Elöntötték az érzelmek. Magán is meglepődött. Az elmúlt időszak megacélozta, még Zamfira családjának tragédiája sem fátyolozta el szemét. Ahogy Vízmélye mólójának csizma koptatta kövezetére lépett, életének utolsó tragédiája jutott az eszébe. Akkor veszítette el mindenét. Tulajdonképpen hálás kellene, hogy legyen Männelornak. Ha akkor nem veszít, megmaradt volna piti bűnözőnek, hamiskártyásnak, tolvajnak. Egy senkinek, aki a kockák machinálásából, csalásból él, kifosztva kis embereket, elvéve családjuktól az utolsó falatokat is. E helyett egy klánt vezet. Céhet, mely uralja a királyság felét. Ugyanúgy leveszi a sápot, de jobbára a gazdagoktól. Talán Khasi és Skiel a vezeklés azért, amit Thurull király földjén művelt. Zefirion pedig az, amit majd tenni fog. A vendégmólóról látta a fogadó tetejét. Azét, mely egykor az övé volt. A titkos szobával, búvóhelyekkel, csapóajtókkal. Furcsa lesz idegenként átlépni a keményfa küszöböt.
Eldöntötte, kivesz egy szobát. Azt a szobát, melyet a legjobban szeretett. Titkos rekeszekkel, álcázott, áttörhető vékony fallal, ráccsal együtt kiemelhető ablakkal. Remélte, az átépítéseket mindeddig senki sem fedezte fel. Hangosan nyikorgott az ajtó, ahogy az utcáról belépett. A fogadó ivója telve volt vendégekkel, kikötői hangulat uralkodott a pultnál és az asztalok útvesztőjében. Hobbit állt egy neki szánt emelvényen, ő látta el a pultos feladatát. Gagor rámosolygott. – Szobát szeretnék és meleg ételt! Estére dézsát, forró vízzel – adta le a rendelést Gagor. – Hány éjszakára? – kérdezte a pultos. – Kettőre, de lehet tovább is maradok. Számolja a reggelit is! – Van szabad szobánk… – A lépcső mellettit kérem, aminek az ablaka a város fele néz. – Nem emlékszem Önre – mondta a hobbit, aki meglepődött az idegen helyismeretén. – Én sem Önre, de ez ne zavarja. – Hat aranyat és négy ezüstöt kérek! – szólt ridegen a pultos. Hosszúkéz Gagor kifizette az olcsónak tűnő árat, majd a kulcs átvétele után felment az emeletre. Kisvártatva Shannalar kopogott az ajtaján, aki elmondta, Männelor két nap múlva érkezik. – Miket tudtál meg róla? – kérdezte a gnóm mágust. – Akik itt isznak, halvérű bűnözők. Uzsorások, tolvajok, hamiskártyások, vámszedők. Velük veszi körbe magát. A kikötőtől a hídig tevékenykednek. A Suhancon nem mennek át, félnek a katonáktól és a papoktól. Männelor tart az orgyilkosoktól, többen is meg akarták ölni, ezért a városban hajtóvadászatot indított ellenük. Elmenekültek, vagy talán a katonák ölték meg őket. Félti a családját. Egy gyermeke van, olyan derékig érő. Ők az asszonnyal a templomon túl laknak. Gyilkolással, komolyabb erőszakkal nem foglalkozik, az ilyen piszkos munkákra idegeneket bérel fel. – Pontosan merre laknak? – Tisztes távolból követtem őket – mondta megnyugtatóan Shannalar. – Tudja, hogy jövök? – kérdezte Gagor. – Elhintettem az ittenieknek, hogy a világ legjobb kockajátékosa hamarosan a városba látogat. Azt hallani, ettől a hírtől ordibálni kezdett. Állította, hogy ő a legjobb, őt még senki sem győzte le. És aki mást állít, az ostoba szájhős. Hosszúkéz Gagor mosolygott. – Hogy állsz az igéid tanulmányozásával? – kérdezte a varázslót. – Mintha visszafelé forogna az idő. Erőm a régi. – Képes lennél mágikus tárgyakat létrehozni? – Az a bonyolultságtól és az erejétől függ, de laboratórium kell hozzá. Nem elég a varázsige, oldatok, ékkövek, és mágikus alapanyagok is szükségesek. Sok idő, türelem és nyugalom. – Eszembe jutott valami… – kezdte Gagor. A következő két nap eseménytelenül telt. Harmadnap, délidő végeztével megtelt a fogadó. Az éjszakai tolvajok kialudták magukat és épp a zsákmány eliszogatásán fáradoztak, miközben hetvenkedve licitálták túl egymás hőstetteit. Gagor megvárta, amíg az italos kancsókat negyedszer is újra töltik, majd Shannalarra nézett, aki a terem másik sarkában ült egy kétszemélyes asztalkánál. Az diszkréten bólintott, mire Gagor felállt. – Ki akar kockázni? – kérdezte hangosan. – A fogadóban tilos játszani. Ahhoz a tulajdonos engedélye szükséges – vágta rá a söntés mögül a hobbit. – Nekem nem kell az engedélye – nevetett Gagor. – Ki játszik velem? Öten álltak fel, szinte egyszerre. A pultos nem hagyta annyiban. – Ne tegyétek! Nem játszhattok engedély nélkül – mondta a Gagor felé indulóknak. – Talán te fogod megtiltani nekünk? – vigyorgott rá két foggal az egyik lerészegedett kocsmatöltelék. Gagor asztalához húzták a székeket, majd nem tudni honnan, de előkerültek a kockák. Kitették maguk elé aznapi vagyonukat, amit koldulásból, zseblopásból szereztek. Tucatnyi réz és ezüst, egy-egy aranyérme várta új gazdáját. A tolvajvezér hat ezüstöt és két aranyat tett maga elé. Elhatározta, hogy mindet elveszíti. Kéttucatnyi gurítás után kiderült, hogy a kockák túlsúlyozása amatőr munka. Az egyik kocka, ha pörgetve dobták, inkább a nagyobb számok felé billent, a másik mindig kisebbeken állt meg, így a szétdobásnál az veszített, akinek ezt a kockát adták a kezébe. A szokásos játékstílusához nyúlt, egyet nyert, majd kis tétekben négyet-ötöt veszített. Egyik vetélytársától hamar elnyerte a pénzét, majd igazi kisstílűként hangosan méltatta a szerencséjét és aranyba mártott kezét. A többiek ezt nem nézték jó szemmel, ezért úgy döntött, a következő gurításnál elveszíti az előtte fölhalmozott érméket. Két egyszerű dobás elégségesnek tűnt, egy hármast és egy kettest gurított. Ennél mindenki nagyobbat dobott, így betolta a pénzét és széttárta a karjait. – Remek játék volt. Csapos! Még egy kancsót a barátaimnak! Minden asztalra! – rendelt egy újabb kört Gagor. A hobbit azonnal üzent. Hírvivő rohant a városközpontba, mihamarabb értesíteni Männelort. Gagor és Shannalar eközben a hátsó ajtón, lopva távoztak. Át kellett érniük a hídon, nehogy szembe találkozzanak Männelorral. Szedték a lábukat, de a gnóm gyerektempója lassította őket. Feltűnés nélkül érték el a Suhanc középső ágát, amin kőhíd vezetett át a belső városrész irányába. A híd mindkét oldalán négy-négy katona posztolt, mindenkit jól megnéztek, aki a kikötő felől érkezett. A híd közepén kispap állt, előtte kőkorsó, amibe az átkelőknek a hídvámot, egy vasérmét kellett dobni. Gagort simán átengedték, ám Shannalart megállították és kilétéről faggatták. – Gnómföld kinevezett magisztere vagyok – mondta a mágus, mire vonakodva ugyan, de tovább engedték, lévén fogalmuk sem volt a szó jelentéséről, de olyan előkelően hangzott, hogy nem merték tovább tartóztatni a gnómot. Miután elhagyták Aisteen ikerkatedrálisait, árnyékba húzódtak. – Három utcányira jobbra. Ez a legrövidebb út. Remélem, erre jön! – mondta Shannalar. – Kapualjtól kapualjig menjünk! Nem szeretném, ha felismerne! – mondta Gagor. – A harag vakká teszi. Miért tiltja a játékot? – Tőlem nyerte a fogadót, mielőtt elhajóztam volna a tündékhez. – Nyert ellened? – Neki dicső, nekem fájó pont az életemben. Ezért oly fontos, hogy ő maradhasson a legjobb. – Vissza akarod nyerni a fogadót? – kérdezte Shannalar. – Maradjon csak így. Más terveim vannak. Männelor rohamléptekkel haladt, szinte futott. Küldönce alig tudott lépést tartani vele. Az utca másik oldalán a tolvajvezér és a varázsló egy tömbház kapualjába húzódtak, amikor a túloldalon meglátták Männelort. – A következő utca, jobbra a második ház. Faragott bejárati ajtó, a belső udvarra nyílik – mutatta az utat a mágus. Gagor bólintott, majd Männelor háza felé igyekeztek. Hamar megtalálták, Shannalar leírása tökéletes volt. Az ajtó nem volt bezárva, így azonnal beléptek rajta. A belső udvar világos volt, besütötte a nap. Virágok nyiladoztak körös-körül. Színpompája tökéletesen megkomponált rétté varázsolta Vízmélye belvárosát, idilli hangulatot kölcsönözve a kövekkel körülvett térnek. A kertben egy gyermek játszott, nyeles hernyóselyem-hálóval kergette a kétszárnyú, villásfarkú pillangókat. Időtöltését két ajtónálló katona leste. Fegyver nem volt az oldalukon, de Gagor meg mert volna esküdni, hogy tőrök súlya húzza le köpenyük rejtett zugait. Amint meglátták a vendégeket, azonmód szóltak a gyermeknek, aki sietve eltűnt egy belső ajtó takarásában. A két katona egymás mellé állt, ismerős harci alakzatban. Ha közöttük akarna bárki átjutni, azonnal megszúrnák a bordák közét. Shannalar előre lépett, majd az őrökhöz szólt. – Gerta úrnőhöz jöttünk. Männelor úr régi ismerősünk. Kérem, kísérjenek a ház asszonyához minket! – mondta meggyőzően. A katonák arcán értetlenség látszott, gazdájuk percekkel ezelőtt rohant el és egy szót sem szólt holmi idegenek vagy kereskedők érkeztéről. Egymásra néztek, majd az egyik intett a fejével. Nagy terpeszben továbbra is elállta az utat, míg társa bejelentette a vendégeket. A katona társaságában egy gyönyörű, fiatal nő jött feléjük. Hosszúkéz Gagor sokáig nézte Männelor választottját. Semela is csodás volt, ám erről a jelenségről nem tudta levenni a szemét, amit Shannalar észre is vett. – Ne merészeld! – figyelmeztette Gagort. A nő haja tüzesen csillogott, vállán túl lengedezett. Apró ajka mosolygó cseresznyére emlékeztette a tolvajvezért, egész alakos ruhája kiemelte apró, kívánatos halmait. Gagor azonnal előrébb lépett. – Hölgyem, az én Männelor barátom egyszer sem említette, hogy maga a legszebb virágszál Thurull király széles birodalmában. Ha ezt tudom, előbb tiszteltem volna meg látogatásommal – bókolt finoman Gagor. – Gagornak hívnak, a barátomat pedig Shannalarnak – mutatott a gnómra. – A férjem sosem említette önt. Észrevettem volna, ha Vízmélyén találkozunk – válaszolta zavartan Gerta. – Minek köszönhetem becses látogatásukat? – Nemrég érkeztem a városba és első dolgomnak éreztem, hogy az Önnek szánt apró ajándékomat átadjam – nézett félreérthetetlenül a nő szemébe. – Látogatásával meg kellett volna várni a férjemet, nem gondolja, Gagor úr? – kérdezte az illendőség paravánját tolva maga elé Gerta. – Kérem, fogadja el tőlem ezt a csekélységet, s bocsájtsa meg bárdolatlanságom! – incselkedett Gagor, miközben egy apró, díszes dobozkát nyújtott át úgy, hogy ujjai érintették a fiatal nő hamvas bőrét. Gerta bár nem mutatta, élvezte azt az izgalmat, amit a férjénél majd kéttucat téllel fiatalabb férfi keltett azzal a néhány szóval, no meg azzal, ahogy tekintetével fürkészte. A díszdobozért nyúlt, átvette, majd kecsesen felhajtotta fedelét. Két, körömnél nagyobb gyöngy pihent benne, melyet egy ötvösmester aranyfoglalatú fülönfüggővé alakított. – Ez gyönyörű! – ámult el a fiatal nő, majd erőt vett magán és változtatott a beszédstílusán. – Úgy értem, nagyon különleges, egyedi. – Tényleg gyönyörű – nézett a nő szemébe Gagor. – Míves báliruhát igényel eme káprázatos színjáték, mit az ékkő… – mondta, amin Gagor egy pillanatra elgondolkodott, majd gyorsan válaszolt. – Káprázatos színjáték! – súgta Gagor, le sem véve a szemét az angyali jelenésről. – Hol van? – nyomta be a bejárati ajtót Männelor, aki el sem tudta képzelni, valójában mi történhetett. Vajon ki vetemedhet arra, ki merészeli a bátorságot venni ahhoz, hogy ő ellene cselekedjen, felrúgva minden szabályt? Az ivóban a hangulat már lemenőbe váltott. Volt, aki az asztal lapjára dőlve szunyókált, volt, aki már kijózanodott. Männelor ordításban végződő kérdésére azonban mindenki elhallgatott. A hobbit a söntésben csak széttárta a kezét. – Kifizette az italokat és eltűnt. A szobájában nincs, nem látta senki se kimenni. Fogalmam sincs, hol lehet. – Takarodjatok ki! Mára bezártunk! – kiabált a részegekre. Nyomatékosítva döntését az egyiket még hátsón is rúgta. Egy órája sétált fel s alá az ivóban, amikor az emeleten ajtó nyílt, majd rögtön be is csukódott. Shannalar ¬– aki az imént érkezett a szobájába helyváltoztató varázslatának segítségével – lesétált a lépcsőn, ám a felénél megállt és csodálkozva kérdezte a csapost. – Mi ez a nagy csend? Mindenki hazament? – Magának való vendég. Valami magiszter gnómföldről. Előre fizetett – mondta a hobbit Männelornak, gazdája nehogy rajta töltse ki a bosszúját. – Ma már külső vendégeket nem fogadunk, gnóm uram – mondta Männelor, figyelve, nehogy érződjék rajta felindultsága. – Iszik valamit az úr? – kérdezte a csapos. – Bort! – monda Shannalar. – Hozzon kérem az édesebb fehérből és abból a nyomot hagyó bíborból is! – folytatta, majd szokásához híven leült a távoli szegletben lévő kis asztalkához. Amikor senki sem látta, jót húzott a mellényzsebében szunnyadó kulacsból, melyben a semmihez sem hasonlító Mágusok Bora volt elrejtve. Kis idő múlva lenyomta a kilincset, majd belépett a fogadóba Hosszúkéz Gagor. Männelor megfordult, s a döbbenettől nem tudott megszólalni. – Már azt hittem, hóesésig itt kell rostokolnom – üdvözölte Gagor néhai ellenfelét. – Hídverő Gagor! Nem hittem, hogy valaha is visszajössz – válaszolta Männelor. – Hosszúkéz! Emlékszel? Te aggattad rám, s mily találónak bizonyult. Látod, idáig is elér, s egyre hosszabb – igazította ki Gagor. – Itt én szabom a feltételeket, Gagor! Ha én azt mondom, nincs játék, akkor nincs! – Félted ezt a lebujt? – piszkálta Gagor Männelort. – Nincs szándékomban visszaadni. Jól érzem magam a városban, nagyon jól jövedelmez – válaszolta Männelor. – Tévedsz. Sokkal jobban is mehetne, ha meghallgatnál – ajánlotta Gagor. Männelor dühe mérséklődött, felülkerekedett benne az üzleti szellem és tolvajvér. Igazság szerint félt Gagortól, úgy érezte, még egyszer nem nyerne ellene. A Kék Egér Tolvajcéh híre Vízmélyét is elérte, Drake flottája okán alig maradt hajó, aki szállít a városba. – Ajánlat? – kérdezte Männelor. – Amikor játszottunk, te nyertél. Elismertem, vittél mindent. – Rossz a híred, Gagor! Aki nem áll be Drake farvize mögé, mind hullámsírban végzi. – Aki beállt, azóta aranyban fürdik. Männelor nem szólt, csak lassan ingatta fejét. Hosszúkéz Gagor óriássá nőtte ki magát, birodalma és annak bevétele a becslések szerint nagyobb lehet, mint egy kisebb királyság teljes vagyona. Tudta, nem harcolhat ellene, s ha nemet mond, csak idő kérdése, hogy ő is a letűnt ellenfelek sorát gyarapítsa. – Leülhetünk végre valahol? – kérdezte Gagor. Männelor bólintott. – Van hátul egy amolyan dolgozószoba-szerűség – mutatta az utat Männelor. – Ugye nem baj, ha az üzlettársam is csatlakozik hozzánk? – kérdezte a gnómra pillantva. – Hetek óta figyeltetsz? – méltatlankodott Männelor. – Shannalar barátom a kikötő környékét és az üzletet figyelte, így pontosabb kalkulációt készíthettünk – hazudta Gagor. – Inkább néz ki orgyilkosnak, mint írástudónak. Láttam, ahogy iszik – legyintett Männelor. Gagor bólintott, majd intett a gnómnak, hogy jöjjön utánuk. A dolgozószobában leültek egymással szemben, Shannalar az ajtó mellett, állva maradt. – Halljam Gagor, miért jöttél? – kérdezte Männelor. – Szeretném, ha a szervezeted csatlakozna hozzánk. Számításunk szerint évente néhány százezer aranyat hozhat Vízmélye. Ha igent mondasz, ezt megkétszerezheted – vázolta Gagor. – Elveszíteném az önállóságom, kiszolgáltatottá válnék. – Logikus következtetés, de mi nem így gondolkodunk. Mindened megmaradna, továbbra is te lennél Vízmélye ura, csak lenne a hátad mögött egy olyan szervezet, amivel senki sem merne újat húzni. A hajóid szállíthatnák az áruimat, biztonságban hajózva az Egér lobogója alatt. Különleges ékszerekhez, ritka ékkövekhez juthatsz hozzá, azokat továbbadhatod a megrendelőidnek. Amit a tolvajbandád összelop, az nálunk kelne el és ez fordítva is igaz lehetne – vázolta Gagor. – És mik a kikötéseid? – kérdezte Männelor, akinek ez túl szép ajánlatnak tűnt és csapdát sejtett. – Csapatban dolgozunk, évente legalább háromszor találkozunk. Nagyobb horderejű kérdésekben egyeztetünk. Drake majd kijelöl három kapitányt, akik az információkat rövid időn belül leszállítják, ha nem tudnánk találkozni. – Mi lesz az eddigi kapcsolatokkal, üzletfelekkel? – kérdezte Männelor, féltve a szabadságát. – Amíg nem érinti a közös dolgainkat, addig nem érdekel az üzleted. – Ennyi? – Meg kell oldanunk, hogy kizárólagos szállítási jogot szerezzünk a szárazföld kapcsán. Kit kell megvesztegetni, megfélemlíteni? Ki dönt a szerződésekről, ki kinek a rokona, ismerőse, szóval ennek utána kell járnod. Minden hajóskapitányt meg kell győzni a csatlakozásról. Aki ellenkezik…, nos Shannalar barátom tanácsaiban bízhatsz! – mondta Gagor. – És még valami. A fogadót átnevezzük. Új cégért kap, megjelenik rajta a kék egér. A hírünk visszatartja majd a felelőtleneket. – Kitaláltad már az új nevet? – kérdezte Männelor. – Igen, Krigli Fogadó. – Ezzel az egésszel rengeteg ellenséget szereznék magamnak. Ez nem játék, Gagor! Királyi hivatalnokok, a papság, főnemesek lovagjai, rivális klánok. – Ezért védünk meg – szólt bele a beszélgetésben az ajtó mellől Shannalar. – Megvédeni? Hogyan? – Három ajándékot kapsz a szövetségünk nevében – folytatta a gnóm. – Letűnt idők mágikus tárgyai, melyek sebezhetetlenné tesznek. Nem fog a kilőtt nyílvessző és az orgyilkos tőre, s nem kell félned az inkvizítorok dermesztő varázsától sem. Männelor ledöbbent, számára a varázslattal átitatott tárgyak csupán a legendák vágyott ereklyéiként szerepeltek. Sem ő, sem ismerősei nem tartottak még a kezükben ilyen nagyhatalmú értéket. – Aludnék rá egyet – mondta. – Reggeli közben megkapod a válaszom. A hobbit a söröshordó csapja mögött állt és arcán értetlenség látszott. Gazdája egy nagyszájú szerencsejátékossal és egy gnómmal reggelizett. Utálta a gnómokat. A reggeli szótlanul telt. Amikor végeztek, Gagor csak ránézett Männelorra, mire az rögtön válaszolt. – Rendben. – Jól döntöttél – mondta Gagor, majd felállt az asztaltól. Amikor a lépcső felé tartott a gnóm társaságában, Männelor még utána szólt. – Mi lett volna, ha nemet mondok? – Add át üdvözletem a bájos feleségednek!