Királycsinálók

Királycsinálók – ciklus

Kétségek között (Harmincadik fejezet) Új!

 Minden izma fájt, nem tudta magát kipihenni, pedig téli mézevő módjára végig aludta az éjszakát. Általában Semela erőteljes rázogatására nyitotta ki a szemét, azonban ezen a reggelen magától ébredt. Beszédfoszlányok hallatszottak az ajtón túlról, ezért csendben odalopódzott és fülelt. Semela éppen a lányával beszélgetett és hangjából ítélve nem volt túl boldog.
 – Miért nem ébreszthetném fel én?
 – Mert fiatal vagy hozzá.
 – Kivirágzott, felnőtt nő vagyok.
 – Talán ez erős túlzás, nem gondolod?
 – Miért akarod mindenáron magadnak?
 – Nem magamnak, de nem is neked. Nem ildomos egyedül bemenni egy fiú szobájába, ráadásul pont ébredés után.
 – Attól félsz, hogy…
 – Szeretném, ha tisztes kérőd lenne, aki nem kérdőjelezhetné meg mennyasszonya ártatlanságát. Hidd el, tudom, mit beszélek!
 Skiel nem értette, hogy anya és lánya miről beszél és azt sem, hogy az ő ébresztése miért akkora gond, hogy arról diskurzust kelljen folytatni kakasszót követően. Gyorsan felöltözött, felrázta a pihevánkost, megigazította a dunnát, majd határozott, jól hallható mozdulattal ajtót nyitott.
 Khasi haragosnak tűnt, Semela határozottnak. Amikor eléjük toppant, mindketten mosolyogni próbáltak.
 – Szép napot! – köszönt illedelmesen Skiel.
 – Neked is! – válaszolt Semela.
 Khasi még mindig az anyját nézte, majd a fiúhoz fordult.
 – Jó reggelt, kovácslegény! – mondta epésen, az utolsó szót erősen megnyomva, amitől Semela egy pillanatra összerezzent.
 – Együnk! – mondta Semela.
 – Nem vagyok éhes – vágott vissza Khasi, majd kiviharzott a szobából.
 Skiel tanácstalanul állt, nem értette a helyzetet, de gyomra folyamatos korgása visszarángatta a hétköznapok jelenébe, így gyorsan helyet foglalt, majd tele pakolta a kivájt fatálat. Válogatás nélkül szedett mindenből. Hamar hozzászokott a bőséghez, ezt édesapjánál még ünnepek napján sem tehette meg, hiszen „amit ma megettél, az holnapra már csak emlék maradt”.
 Szótlanul ettek. Amikor végzett, kereste Semela tekintetét.
 – Nem akarok a terhetekre lenni, megértem, ha nem fogadtok jó szívvel egy idegent – mondta Skiel, aki ugyan kimondta e szavakat, de fogalma sem volt róla, mit tesz, ha vendéglátója egyetért vele.
 A nő erre hangosan kifújta a levegőjét, majd kuncogni kezdett.
 – Nem erről van szó, te csacsi! – mondta. – Khasi nagyon fiatal és kíváncsi.
 – Nem tudom, mire lehetne kíváncsi velem kapcsolatban – válaszolta értetlenül Skiel. – Egyszerű családból jöttem, nem sokat tudok a világ dolgairól.
 Semela felállt az asztaltól, odament hozzá, majd átölelte.
 – Annyira örülök Skiel – suttogta a fülébe. – Csak reméltem!
 A fiú továbbra sem értette a nő beszédét, de azt leszűrte belőle, hogy nem kell új fedél után néznie. Bár Khasi kapcsán nem jutott előbbre, betudta azt fiatalkori csapongásának.

 Reggeli után a társasági élet szabályainak elsajátításán fáradoztak. Illemtanóra, ének- és táncokítás következett, majd ezek után a tünde nyelv sajátosságai kerültek terítékre. Semela a helyes testtartás mellett az odaillő beszédre is nagy hangsúlyt fektetett, különféle helyzetekben gyakorolták azok nyelvi megoldását. Khasi csilingelve énekelt, ám Semela jobban táncolt, amit még a kovácslegény is képes volt megítélni úgy is, hogy trappolásától a kerti ásókák is azonnal a felszínre jöttek. Mégis, amikor Semelával táncolt, Khasi illatát érezte. Minden egyes lélegzetvételével egyre mélyebbre szívta, részegítve a fejét s babonázva a lábait.
 Majd Perpet unalmas tanai következtek, általában tünde írásjelekkel foglalkoztak. A nap legérdekesebb része mégis az volt, amikor Khasi a tündék nyelvére tanította.
 Miután megebédeltek – Skiel eddig soha nem evett háromszor napjában –, elkapta a lány kezét és az udvar raktárnak használt része felé húzta. Amikor odaértek, rögtön rákérdezett a reggel történésére.
 – Hallottam köztetek egy szóváltást, ami rólam szólt – kezdte bátortalanul. – Sok mindent nem értettem belőle, csak azt, hogy gond van velem. Megértem, ha undok vagy, idegenként az életetekre telepedtem úgy, hogy tudom, nincs helyem köztetek. Csak azért viseltek el, mert Gagor nagyúr így kérte.
 – Annyira aranyos vagy – mosolyodott el Khasi, amit Skiel végképp nem értett, hiszen reggel kibírhatatlan volt a lány. – Anyám félt tőled.
 – De én nem akarlak bántani – mondta magától értetődőn Skiel.
 – Te tényleg semmit nem értesz.
 Erre a fiú nem tudott mit felelni.
 – Csókolóztál már? – kérdezte váratlanul Khasi, azoknak a bölcsességével, akik ezt már testközelből látták.
 – Nem igazán.
 Khasi közelebb hajolt, majd finoman a fiú ajkához érintette az ajkát úgy, ahogy azt anyja és Gagor esetében megleste. A fiún villám szaladt végig, ajka kiszáradt. Megcsókolta egy nő. Igaz, nem olyan volt, mint a rezeslányok a szennycsatorna utcájában, s nem is annyira mellben dagadók, mint az ezüstökért magukat kelletők. Már kétszer álmodott róla, ilyenkor meglehetősen feszülten ébredt.
 – Nem volt jó? – kérdezte Khasi, aki látta a fiú zavarodottságát.
 – Nem tudom, milyen, amikor nem jó.
 Erre a lány újból megcsókolta. Erősebben szenvedélyesebben. Nyálasnak indult, azután elmúlt az idegen érzés. Érezte a lány közelségét, érezte, ahogy kedveskedik. Hát ilyen egy csók!
 – Ettől félt engem az anyám – mondta a fiúnak.
 – Azt hiszem már értem, miért.

 A délutánok megoszlottak. Egyik nap a kovácsműhelyben izzították a vasat, a következő délutánt a késeknek, kardoknak, íjaknak szentelték, és ezek így váltogatták egymást.
 Skiel hamar megtanult lópatkót kalapálni, szegeket köszörülni. Annyira tanulékony volt, hogy Clarius mester hamar megmutatta a kovácsoláshoz kellő anyagok igazi arcát. A bányászott vaskő mellett megismerte a fénylő zincet, az aranyrezet és a sörrezet. Barlangok mélyéről kibányászott sót és tengeri sót is ízlelt, agyagot porított, napvirág-magot préselt.
 Clarius sokat rajzolt. Először a porba, majd nyújtott, olajat nedvedző agyaglapra. Skiel megismerte a fegyverek fajtáit: kecses elf pengéket, ormótlan ork kardokat, elvékonyított gnóm tőröket s a törpék halált osztó zúzópörölyeit. A fegyvertárban némelyiket a kezébe is vehette. Csodálkozott, hogy a nehezebbeket hogyan tudták egyáltalán felemelni vagy meglengetni a fejük fölött.
 Kardot kovácsoltak. Megismerte a pengehajtogatás és a kalapálás szabályait. Tenyérnyi tömböt, bugát öntöttek, melyet anyavasnak ütöttek meg. Ebbe helyezték a zinccel kevert szívvasat, majd a kettőt hevítés után összekalapálták. A kívánt vörösessárga színt faszén fújtatásával érték el, ezt követte háromtucat kalapácsütés. Eggyel se több és mindez egy levegőre. Sót szórtak rá. Előbb bányászottat, azután tengerit. Ismét felizzították, majd kétrét hajlítva újra kalapálták. Az ütésekre nyúlt, tömörödött, ívesedett a vas. Tizenkétszer ismételték meg, tiszteletet mutatva a Házak iránt.
 Az utolsó kalapácsütések végeztével hűlni hagyták. Porított agyagot vízben nyálkásítottak, majd a penge élét vékonyan bekenték vele. A kencéhez további agyagot szórtak addig, amíg tésztaállagú nem lett, majd a masszával a kardvas fennmaradó részét bebugyolálták. Ezután ismét tűzbe mártották, s hevítették, amíg halványan derengeni nem kezdett a fém, majd hideg vízbe merítették háromszor, köszönetet mondva Aisteen kegyelméért.
 Miután megszáradt, apró árral lepiszkálták róla a burokként védő agyagot és addig rakták parázsló faszén fölé, amíg az visszahevült kékre, így kerülve el a penge ridegségéből eredő törését.
 Még forrón bekenték napvirág-olajjal, mely sisteregve beleégett. Négy napig így hagyták, majd fenőasztalra tették. A fém csiszolása több napig is eltartott. Angyalparti homokkővel a megszilárdult salakot távolították el, majd ramallai tengerkővel durvázták le a vasat, hogy eltűnjenek róla a mélyedések és a kalapácsnyomok. Sollari vízmosásai rejtik azt a lángkövet, mely minden húzásnál szikrát vet a vason. Csak ezzel a különleges folyami kővel érhető el a felület finomsága. Skielnek fel is törte a kezét. Az utolsó munkafolyamat volt a legnehezebb. Tűhegy havas csermelyeiben pihent maga a kardkő, mely éppúgy verte vissza a nap fényét, mint maga a tündöklő acél. Clarius ezzel a kővel fente a kard élét tökéletesre.
 Fából faragott markolat került rá, pengéjének otthonát díszített bőrből varrták össze.
 A pengepróba három részből állt. Egy, a levegőbe feldobott tünde hajszálat kellett elvágnia, majd egy finomszövésű, dűneháti királyselymet. Az utolsó vágással egy elhullott ló, tűzön keményített combját csonttal együtt metszették ketté.

 Ramian mestertől megtanulta az íjak használatát. Az egyensúly fontosságát, a mozdulatsorokat, a feszítést és a mozdulat közben az íj eltolását. Közösen fejtették meg a szelek szerepét, a távolság helyes meghatározását és a nyílvesszők röppályáját.
 A tünde nem szívesen, de megmutatta a szerinte csak mocskos gyilkosok által használt számszeríjak mibenlétét, majd Skiel kezébe adta az elfek legendás hosszúíját. Az íjtest magasabb volt, mint a kovácsfiú. Amikor az éjszaka madarának tollából felékesített nyílvesszőt a húrra helyezte, igazi harcosnak érezte magát. Felajzani már nem tudta, ereje szűkösnek bizonyult.
 
 Ramian elmesélte, hogy ezek az íjak a használóikhoz készülnek, vele ünnepelnek és vele halnak. A kettejük közti kapcsot más szét nem zúzhatja, az csak valamelyikük pusztulásával bomlik fel. A mester megígérte, ha elég erős lesz hozzá, Skiel elkészítheti a saját íját.

 Laukalion órái unalmasak voltak. Haderők, csapatmozgások, domboldalak és bércek keveredtek napestig. Minden okítás vége ugyanaz volt: értetlenül tárta szét a karjait a tünde nő kérdései előtt. Fogalma nem volt a szárnyakról, a támadás mibenlétéről. Összekeverte, mikor lőnek az íjászok, mikor rohamoznak a lovasok, mikor támad a gyalogság. Egyik nap Laukalion elé állt és elmondta, szerinte okítása itt véget ért, úgy érzi, amit elméje be akart fogadni, azt megtette.
 Mortimellel való első találkozása, félelemmel vegyes izgalommal töltötte el. Papot látott már, hiszen édesapjával ünnepek alkalmával felkeresték Aisteen templomát, de ott mindig a hátsó sorokban álltak. A padok és a lócák a tündéknek voltak fenntartva.
 Amikor a szobába lépett, kiszáradt a szája, a köszönés is csak erőltetetten ment. A pap fiatalnak látszott, bár ezt a tündék esetén nem lehetett pontosan megmondani, hiszen sem ősz hajszál, sem ránc nem segített ennek kiderítésében.
 Skiel fiatalnak gondolta a papot, aki hellyel kínálta. Még sosem állt ennyire közel Aisteen szolgájához. A kovácslegény a hitét édesapjától származtatta, de inkább csak megszokásból jártak templomba. Ezért kissé feszélyezve érezte magát, amikor a pap a szemébe nézett.
 – Skiel! Utoljára Tavaszelőn láttalak a templomban. Mesterlegény lévén nem kell minden nap ott lenned, de Aisteen temploma megnyugvást, papjai áldást nyújtanak a betérők számára – mondta barátságosan Mortimel atya. – Nem kell félned, nem számonkérni jöttem, hanem tanítani!
 A fiú megismerte az elfek történetét – beleértve a sötét tündék dicstelen múltját és a tengeri elfek háború utáni eltűnését – és a világban előforduló egyéb fajokat. Olvasott legendákat hős harcosokról, nagy erővel bíró varázslókról, akik egykor romásba döntötték a világot.
 Mortimel szörnyeket ábrázoló karcokat mutatott, melynek látványa álmatlanná tette az éjszakáit. Mesélt ezek rémtetteiről és arról, népeink hogyan szálltak harcba ezek elpusztítására. Térképen mutatta be Tűhegy szigetét, a tengerekkel körbevett szigeteket és az emberlakta Királyságot. Beszélt egy földrészről, melynek Shedel volt a neve és titokzatos népek lakták, akik harciasok és ellenségesek voltak az idegenekkel szemben, akik szerintük csak kincsekre pályáztak az idegen világban.
 Amikor Skiel a hitvilágról kérdezgette, kitérő válaszokkal szolgált, de mindig hangsúlyozta, Aisteen a legnagyobb isten. A kovácslegény ízlelgette a választ, majd megkérdezte:
 – Ha ő a legnagyobb, vannak nála kisebb istenségek is?
 A pap arcán zavartság és harag vert tanyát, az emberfiú kérdése arcátlan volt, ám Zamfira hercegnére való tekintettel mosolyt erőltetett az arcára.
 – Voltak, akik istenségnek kiáltották ki magukat, de azok mind hamisak voltak. Csak egy isten létezik. Bármi, amiből más népek erőt merítenek, kizárólag Aisteen ottani megnyilvánulásai, mondják azt akármilyennek, nézzen az ki bárhogy!

 Teltek a hetek, Skiel faszenet égetett, szívvasat kovácsolt. Izmai alatt az íj fája kétrét hajlott, hangtalan vesszői még a viharos szélben is találtak. Botvívás során bőre liláját felváltotta a győztesek pírja.
 Perpet csak nézte a fiatalság fejlődését. Fegyverhordozót látott maga előtt, nem egy kovácslegényt.
 
 Skiel a legnehezebben a tünde ákombákomokkal haladt. Semela nem bizonyult jó tanárnak, a fiú sem az írásban, sem az olvasásban nem jeleskedett, amiért vendéglátója sokszor dorgálta, szemére vetve, hogy a hegyesfülűek beszédét bezzeg könnyen elsajátítja.
 A fiú nem merte bevallani, hogy Khasi társaságát jobban élvezi. Csicsergését az erdő madaraihoz hasonlította, varázslatos közelsége hívogatta valami ismeretlen, meg nem fogalmazható felé.
 A gondolat álmában is visszatért, de ahogy kiteljesedett volna, minduntalan felriadt. Volt, hogy az álomban fejét vették, vízbefolytották, vagy egyszerűen csak vasra verték egy ürülékszagú kübli társaságában. Minden álmában Hosszúkéz Gagor volt a veszelytője, aki rózsaszála leszakításáért az életét kérte cserébe. A rémálmok állandósultak, Skiel pedig gondolni sem mert vendéglátója nevelt lányára. Amikor találkoztak, lehajtotta fejét. A tökéletes csókra tett próbálkozásaik egyre távolságtartóbbá váltak, majd a fiú görcsössége miatt egyre inkább elmaradtak.
 Egyszer neki is esett, öklével verte a mellkasát. Kérdőre vonta, vádaskodott.
 – Ki az a liba? – vonta kérdőre Khasi.
 – Nincs semmilyen liba – vonakodott Skiel.
 – Ne is tagadd! Hallom én, mit susmognak a konyhán – ütötte ismét a mellkasát a lány.
 – Két év, Khasi! Két év, mire kovács lehetek. Te Semela úrnő lánya vagy, Gagor nagyúr… én meg egy kovácsinas. Ha el is telik a két év, ez akkor sem változik – mondta Skiel.