Az édesvizes hordók között csupán egy olyan volt, melyen az egerek teljes mivoltukban díszítették a hántolt fát. A hordót, mely a Mágusok Borát rejtette, Drake kapitány szobájába vitték, ennek ajtózárja védhette leginkább a betolakodóktól e nemes portékát, melynek értékét felbecsülni sem tudták. De mostanában ez volt a legkisebb gondjuk. A Kósza Szél sebesen szelte a habokat. Amióta Meravinból elindultak, alig kellett állítani a vitorlákon, az Által-Vízen hosszában fújó szél áldásként feszítette a sudárvitorlákat. A legénység gyakorlatilag unatkozott az út alatt, Drake némi fedélzetsikálással és szigonyos halászattal tartotta őket éberen. A friss hal nem csak fejedelmi étket jelentett a matrózok számára, de a legnagyobb halat lyuggató számára felajánlott háromszoros fejadag rum is csábítónak bizonyult. Az időjárás végtelen kegyes volt hozzájuk, kellemes meleget árasztott a Nap korongja, még a szél is langyosnak tűnt az út első két fertályában. A változás hirtelen jött. Apró fátyol jelent meg az égen, mely lassan gomollyá hízott. Mint az öreg törpe szakálla, ki emberöltők óta rótta a hegyek mélyét, egyre csak burjánzott. Amikor összeértek, sötétedni kezdtek, gomolyogtak, kavarogtak, majd haraggal rontottak a vízre. Éles, fekete peremmel jött a fújás Menedék irányából. A vulkánhegyet szerették a felhők, édes otthonuknak tekintették, mely állandóan növeszti, hizlalja a páragombócokat, mint a lisztben lakmározó kovász.
A Kósza Szél vitorlái elernyedtek, amikor a dél-nyugati kifújt szél hirtelen elállt. Drake kapitány pipafüstje is nyílegyenesen tört az ég felé. Látszott, hogy vége a fedélzeti sütkérezésnek és semmittevésnek. A hegy előtt a tenger színe átváltozott. A hullámokat apró fodrok borzongatták, ahogy a lecsapó vihar előszele maga előtt tolta a vízfelszínt. A matrózok villámgyorsan bevonták a vitorlák jelentős részét, csupán két hátszélvitorlát hagytak fent, de azt is erősen kurtították. Amilyen gyorsan csak tudtak, lecsúsztak a köteleken a fedélzetre, majd vékony pányvát erősítettek a derekukra. A Kósza Szél fedélzetéről eddig még senki sem esett a vízbe vihar során. A kapitány hasonlókra figyelmeztette Gagort és Shannalart is, ám mindketten jelezték, tökéletes védelmet biztosít mindkettőjük számára a fedélköz lezárt fedele melletti zug. Drake bólintására az egyik matróz két kötelet dobott felékük. – Nem kérés volt! – mosolygott Drake. Egy rúgást éreztek, amikor a vihar hirtelen a lennek feszült. A hajóorr az orrsudárral a tenger felé lódult, úgy hitték, menten alámerül. Azonnal eláztak, amikor a hajótest a döghullámok közé csapódott. – Nem terveztem mára fürdést – méltatlankodott Shannalar. – Nincs valami varázslatod erre? – kérdezte Gagor, akinek meg kellett emelnie a hangját, az egyre jobban fütyülő kötelek szomszédságában. – Utálom ezeket az otromba monstrumokat, mondtam már? – fintorgott a gnóm, miközben egy hullám ismét eltalálta. A sós víz azonnal befolyt a ruhája alá, eláztatva alsóneműjét. A széllökéseket égzengés és eső követte. Felhőszakadás volt a javából, az esőcseppek oldalvást hasítottak, mintha felborult volna a világ. Csípte az arcukat az egyre hidegebb eső, ahogy a vízcseppek jéggé dermedve karistolták a bőrüket. A matrózok veszettül dolgoztak, hol a vitorlaköteleket kötötték újra, hol ketten cibálták a kormánykereket, hol szakadt kötelet toldottak a hánykolódás közepette. Drake kapitány szájából eltűnt a pipa, ez a többiek számára egyáltalán nem tűnt jó előjelnek. Shannalar és a tolvajvezér úgy gondolták, ha túlélik a vihart, biztosan isznak a borból, már csak az egészségük megóvása érdekében is. Amilyen gyorsan tört rájuk, olyan gyorsan tűnt tova a tengeri vihar. A felhők feloszlottak, a napsugarak hamar felszárították a fedélzetet. Csak a gnóm tüsszögése és a jégeső okozta bőrpír emlékeztetett az ítéletidőre. Amikor feltűnt az első névtelen sziget körvonala a távolban, Drake kapitány az árbóckosárba küldte még egy legényét. Kicsiny sziget mellett haladva tartottak arra területre, mely minden hajósnak a rémálma: változó mélységben éles, deszkazabáló zátonyok magasodtak mindenfelé. Pengeparttól távol, keletről kerülve, keskeny sávban haladtak észak-kelet felé. Egy másik, nagyobb szigetecske mellett hajóztak el úgy, hogy nyugati irányból kerüljék meg Kagylószirt vízbe nyúló hatalmas őrhegyét. Újabb nap virradt amikor a hajóorr előtt meglátták a sötét földrészt. A felkelő nap sugaraiban hol vöröses, hol sárgás színben pompázott. A ragyogás a víz felszínén egybeolvadt a tengerrel, ám a magaslatok felett elsötétült. A Kósza Szél fedélzetén mindenki a távolba révedt, csak egy csikorgó, karistoló hang nyomán zökkentek vissza a valóságba. A kapitány hangosan káromkodott, s magában fohászkodott egy nem létező istenséghez, hogy tartsa épségben szeretett hajóját. – Az ott Kagylószirt? – kérdezte a kapitányt Hosszúkéz Gagor, a furcsa színjáték felé mutatva. – Aisteen istenség tiltott szigete. Amit látsz, az egy megmászhatatlan hegyvonulat, ez uralja a sziget déli nyúlványát. Mögötte egy sűrű erdővel benőtt terület húzódik, észak-nyugaton pedig egy széles torkolatú folyó ömlik a tengerbe. Ott található az egyetlen épített kikötő, mely mélyebb hajót elbír, ám a Lepel megalkotása óta senki sem tehette be oda a lábát. Sok mendemonda kapott szárnyra magányosan sodródó kísértethajókról, melyek legényei a vízbe estek, miközben hajójuk áthaladt a Leplen. Mind a tengerbe vesztek. Ott, ahol a Lepel a vízbe merül, csonthalmok zörögnek a regék igazáról – mesélt a szigetről Drake. – A térkép mutatja a fővárost, mely ugyanazon folyó partján fekszik. – Hajóval megközelíthetetlen. Laposfenekű, nagy csónakokkal szállították az árut a fővárosba. Néha eveztek, néha csáklyáztak, de volt egy hely, ahol lovakkal vontatták feljebb a csónakokat. Olvastam róla, hogy mágiával mélyítették a medret, mert rengeteg hordalékot hoz a víz a hegység keleti lankáiról. – Furcsa a színek játéka. Félelmet gerjeszt. Riaszt, mintha eleve távol akarna tartani mindenkit – borzongott Gagor. – Távol is tart. Figyelmeztet: meghalsz, ha megtagadod Aisteen betűit és áthágod törvényét – bólogatott Drake, egy utolsó kísérletet téve Gagor megállítására. – Nézzük meg azt a vendégmólót! – veregette meg a kapitány hátát a tolvajvezér. Elhagyták a hegyeket, de sem a furcsa fényjáték, sem a sötétség nem szűnt. Úgy tűnt, a sziget felett állandó viharzóna tombol. Kavarogtak a jól kivehető zivatarfelhők, néha villám csapott valamelyik fába, de a fellobbanó lángokat azonnal kioltotta a szinte folyamatosan hulló eső. – Felismered? – kérdezte a gnóm mágus Gagort, miközben fejét finoman megemelve a feketeségre nézett. – Viharfelhő, mely a Lepel alatt kavarog szűntelen – mondta Gagor, nem értve Shannalar kérdését. – Felismered Őt? – kérdezte ismét a mágus. – Kiről beszélsz? – Az ott Zara és a haragja. Amíg a távolban voltunk nem szórt villámokat, nem tombolt. Gagor úgy nézett rá, mint aki egy megtévedt elmét lát maga előtt. A mágus azonban egyáltalán nem tűnt őrültnek. – Hozzánk beszél, Gagor! A híveihez szól. Hallod, ahogy mesél? A Lepel széle, tőlük karnyújtásnyira ért a tengerbe. A kőhajításnyi szélességű, mostanra sekély folyótorkolat hívogatta a hajósokat. Az árbóckosárban figyelő félelf lekiáltott. – Látom a kikötőt. Tele van hajókkal! – Roncsok? Azért hajózható? – kérdezte izgatottan Drake, miközben pipáját csiholta. – Nem látok roncsokat. A hajók a partfalhoz vannak kötve sorban, egymás után – mondta a matróz. – Szellemváros, hol a nyüzsgésről csak kövek emlékeznek – szúrta oda mogorván Shannalar. A félelf matróz lemászott a kosárból és a kapitányhoz sietett. Drake ezt általában függelemsértésként kezelte, ám a felderítő arckifejezése veszélyt sejtetett. – Mondja, fiam! – sürgette a félelfet a Kósza Szél kapitánya. – Azt hiszem megláttak, kapitány úr! A feltételezést döbbent csend fogadta. – Uram! A kikötőben mozgást látni – mondta félve a megfigyelésre kijelölt, legélesebb szemű tengerész. Amikor e szavakat kimondta, mindenki elsápadt, pedig ismerték a sziget legendáját. Drake szájában a faragott pipa a hír hallatára kissé lefittyedt. – Nos, akkor horgonyozzunk le arrébb és eresszünk le egy csónakot! – mondta egy pillanatnyi szünet után. A mentőcsónakban a kapitányon, Gagoron és a máguson kívül helyet foglalt még az élesszemű félelf és két matróz evezőkkel. A folyótorkolattól több nyíllövésnyire közelítették meg a homokos partot. A Lepel a vízbe merült, így nem szállhattak ki a csónakból, de a gnóm hirtelen a part felé mutatott. Amit láttak, azután nem is akarták elhagyni azt. Aisteen mágikus védőernyőjét hajóbordák szúrták át, vélhetően egy korábbi vihar maradványait sodorhatta partra a hullámzás. Ahogy közeledtek a csónakkal, a roncsok mellett holttesteket láttak, ám a tetemek mozgása korántsem volt a fodroknak köszönhető. Rongyos, foszlott ruhás csavargók ráncigálták a hullákat a szárazföld belseje felé. Mikor a partmenti hullámzás elég közel hintáztatta a csónakot a hajóroncshoz, a munkások rájuk néztek. A matrózok felsikoltottak rémületükben, Drake kapitányt köhögési roham rázta meg, míg Shannalar azonnal a gondolataiba mélyedt, igéket kutatva. A tekintetek megfejthetetlenek voltak, hiszen a munkások szemgödre feketén üreslett. Néhol a koponyacsont is látszódott, s ajkaik hiánya fogakkal teletűzdelt, állandósult, torz mosolyt eredményezett. Jól megnézték az érkezőket, mozdultak is a csónak irányába, ám némi megtorpanás után visszatértek a szerencsétlenül járt tengerésztestek vonszolásához. Hosszúkéz Gagor felállt a csónakban, így mögéjük láthatott. A parton egy feketeköpenyes alak állt. Egyik karjával az élőholtakra mutatott, a másikkal lehajtotta fejéről a csuklyát, melynek ezüstös díszítése a Lepel alatt is szinte szikrázott. – Ez elég bizonyíték? – kérdezte a teljesen berezelt Drake a tolvajvezértől. – Partra kell szállnunk! – mondta halkan Gagor. – Én ki nem teszem innen a lábam – hárított a gnóm. – Egyszer az üknagyángyomat visszahozták a túlvilágról. Egy teljes emberöltőn keresztül alig tudtam aludni a látványától! – Nem léphetsz élőként a partra – ingatta fejét a kapitány. – Azért megpróbálom – mondta Gagor, majd a csónakból a vízbe vetette magát. Úszott a Lepel felé, lába nem érte még a homokot. Amint a mágiaburokhoz ért, az erősen felvillant, hátralökve a tolvajt, aki bucskázva merült alá a sós vízben. Amikor felbukkant, még látta a csuklyást, aki ügyet sem vetett rá. Megalázva mászott vissza a csónakba, ahol a többiek csöndben várták. A visszaúton senki sem szólt egy szót sem, mindenki magában emésztette a látottakat. Északról kerülték meg Kagylószirtet, majd Gnómföld felé vették az irányt. Háromnegyed-széllel haladtak, az út során a vitorlákon és a kormánykereken alig kellett állítani. Aisteen papjának segítségével az ivóvíz is bőségesnek bizonyult. Drake a saját hordójából kínálta vendégeit, úgy gondolta, rájuk fér. Shannalar mohón kapott a kupa felé, Gagor csak módjával kortyolgatta. A kapitány a félelfnek is adott egy pohárkával, mielőtt az árbóckosárba küldte. Hosszúkéz Gagor tudta, meg kell törnie a csendet, mely a kagylószirti fiaskó után eluralkodott a hajón. A többiek türelmesek voltak, érezték a tolvaj vívódását. Ők sem hitték, hogy a bizonyítékok bármit is érnének Aisteen inkvizítorának szava ellen. Mégis, az orgyilkos által működésbe hozott térkapu az itteni tapasztalatok alapján még valóságosabbnak tűnt. – Most már tudjuk, hogy amit a Halálhozóról és a kútról gondoltunk, az valószínűleg igaz. Egy varázsló a Lepel szélénél az élőholtakat felügyelte, akik elhalt tengerészek holttestét vitték a szárazföld belsejébe. Talán ott Zara papjai élőhalottakat támasztanak fel imáik segítségével – kezdte Gagor. – Az nem varázsló volt. Habár hasonlatosnak tűnt a köpeny, de akit tegnap láttunk, az egy fekete ruhás pap volt. Ha jól sejtem, Zara istennő nagyon is élő papját láttuk – mondta Shannalar. – Ezek szerint, amit Aisteen egyháza terjeszt a szigetről, az mind hazugság – mondta Drake. – Az első szótól az utolsóig. – Aki ez ellen felemeli a szavát… – folytatta Gagor. – Az elmeháborodott, zavarkeltő, és mindenképpen inkvizítor előtt végzi – vágta rá a gnóm. – De mi célból? – kérdezte magától Gagor. – Hogyan kapcsolódik össze a király megöletése a kagylószirti Zara papokkal, a fekete varázslókkal és a gyilkos Halálhozó szektával? – Meg kell tudnunk, ki a felbujtó, és hogyan léphetett kapcsolatba a sziget lakóival? – morfondírozott Shannalar, aki egyáltalán nem örült a szerinte kezelhetetlen fekete mágusrend felbukkanásának. Verte őket a nap, felhő nem takarta a kékséget. Kénytelenek voltak a vitorla takarásába húzódni, már a fedélközben is elviselhetetlenné vált a hőség. Néhány gomoly látszódott déli irányban, Drake szerint Masdar felett láthatók a felhők. Kelet-északkelet felé hajóztak tovább, ezúttal hátszélben. A sudárvitorlák köteleit megeresztették, a lenvászon öblösen fogadta magába a kifújt szellőt. Az árbóckosárból füttyszó hallatszott. Látták a kezet, mely előre mutatott, az orrsudár-csúcs faragványai felé. A féltünde látta meg először Masdar két csúcsát. Nem tudta eldönteni, hogy havasak a csúcsok, vagy csak a napfény csillantja meg a kőzetet. – Reggelre elérjük a partokat – mondta Drake. – Csak látnám már azt a hajót! – sóhajtott Gagor. – Viszolygom attól a sírrablótól – közölte kerek-perec Shannalar. – Bökd már ki, mi a gondod a shedelivel? – ripakodott rá Gagor. – Senki sem tudja, honnan jöttek – kezdte a gnóm. – Sokak szerint nem evilági teremtmények – suttogta a mágus, miközben félénken körbenézett. A többiek most már teljes bizonysággal hitték, Shannalar retteg a misztikus talányoktól. – Pedig teljesen valóságosnak tűnt – mondta Gagor. – Rendem úgy tartotta, onnan származnak – mutatott a tengerfenékre Shannalar. – Sosem mertek velük kapcsolatba lépni. – Arra nem gondoltál, vajon egy túlvilági kurafinak honnan lehet ilyen gyönyörű hajója? – kérdezte Drake, miközben engesztelésül megsimogatta a Kósza Szél faragott korlátját. – Talán lopta, vagy a kalózok építették valami eldugott kikötőben, rabszolgaként tartva hajóépítő mestereket – mondta a gnóm. – A kecses vonalvezetés, az ívek harmóniája a tünde hajókra emlékeztet, mégis… – gondolkodott hangosan Drake kapitány. Éjszaka hűs esőt kaptak, melynek nagyon örültek. Kinyitottak minden csapóajtót, hogy kiszellőztessék a nyomasztó forróságot, mely rátelepedett a fedélközre. Mindannyian a fedélzet deszkáin álltak, mint a gyermekek, akik játékosan kapkodnak az esőcseppek után. Folyt a fejükön a víz, mégis úgy érezték, megújulva várhatják a napfelkeltét. A pihenőidejüket töltő matrózokon kívül senkinek sem jött álom a szemére. Az eső elmúltával nem kaptak friss szelet, a Kósza Szél lógó vitorlákkal sodródott. A Nap még nem bukkant fel a látóhatáron, mégis láttatta Masdar felséges szigetét, mely mélyzölden bontakozott ki a homályból. A felkelő sugarak először a csúcsokat aranyozták be, könnyet csalva Shannalar honfi szemébe. Hosszúkéz Gagor csak mosolygott a mágus szentimentalitásán. Gyorsan emelkedett a Nap. Az eső megtisztította a levegőt, így különös pompájában láthatták reggeli útitársukat. Egyedül a félelf nem takarta el a szemét, aki Laven Serrando hajóját kereste. Amikor szeme hozzászokott az egyre erősödő napfényhez, a szigettől északra, egy pontra mutatott a tengeren. – Négyárbócos. Horgonyon várakozik – mondta a kapitánynak. – Az új irány: észak-kelet! Szél alól kerülünk! – utasította kormányosát Drake. A Sellő orra nyugati irányba állt, ahogy a horgonylánc megfeszült. Drake kormányosa nagy kört írt le a négyárbócos körül, majd Marsa irányából közelítette meg Serrando hajóját. Még menetben megkezdték a vásznak lekötését, hogy az utolsó nyíllövésnyi távolságot már csak csordogálva tegyék meg. Laven Serrando kalapban állt a hajó tatján, a kormányállás mögött várta vendégeit. A Kósza Szél az oldalával simult a Sellő farához. Állatbőröket és elhasznált ruhákat raktak a két hajó közé, védve őket a hullámzás okozta finom ütközésektől. Drake megelőzte a Sellő kapitányát, s azonnal átugrott a kecses négyárbócosra. Szerette volna jól megnézni magának ezt a tengeri csodát, mely soha nem látott titkokat rejthetett.