Deff, két emberével a Cefrébe hozatta a félrészeg semmittevőt. Átnyalábolva húzták végig a kövezett úton, lábbelije orra elkopott. Gagor, alvezérére bízta a züllött férfi kijózanítását. Deff nem válogatott az eszközökben. Ruhástól mártották bele a dézsányi kútvízbe. Addig merítették, amíg szederjes szájjal, alig érthetően rimánkodott: azonnak hagyják abba, mert menten megfagy. Miután kimosdatták, kerítettek ruhát, meg valami csizmafélét. Pamfil ételt tett elé az asztalra, de a korsót frissen mert vízzel töltötte meg. Így, megtisztálkodva látszott csak igazán, hogy a ráncosodó bőr, a fakuló haj és a kötélhúzástól meggémberedve maradt ujjak, néhai tengerészről árulkodnak. A volt matróz már ásítozott a mennyei vacsora után, amikor Hosszúkéz Gagor az asztalához lépett s leült a vele szemközti székre.
– Gagor vagyok, talán hallottál felőlem. Pénzt ajánlok, ha válaszolsz néhány kérdésemre. – Láttam is játszani. Sőt, ittam is a kontójára, ha meg nem sértem! – Mi a neved? – Keagan a becsületes nevem. – Ez itt tíz arany – mondta Gagor, majd az érméket a matrózzal szemben az asztalra helyezte. – Azt hallottam, láttál valami különöset, amit el is meséltél többeknek. – Nem hisznek azok nekem, csavardinak tartanak – mondta Keagan, miközben ujjával a halántékát bökdöste. – Néha megiszom a magamét, már, ha van rá kontóm, de amit láttam, azt bizony láttam! – Elmesélnéd, hogy hol és mit is láttál pontosan? – kérdezte Gagor. – A Köpködő, mármint a verekedős kocsma előtt üldögéltem. Jól esett a friss levegő. Amikor megy lefelé a nap, feltámad a szél, ilyenkor hamarabb visszatérnek a gondolatok a fejbe. Gagor nyugodtan hallgatta a matrózt jelezve, hogy arról a délutánról minden apró részlet érdekli. – Na szóval, üldögélek ott magamban, amikor egy nyögést hallok a budi felől. Gondoltam, sokáig maradt benn valami, azt most végre kijött a szerencsétlennek – magyarázta Keagan. – Nem is figyeltem volna tovább, de azután szörcsögő hangokat hallottam. Odasétáltam, de csak úgy féloldalvást. Gondoltam, meglesem, mi lehet az? Potykány, vagy kósza kutya? De nem az volt. – Mindenre kíváncsi vagyok. Pontosan írd le, mit láttál! – nógatta Gagor. – A földön feküdt. Rángatta a görcs. A feje minduntalan a kőnek csapódott. A száján vér habzott. Gondoltam, ennek már annyi, elvitte a rossz kórság. De akkor az árnyék megelevenedett. – Az árnyék? Ezt, hogy érted? – nyitotta tágra szemeit a tolvaj. – Először nem láttam. Mozdulatlanságában olyan volt, mint a piszkos fal. Mintha a semmiből lépne elő. Feketés lepel volt rajta, kezében tőr vagy kés, valami pengeféle. Megmozdulhattam, mert felém fordult. Nem láthatott, úgy elbújtam. Nagyon be voltam rezelve. Harcoltam én már kalózokkal is, de ez más volt. Áradt belőle valami, amitől összeszorult a gyomrom és reszketett kezem-lábam – mesélte Keagan, miközben arcából kifutott a vér. – Jól megnézted? – kérdezte Gagor. – Alig volt nagyobb egy kölyöknél. Az arca maga volt a halál. Kiásott sírokból kerülnek elő ilyen pokolfajzatok. Látszottak a csontjai, szinte eltűnt a hús róla. Az ujjai hosszúak és görbék, olyan karomféle. A szeme, mint egy ragadozóé, aki becserkészte a jerkét és ugrásra kész. Azt hiszem, a Halállal találkoztam. Azóta várom, hogy visszajön értem! Tudom, hogy eljön, mert megláttam, amit emberfia sosem láthat, csak, ha érte jönnek. – Láttál még valamit? Merre távozott? – kérdezte Gagor. – Vártam, hogy majd eltűnik, ahogy leereszkedik a sötét, de nem így történt – mesélt tovább Keagan. – Fogta az addigra kiszenvedett testet és betuszkolta a budiba. Kérdeztem is magamtól, a Halál minek csinál ekkora hűhót ebből az egészből? Hagyta volna ott szerencsétlent! Ami ezután következett, az felfoghatatlan. Gagor közben intett Pamfilnak és kért egy kancsó bort a mesélő asztalára. – Ez a csontvázarc előhúzott valami irományfélét a lebernyege alól, azt motyogni kezdett. Amikor befejezte, egy kékes derengés formálódott előtte. Mint, ha egy másik világba lépett volna, amikor besétált abba a micsodába. Majd eltűnt, vele együtt a kékség is. – Láttál valamit a derengés túloldalán? – kérdezte feszülten Gagor. – Egy sötétlő termet. Kis fény szűrődött be, ami egy kútkávát világított meg. Annak a túloldalán egy fekete csuhás alak állt. Talán ő volt a Halál – fejezte be látomását Keagan. Gagor bort töltött, majd áttolta a tíz aranyat a matróz felé. – Nagyon élveztem a meséd, meggyőzőek a borgőzös álmaid, még szerencse, hogy minden szó csak kitaláció. Azt tanácsolom, jól dugd el a pénzt, ennyiért bárki agyonüt egy holdtalan éjszakán! Jutalmul, itt a Cefrében minden este vár reád egy kancsó bor. – Uram, ki nem hagyok egy estét sem! – mosolygott Keagan. – Azért azt tanácsolom, ezt többet senkinek se meséld el, mert riogatásért Aisteen templomába visznek, ott azután fabulázhatsz az inkvizítornak! – Annyira igaznak tűnt – lamentált a matróz. – A sárgakővel kezelt bor teszi – legyintett Gagor. – láttam én már cifrábbakat is, elhiheted! – Az egész az enyém? – kérdezte a kancsóra mutatva. – Ha megint képzelegsz a bortól, csak szólj! Egészségedre! – paskolta meg a vállát Hosszúkéz Gagor. Gagort a család bálterméből kérték e találkozóra. A tolvaj az utóbbi hetekben szinte ki sem mozdult a tündék könyvtárából. Szeme csipás volt a sok olvasástól, no meg a kialvatlanságtól. A helyzeten az sem segített, hogy Salafi egy kis szobát biztosított a számára. Gagor igazából nem használta a szobát. Vagy az új birtokán töltötte az éjszakákat, vagy itt, egy másik szoba, másik ágyában, Semela társaságában. Többen voltak a teremben. Zamfira mellett egy elf, Aisteen papja állt. Salafi szokásához híven fel s alá járkált. Gagor ahogy belépett a szobába, a teázóasztalhoz ment és töltött magának a különleges italból. Ez már beidegződésnek számított, így próbálta fáradtságát leküzdeni. – Ő itt családunk főpapja. Elmesélné neki is, mit tudott meg az elmúlt napokban? – fordult Zamfira Gagor felé. Miután leültek a kis asztal köré, Gagor elmesélte, amit Keagantól hallott. A Halálhozó szektáról, és a gyilkosság apró részleteiről. A pap feszült figyelemmel, szótlanul hallgatta Gagort. Csak akkor kérdezett, amikor a kékes derengést említette. – Önnek lenne magyarázata arra, amit nekünk itt elmesélt? – kérdezte Anizial Simplicinus. – Már megbocsátson atyám, azt hittem ön ad némi magyarázatot! – magyarázkodott Gagor. – A bátyám arra kíváncsi, könyvtárunk milyen titkokat tárt fel az ön számára – oldotta a feszültnek tűnő hangulatot Zamfira. – Egy biztos, amit a részeg tengerész látott, az valóságos volt. Láttam a holttestet, úgy halt meg, ahogy azt elmesélte. A gyilkos fegyver – ahogy részletesen leírta – akár a fegyverárustól vett gnóm tőr is lehetett. – Ki lehetett a bérenc? – kérdezte a pap olyan hangsúllyal, mintha Gagort egy inkvizítor kérdezné. – Egy, csak a regékből ismert Halálhozó, vagy valaki, aki tökéletes álcájával ezt akarta elhitetni velünk – mondta Gagor, majd beszédes fejtartásával folytatta –, habár ismerve a további történéseket, az első verziót gondolnám helytállónak. – Mire gondol a további történésekre utalva? – kérdezte a pap. – Az a nyavajás egy mágikus tekercset olvasott fel! – emelte fel a hangját Gagor. – Egy olyan tekercset, amely emberöltők óta nem is létezik. Hol jutott hozzá? Nem tartogatta vészterhes időkre, csak használta úgy, mint, ha pótolható lenne bármikor. Erről mit gondol Aisteen egyháza? – Bátyám halálát mesterien kitervelték. Olyan felsőbb hatalom segédkezett, melyet rég elfeledtünk – szólt közbe Salafi. – Úgy látszik, a nemlétezőnek hitt varázstekercsekre valakik rábukkantak. És használták ellenünk. – Sajnálom, de további rossz hírekkel is szolgálhatok – mondta elhalkulva Gagor. – A családi könyvtár említést tesz egy régi katedrálisról, mely Kagylószirten áll. Ennek legalsó pincéjében található a Feneketlen Kút. Épp olyannak rajzolták le, ahogy az a Keagan leírta. A fekete csuklyás alak feltehetően a nagy hatalmú megbízó, aki visszavárta a merénylőt. – Kagylószirtről élő ki nem teheti a lábát a mágusháború óta! – mondta Salafi. – Ez a bökkenő – mondta Gagor. – A kúthoz tartozó kis ábra mellett egy jegyzetet találtam. – Mit talált? – kérdezte Aisteen papja. – Csak egy sor. Azt, hogy Zara istennő katedrálisa. Megtudhatnám végre, mi a fene folyik itt? – kérdezte Gagor, miközben mereven bámulta Anizial Simplicinust. – Nos, amit láthatott a részeg matróz, az nem más, mint a régmúlt kivetülése. A mágusháború kirobbantója az előbb említett hamis istenség volt, aki követőivel együtt örök száműzetésre ítéltetett – mondta szenvtelen hangon Aisteen papja. – Ezért vált Kagylószirt és Pengepart fehér folttá a térképeken? – kérdezett vissza Gagor. – A gonosz soha nem nyerhet teret e világban – mondta Anizial. – De miért akarna bárki is a múltra utalni egy varázstekercs használatakor? – kérdezte Salafi. – Ezt Gagor dolga lesz kideríteni – ált fel székéből Zamfira. – És ehhez házunk minden segítségére számíthat, ugye Anizial? – nézett kérdőn a bátyjára. – Simplicinusként mindenképpen – válaszolta. – És Aisteen papjaként? – kérdezett vissza illetlenül Hosszúkéz Gagor. – Amit megtehetek, azt megteszem – válaszolta a pap. Miután Anizial Simplicinus elhagyta az udvarházat, Zamfira továbbra is ott tartotta Gagort. Félelme egyre csak nőtt, gyermeke iránti aggodalma már az éjszakáit is megmételyezte. Salafi herceg gyakorlatiasabbnak tűnt, gondolatai leginkább bátyja temetésén és a korona viselésén jártak. – Rossz érzéseim vannak a testvéremmel kapcsolatban – pityeregte el magát Zamfira. – Aisteen felkent papjaként kevésbé lehet lojális a családdal, mint azt mutatja. – És most rohant a templomba, hogy kialakítsák az egyház valódi álláspontját – gúnyolódott Salafi, aki többre becsülte a kétkezi pallosát, mint sógora hitbuzgó mindennapjait. – Sajnos, vajmi keveset tudok a varázstekercsekről, még kevesebbet a használatukról – mondta Gagor, elhárítva a neki szánt feladatot. – Nem ismerek élő varázstudót, de ha fellelhető lenne egy is, az eltűnt mágustorony energiája nélkül mit sem ér a hajdani tudás. Zamfira a férjére nézett hosszan, aki értve a kimondatlant, csak bólintott. Gagor csak szemlélte a közjátékot, fogalma nem lévén a fejmozdulat sorsfordító hatásáról. Másnap kitűzték a temetés időpontját. A ravatalt Aisteen templomában állították fel, a papok illatos olajokkal és végtelennek tűnő imával készítették fel a testet utolsó útjára. Viaszfehér márványlapra fektették Salaver Simplicinus holttestét, melyet legpompázatosabb uralkodói ruhájába öltöztettek. Az ősi szokás szerint koronáját, kardját és a királyi pecsétet a testhez rendelték, hogy a földi lét után is uralkodhasson az elfek szent ligetében. A ravatalt méhviaszgyertyák szegélyezték, sárgás fényük elfedte arcának kiáltó fehérségét. Sorok várták türelmesen, hogy még egyszer láthassák uralkodójukat, mielőtt gyászszertartás keretében a családi kriptába helyezik. Hosszúkéz Gagor feszülten várta az estét, melyen hivatalosan is megnyitja kapuit a „Tolvajparadicsom”, vagyis a régi Kostat-kúria végre illően fogadhatja vendégeit. Mindenki, aki kötődött Gagorhoz, eljött. A kikötő rakodói, a meggyőzött hajóskapitányok, a tündeházak megveszekedett szerencsejátékosai és Meravin befolyásos lakói, akik a lehető legközelebb akartak kerülni a tolvajvezér épülő birodalmához. Javában szólt a zene, a fizetett táncosnők és a mutatványosok megállás nélkül szórakoztatták a vendégeket. Gagor két kézzel szórta az aranyat. A fejedelmi ételkülönlegességektől roskadozó asztalok, külhoni italok, tünde borok, aszalt gyümölcsök és a megannyi édesség sem írta felül az egyre erősödő várakozást. Azt a pillanatot, amikor a letakarított asztalokon végre elindul a játék, kocka zörren, textillapok surrognak. Az udvarház pincerészének első szintjét közösségi térként álmodta meg, itt szórakozhatnak éjszakánként a céh emberei, zsebmetszők, figyelők, futárok, kémek és orgazdák. Olcsó, kellemes órákat tölthetnek el kéjnők társaságában a védnökök, katonák, testőrök, no meg az a temérdek szerencsevadász kockajátékos, aki gurítás közben megelégszik az imádkozással vegyes reménykedéssel. Egy szinttel lejjebb még folyt az átalakítás, Gagor a különleges, módosabb vendégeinek kívánt bensőségesebb és nyugodtabb légkört biztosítani. Álmai szerint ez a szint mindenben különleges lesz. Külhoni szeretők, afrodiziákumok, búgatószerek segíthetik az éltesebb korúakat, nehogy szégyent valljanak az éjszaka bármely szakaszában. A legmélyebb pinceszintről még nem elmélkedett, csupán az oldalfalak anyagát vizsgáltatta meg, keresve a puhább, vájhatóbb kőzetet menekülési útvonalak építéséhez. A tolvajcéh atyja elégedetten mustrálta a szép számú, meghívott seregletet, amikor az egyik sebtében felfogadott ajtónálló hátulról megütögette a vállát. – Uram! Valaki az üzletfelének mondja magát, de nem szerepel a listán. Beengedhetem? – kérdezte a marcona arcú, nagyszakállú, törpe katona. – Milyen néven mutatkozott be? – Drake. Azt mondta, Drake. – Micsoda időzítés! Majd én beengedem – mondta Gagor, majd nemvárt vendége elé sietett. – Drake kapitány! – nyújtotta kezét Gagor. – Tavaszra vártam, de a legjobbkor érkezett. A saját szemével láthatja, mekkorává lettünk. Itt mindenki a céh tagja, vagy üzleti kapcsolatban áll vele. Szeretném majd bemutatni néhány befolyásos vendégemnek, de addig is érezze magát otthonosan! Gagor az elképedt törpéhez fordult. – Drake kapitány kiemelt vendégem, árgusként lesse minden kívánságát! – mondta Gagor, majd beljebb kísérte a Kósza Szél kapitányát. Drake ámuldozott, ahogy végigtekintett a nagytermen. A négy sarokban táncosok, mutatványosok, zsonglőrök szórakoztattak, középen épp leszedték az asztalokat, de a megmaradt ételeket a csipegetős asztalokra rakták, hogy a játékokból éppen kimaradók ne szenvedjenek a külhoni párlatok gyomorégető hatásaitól. Feltűnt néhány ismerős arc, akiket a hajós a kikötő környékéről ismert, ám az egyik asztalnál régi barátra lelt. Az izgága kis fickót sok évvel ezelőtt ismerte meg, ő akkoriban még első tisztként szolgált a Kósza Szél fedélzetén. Orgazdaként tartották számon, de Drake szavatartó üzleti partnerként jellemezte. Minden különlegesre igényt tartott, mindenre talált vevőt. Amikor már tucatszor találkoztak, az orgazdából megrendelő lett, a gnóm számára Drake szállította le a Gázlón, Vízmélyén elrabolt különleges ékszereket, drágaköveket. A hajóskapitány az asztalhoz lépett, melynél a gnóm javában készült a kockapartira. Elvakult szerencsejátékosnak, és zseniális csalónak tartották. Ő volt az egyike azoknak, akik többször le tudták már győzni Gagort. A kapitány hátulról a vállára tette a kezét. – Tamaha! Örülök, hogy látlak – szólt kedélyesen a gnómra Drake. – Drake! – szólt meglepetten Tamaha. – Nem is tudtam, hogy te is játszol. Őszintén szólva jobban járnál, ha másik asztalt keresnél, nem akarom elnyerni az utolsó zacskó pipadohányod! – Nem játszani jöttem, csak Gagort, meg a birodalmát akartam látni – mondta Drake kapitány. – Nagyon tehetséges. Emberhez mérten a keze is zseniális, de mellette ragyogó elme. Király lesz egyszer belőle, nekem elhiheted! – Hatalmas vagyonra tett szert néhány hónap alatt. – A „posványban” mindenki neki dolgozik. Tünde bálokon forog, hercegi tanácsadó. Neki paroláznak az ajtónállók, a tenyeréből esznek az úri dámák és az elf családok – mesélte Tamaha. – Izgalmas fickó, érdekesek mellette a hétköznapok. – Azt meghiszem – dörmögte maga elé Drake. – Még találkozunk! A gnóm csak bólogatott, lélekben már máshol járt. A kapitány elsétált a vendégváró asztalokig, evett pár falatot, majd leöblítette a kedvencével, egy különleges, vízmélyei borral. A „Töppesztő” a Vitisvinum borház legdrágább portékája volt. Az itallal megrakott asztalon kéttucatnyi palack sorakozott belőle, s az asztal alatt üresen álló butéliák árulkodtak csak igazán a házigazda kivagyiságáról. Ahogy szürcsölgette az italát, Hosszúkéz Gagor lépett hozzá, majd kedélyesen arrébb invitálta. – Kapitány! Kérem, fáradjon velem, hadd rójam le tartozásomat! Drake azt hitte, lejjebb mennek a pince irányába, ám Gagor az emelet felé mutatott. A lépcső alján álló két törpe katona azonnal elállt az útjukból. – A dolgozószobám fent van. Beléptek egy túlzsúfolt, mégis, szinte katalogizált renddel megáldott óriási szobába, melynek közepén téglalap alakú asztal állt székekkel. Gagor az asztalfőre ült, ám Drake-t nem magával szemben, hanem maga mellé ültette. – Oda az ellenségeimet vagy a billegőket ültetem – mosolygott Drake kapitányra, majd a karosszéke mögötti szekrény egyik nem látható fakkjába nyúlt. – Ez visszajár! – tette le a kapitány elé a brosst. – Azt hittem, csak a szája jár és belebukik – mondta kertelés nélkül Drake. – Szájhősnek, ficsúrnak tartottam, aki hullóként jelenik meg az éjjeli égen. Bevallom, az eredményei, és amit hallok önről, eléggé meggyőzőek. Harmincegy kapitány vár a hívószavamra. – Össze tudna hozni egy találkozót Tavaszelő napjára? Olyan kikötő kell, ahol öttucat hajó biztonságban lehorgonyozhat. – Ekkora kikötőről nem tudok, de van egy hely, ami megfelelhet, ráadásul nem is keltenénk feltünést. Aki ismeri a vidéket, annak nem gond a vasmacskás horgonyzás, másoknak biztosítunk révkapitányt – mondta Drake. Gagor ismét hátrafordult és kis kotorászás után két erszényt vett elő. Mindkettőt kibontotta, megnézte tartalmukat, majd Drake felé tolta a bőrbukszákat. – Drágakövekben adnám, könnyebb a szállításuk. Mindkettő nagyjából hasonló értékkel bír, mint amiben megállapodtunk. Melyiket választja? – kérdezte a hajóskapitánytól. Drake a tenyerébe öntötte a fazettált rubinokat. Fejben számolta az értéküket, majd visszatette őket az erszénybe. A másikból öt gyémántot csalogatott elő. Rögtön látta, hogy ezek jóval értékesebbek, mint a vörös kövek. Hosszan nézegette, majd Gagorra emelte tekintetét. – Mindkettőt vinném, ha nem lenne ellenére! – Maga gazember! – nevetett fel Gagor.