeri utak viteldíját, hiszen a kormánykereket egyenesben tartani még részeg tengerészként sem mondható okkult tudománynak. Sokan mozdulatlanra kötötték a kormánykereket, így csupán egy figyelő szempárra, no meg a parti hajózásban járatos fedélzetmesterre volt szükség, aki elnavigálta a hajót Illaria vagy Meravin irányba. Hosszúkéz Gagor többedmagával készült tündeföld fővárosába. Gondosan ügyelt arra, hogy senkivel se barátkozzon össze, mégis úgy hozta a sors, hogy egy sebhelyes arcú férfi intelmei felülírták saját óvintézkedéseit.
Dogy fogazata meglehetősen hiányos volt. Beszéde nehezen érthető, ám ez nem a metszőfogak nemlétének, inkább az örökmosolyt mintázó hosszanti vágásnak volt köszönhető, mely az ajkaitól a füle irányába húzódott. Általában sokat és fölöslegesen beszélt. Kissé nagyotmondónak tűnt, ahogyan azt ecsetelte, miként védett meg karavánokat útonállókkal szemben. Gagor ezeket bölcsen elengedte a füle mellett, miközben bólogatással jelezte elragadtatását. Nagyot fújtatott, amikor Dogy arról áradozott, hogyan nyert meg egy tőrhajító versenyt Árokszálláson. Gagor hosszan nézte, hátha megpillanthatja a szemében az igazság zsenge magját. – Te nem hiszel nekem! – szólt felháborodva. – Azt hiszed, Dogy lódít! Kabátja belső zsebéből négy tőrt húzott elő. Az egyikkel kopott kalapját a hajó árbócához szegezte, majd a rögtönzött céltáblától a hajó kormányállásáig sétált. Két tőrt a két kezébe vett. A harmadikat a levegőbe dobta, majd a két tőrrel folyamatosan táncoltatta úgy, hogy ujjai nem érintették. Egyszer csak mindhármat feldobta maga előtt úgy, hogy azok a jobb markába érkezzenek. Gagornak tetszett a műsor, lelkesen tapsolt, gondolataiban egy régi emlékű mutatványosbódé jelent meg. A tapsolást azonnal befejezte, amikor Dogy a három tőrt egyszerre hajította a kalapja felé. Azok surrogó hangot adva, pörögve közeledtek célpontjuk irányába, majd mindhárom tőr a fejfedőbe fúródott, egyszerű alakzatot mintázva. A két felső nyél két szemet, a középső tőr egy orrot, a kalap karimája egy nagy szájat jelenített meg. Pont akkorát, mint Dogy sebhelyes szája. – Megleptél! – mondta elismerően Gagor. – Gyakorlás nélkül ezt tökéletes kivitelezésnek nevezem. Én fizetem az első kocsmázást a tündéknél! – Látod, Dogy nem nagyképű, viszont rettentően szomjas! – verte vállon Gagort. – Kiiszlak a vagyonodból! – Legyél a mesterem! – kérte a sokszor kapatos Dogyt, aki a priccsén hevert. – Sok pénzed van? – kérdezte kissé összeakadó nyelvvel a tőrdobáló. – A tanítás és a vas is sokba kerül. Mindenkinek saját kell, a tenyerére és az erejére méretezve. – Akad még, amit pénzzé tehetek – válaszolta Gagor. – Dobd el ezt a követ olyan messzire, amilyen messze csak tudod! – utasította Gagort alkalmi tanára a meravini kikötő mólóján. Gagor nekiveselkedett, majd ívesen elhajította. A maroknyi kő hosszan repült, majd a tengerbe esett. – Most úgy próbáld, hogy a lehető legtovább szálljon egyesen előre, a melled magasságában! Gagor újra próbálkozott, a kő nagyjából tizenöt lépésnyire szállt egyenesen, ezután a dobás íve meredeken ereszkedett. – Úgy dobsz, mint egy … gyerek. Látszik, nincs erő a karodban! – korholta Dogy. – Egész életedben csak a napot loptad? – Mutasson dobótőröket ennek az úrnak itt mellettem! – kérte Dogy az árust. – Sokféle tőröm van ám. Kérdés, mennyit szán rá az úr? – kérdezte a fegyverkupec, Gagor arcát kémlelve. – Mutasd csak, mid van te uzsorás! – förmedt rá Dogy bemutatva, hogyan kell úriember módjára alkudozni. Az árus azonnal a pultja mögé sietett, majd egy vászonzsáknyi tőrrel tért vissza, melyeket a rönkfából összeácsolt pultra ömlesztett. Gagor a kezébe vette őket, méregette, súlyozta, de azt sem tudta, mit nézzen. Az árus ezt látva, rögtön két barnított pengét mutatott. – Masdari törpék kovácsolták a hegy mélyén ezeket. Tökéletes, időtálló pengék, ráadásul ez az utolsó két darab. Dogy a kezébe vette őket, majd egy mozdulattal elhajlította mindkettőt. – Engem akarsz átverni tűzön barnított lágy vassal? – húzta magához a gallérjánál fogva a fegyverárust. – Már ez is megérné a fogdmegeket! – Elnéztem, jó uram! Azok silány pengék, csupán véletlenül keveredtek a tőrök közé. – mentegetőzött Acran. Dogy kíváncsiságát öt-hat rozsdás élű, régen nem használt bökő keltette fel. A tőröket a pengéjüknél fogva az ujjaira fektette, így ellenőrizve egyensúlyi pontjukat. Egyet azonnal visszadobott, de négy viszonylag jónak tűnt. – Céltáblát! – utasította az árust. Acran egy szalmabábut döntött egy fatörzshöz. Dogy elhajította a pengéket, melyek a bábú testébe álltak. Kihúzta őket, majd kettőt visszadobott a vászonzsákba. – Szitálnak – mondta. – Ezt a kettőt elvisszük. – Négy arany uram! – mondta az árus. Dogy szeme látványosan elkerekedett, de mielőtt megszólalt volna, Acran megelőzte. – Darabja! A tőrdobáló bajnok feje vörös lett, majd kifújva a levegőt, lenyugtatva magát válaszolt. – Négy aranyat fizetünk a kettőért, és örülj, hogy nem hívjuk az őrséget! – vágta az árus arcába. – Nagyvonalú leszek! Tényleg adhatok négy arany kedvezményt. Végül is rozsdásak, talán szalonnázásra jók lehetnek még. Nehogy megvágják magukat! – mondta immár nyájasan Acran, majd zsebébe süllyesztette Gagor aranyérméit. – Miért vettünk rozsdás tőröket Dogy? – kérdezte mesterét a tolvaj. – Mert ezek kivételes pengék. Ez csak felületi rozsda. Látszik az éltartósság és a döntött pengeél. Ilyet a gnómok készítettek egykoron. A te finom nőies kezedhez ezek illenek – legyintett Dogy. Gagor nem vette sértésnek. Tudta, hosszú, kecses ujjainak köszönhette kétes hírnevét és gazdagságát. A kikötő piacán sétáltak, amikor két meglehetősen részeg, matrózkinézetű férfi nekik ütközött. Bocsánatfélét rebegtek, majd egymás vállát átkarolva, hangosan énekelve tántorogtak tovább. Nótájuk egy fiatal tengerészről szólt, akinek minden kikötőben volt babája, és azoknak méltán haragos fivére. Dogy folyamatos szomjúságra hivatkozva kérte Gagort, látogassák gyakrabban a kocsmákat. Hosszúkéz Gagor a délután nagy részében ezt visszautasította, de a rekkenő hőség őt is eltikkasztotta. Belső zsebébe nyúlt, hogy némi aprópénzt vegyen elő, de ujjai nem találtak érméket. – Ezt nem hiszem el! – rebegte maga elé. – Kiraboltak és észre sem vettem! – Nem tudunk inni? – kérdezte ingerülten Dogy. – Semmi sem maradt. Szállásra sincs pénzünk – mondta a tolvaj. – Nem lehettek mások, csak ők! – Az a két kornyikáló matrózinas? – kérdezte Dogy. – Tökrészegek voltak, ráadásul borzalmas hanggal. – Tökéletes álca. A borosta, a koszos, halszagú ruha. Senki sem gyanakodna rájuk. – Kapjuk el őket! Majd én megmutatom, kivel szórakozzanak! – emelte fel hangját Dogy. – Keressük meg őket! Egyszerre vették észre a vélt tolvajokat. Tántorgásnak nyomát sem látták, épp az északi mólókar faggyúmécsese alatt osztozkodtak zsákmányukon. Hosszúkéz Gagor kérte társát, hogy maradjon hátrébb, amíg ő visszakéri az ellopott javait. Dogy kéttucat lépésre, enyhe terpeszben állt meg a mólókar közepén. Gagor egészen közel ment a két jómadárhoz, majd harsány hangon szólt hozzájuk. – Visszaadnátok, amit elloptatok tőlem? Igazán szép munka, ezért nem szólok a városi őrségnek. – Mi nem loptunk senkitől semmit! – röhögött Gagor arcába a vékonyabb dongájú álmatróz. – A tündék amúgy sem jönnek ide a mocsokba. – Ürítsétek ki a zsebeiteket! Ha igazat szóltok, békében mehettek – mondta Gagor. – Te akarod megmondani, hova mehetünk és mikor? – szólt a másik, majd Gagor felé lépve két kézzel mellbe taszította. – Belénk kötsz, békés matrózokba? Hosszúkéz Gagor kissé megingott, amikor hátralépett, de az arca felé lendülő, csizmában végződő láb elől el tudott hajolni. A neki így háttal talajt érő matróz belső térdhajlatába lépett, amitől ellenfele azonnal hasra esett. Erővel a hátára telepedett, érezte ellenfele hasztalan vergődését. A mólón csak néhányan, lopva figyelték az eseményeket, nem akartak sem állást foglalni, sem belefolyni egy vitába. A másik matróz –látva az egyenlőtlen küzdelmet– a kikötő felé iramodott. Dogy karjait kitárva útját állta, de csak egy futtában lendült ököl robbant az arcán. A késdobáló a menekülő sörre gondolt, majd belső zsebéből két tőrt húzott elő. Villámgyorsan elhajította. Surrogó hanggal repültek a csiszolt élű bökők. Hiába a gyors mozgás, a széles hát tökéletes céltáblának bizonyult. Kiáltás nélkül vágódott el, szívét és tüdejét átjárta a két penge. – Ha megmozdulsz, kitöröm a nyakad! – suttogta Gagor, majd térdét a fekvő hátába nyomva módszeresen átkutatta. Mindent elvett tőle, amit talált, nem válogatott, pillantást sem vetve rájuk pakolta belső zsebeibe. – Nem érdekel, ha lopsz, de még egyszer ne akarj ellenségednek! A Józan Tengerészben vettek ki szobát, bőven futotta a tolvajsarcból. Az ellopott értékeken felül egy dagadt erszényre való érme volt a ráadás. Dogy és Gagor túl voltak a roston sült halon és az azt csúsztató három korsó sörön, amikor nyílt a kocsma ajtaja. Tünde fegyveresek léptek be rajta. Alaposan szétnéztek, majd a parancsnok csak egy szót mondott. – Mindhármat! A söntéssel szemben két-két asztalra boruló részeget vettek őrizetbe, majd hat kivont kardú tünde Gagorékat állta körbe. Az osztagparancsnok rájuk nézett, majd ujjával feléjük intett. – Le vannak tartóztatva! A vád: emberölés. Adják meg magukat! Az ellenállás hasztalan – darálta el a kötelező szöveget. A tárgyalásra Aisteen templomával szemben került sor, ide egy dohos pincebörtönből szállították át őket, melyben több napot töltöttek. Egy kis teremben álltak mind a hatan, velük szemben egy fal volt, öklömnyi lyukakkal. Gagor éles szeme látta a nyílások mögötti mozgást. Gyanította, ezzel akarják megóvni a tanúkat a véres bosszú elől. Fájt a lábuk, annyit állhattak egyhelyben, de a katonák nem engedték, hogy leüljenek. Nyílt a terem ajtaja és belépett rajta egy skarlátvörös palástú öregedő tünde. Megállt velük szemben, majd vékony hangján kihirdette az ítéletet. – Maguk négyen szabadon távozhatnak. Ha panaszt kívánnak tenni a fogva tartásukat illetően, azt írásban, elf nyelven megtehetik. Miután a négy gyanúsított elviharzott, a bíró folytatta. – Maga ott jobbra! A tanúk elmondása alapján a magát durván ellökő alakot ártalmatlanította, sérülést nem okozott. A bíróság a vádak alól felmenti. Maga ott balra! Egybehangzó állítások alapján egy fegyvertelen menekülő hátába két tőrt hajított, mely azt azonnal megölte. Aljas cselekedete után áldozatát vérbe fagyva szeretett városunk kikötőjében hagyta sirályok martalékául. Tettére nincs mentség. Királyunk rendelete alapján az akasztásra hajnalban kerül sor. Dogy riadtan nézett Hosszúkéz Gagorra. A tolvaj azonban csak felhúzta a vállát. – Fel a fejjel! A vacsora biztosan elsőrangú lesz, barátom! – mosolygott Gagor.