Az első próba után mágusnak mondhatta magát, mégsem kezelték akként.
Leveleket másolt, mágikus alapanyagokat gyűjtött és vásárolt, amikor hébe-hóba elhagyták a tornyot. Több időt töltött a könyvtárban, mint gnóm életében eddig bármikor, írásmintákat vetett össze és ősi, már-már kihalt nyelvek után kutatott. Mindezeket megbízásból, Syrus Conai szárnyai alatt tette juvenírként. Mentora megszállottja volt a kihalt, elfeledett nyelveknek, néha álmában is holt nyelveken beszélt, mint valami szellem, akit e világra kárhoztattak. Shannalarnak sem volt ellenére e tudás elsajátítása, ám ennél sokkan jobban érdekelték az elmét befolyásoló varázslatok tanulmányozása, megfigyelése. Nem értette, miért Conai mesterhez osztották be, ám egy különleges nap után ez a kérdés okafogyottá vált.
Shannalar általában korán ébredt. Tanonc kora óta minden reggel kilépett a torony mágiával védett ajtaján, megnézte a napfelkeltét és a révészt, az egyetlent, aki a szárazföldre és a régi életére emlékeztette. Sétája után mestere dolgozószobájába sietett, ahol már várta egy régi pergamen, ami elf jeleket és ábrákat tartalmazott. A rajta lévő szöveget előző nap lefordította a mindenki által használt közös nyelvre, de az ákombákomok komolyabb kutatást igényeltek. A szoba bejárata előtt azonban régi ismerőse fogadta.
– Segítened kell – esett neki köszönés helyett Julen Dar.
A drow fiú nemrég érkezhetett vissza egy küldetésből, ruhája feltűnően koszos és izzadtságszagú volt.
– Neked is jó napot, Julen. Köszönöm, én is jól aludtam – élcelődött Shannalar.
– Hozzád jöttem először, nem bízom ezekben.
– Mibe csöppentél már megint? – kérdezte a gnóm.
– Qwalla kikötőjében volt dolgunk. Mármint a mentoromnak. Egy ottani kereskedőt kellett jobb belátásra bírnia, de ami a lényeg: egyedül hagytak egy szobában. Persze halál unalmas volt egészen addig, amíg fel nem fedeztem egy kis ládikát egy faliszekrény rejtekében.
– Felfedezted. Véletlenül – nézett rá a gnóm.
– Sütött belőle a mágia. Két zár, csapdákkal, pecsét rajta.
– De te elhoztad.
– Annyira őrizték, nem volt szívem otthagyni.
– Mi volt a ládában, ami ennyire megrémített? – kérdezte Shannalar.
– Egy levél és egy rajz – mondta Julen.
– Megnézted?
– Ezért jöttem hozzád – bólogatott a sötét elf.
Shannalar kétszer is elolvasta a levelet, mely egyszerű elf nyelven íródott. Se címzett, se feladó nem volt kivehető rajta, de az kiderült a levélből, hogy a Julen által meglátogatott kereskedő foglalkozása valószínűleg álca, kocsmai körökben hangzatosabb megszólítása lehetne talán az orgazda.
– Két holdtölte múlva érkezik a kikötőbe egy hajó – mondta Shannalar. – Az ábra a feladó jele lehet.
– A Bestia. Érdeklődtem utána a kikötőben. Az itteni elf uradalmakba hoz telepeseket, munkáscsaládokat. Főként a Királyságból, de láttak már arrafelé serfőző hobbitokat is.
– Tele holmival, utazóládákkal – mondta a gnóm. – Azokat nem ellenőrzik.
– Volt egy ivó, ahova beengedtek. Kint van a város szélén. Nem mondom, értem az okát, én voltam ott a legszalonképesebb. Félorkok, koboldok, mindenféle pusztai akárkik múlatták az időt hol italhoz, hol egymáshoz fordulva. Az egyik hegyesfülű kobold jobban öltözött volt a többinél. Egyedül iszogatott, nem várt senkire. Kevés volt a hely, így odaültem az asztalához. Egyáltalán nem ijedt meg tőlem, sőt mesélni kezdett arról az időszakról, amikor sötét elfekkel üzletelt – mesélte Julen. – Valami alkimista fazon. Néhány sör után vettem tőle karrafi tollat meg fekete mohát.
– Nem tudtam, hogy a bűbájvarázslatokhoz ilyenekre is szükség van egy drow számára – jegyezte meg Shannalar.
– Nem bírta a lápföldi sört, hamar megeredt a nyelve. A Bestiára várt, azért érkezett Tűhegyre. Van egy láda a hajón, ami a királyi kincstár egyik kevéssé látogatott, úgymond elfelejtett terméből összeszedett értékeket tartalmaz. Egy régi temetőre bukkantak, és az ott találtakat begyűjtötték. Néhány dolognak azonban lába kélt. Többek között néhány különleges zafírról is pletykálkodnak. Hogy mi kell a koboldnak, az nem érdekel, de a kék ékkő izgalmasan hangzik.
– Gondolod, hogy egy megölt kékmágusoktól származnak? – kérdezte Shannalar.
– A miénk diónyi. Ha azok nagyobbak, tudod mit nyerhetünk – mosolyodott el Julen Dar.
– Szólj a többieknek is! Mikor indulunk? – lelkesedett fel Shannalar.
– Két nap múlva ér a kikötőbe. Fel kell jutnunk a hajóra, mielőtt partot ér.
Képzett varázslóként bármikor távozhattak a toronyból. A sikeres próba fő elismerése az a kis zafír volt, amit a torony a mágusokhoz rendelt, hogy erősítse a mágia mindenkori elérését és segítse tulajdonosát a nagyvilág mindennapjain. Ennek egyik formája volt a kékmágusok helyváltoztatási lehetősége, mely a nagyobb városok közti utazásra terjedt ki. Így Tűhegyen is megtalálható volt az a térkapu, amit a Kék Varázslórend hozott létre. Több ilyet is építettek, de sok elpusztult csaták során vagy természeti katasztrófák nyomán.
Qwalla délnyugati csücskén egy égre törő sziklaképződménybe karcolták a varázs jelet, mely útjelzőként szolgált a rend tagjai számára. Kékes felvillanások jelezték, hogy a kaput működésbe hozták. A személyre szabott zafír a tulajdonosa számára hiba nélküli utazást tett lehetővé. Négyen keltek át az átjárón. A gnóm és a drow mellett egy emberlány és egy zöldesszürke bőrű tengeri elf fiú lépett ki a homokkőből. Ketten az épülő város, ketten a tengerpart felé vették az irányt. Hamarosan eltűntek egymás szeme elől az esti szürkületben.
Másnap reggel a piactéren találkoztak. Shannalar óva intette őket a tolvajok és gazemberek eme melegágyától, de a sötét elf megnyugtatta, az ő jelenléte mindenkit elriaszt a zsebbe nyúlkálástól. Magabiztosságát négy aranyérméje és a kinyitható borotvája bánta.
Egy rénfa mellett telepedtek le. A keresztlábúról fiatal szarvas lógott. Éjjel lőtték, virradatra a zsigerei jól lakatták a kutyákat. Combjából lesi hús pirult, elejtője a piaci árusok legjavát megetette. Gerincének gömbhúsa az itteni elf főnemesnek lett megajánlva, cserébe az ittlét engedélyezéséért. Fiatalságuk nem, de öltözékük ritkaságszámba ment. Néha láttak errefelé kék köpenyes varázslókat, de egyszerre négyet sosem. Az ismeretlen mindig félelmet szül, így az átlagos piacjárók nagy ívben elkerülték őket. A vadász viszont örült az alkalmi szomszédoknak, a húsból ezen a napon nem kallódott el egy falat sem, így mosolyogva utasította vissza a varázslók pénzét a fiatal pecsenyehúsért cserébe.
– Meg tudtatok valamit a hajóról? – kérdezte a gnóm.
– Szóba elegyedtem egy tengerésszel, mesélt, mint a vízfolyás – mondta Julen Dar. – Szolgált a hajón. Nincs őrsége, hat-nyolc matróz meg egy furmányos kapitány.
– Nem tudtam róla szerezni képet vagy rajzolatot. A kajüt leírása nem elég részletes, berendezése bármelyik másik hajóra is elmondható – sóhajtotta Justil.
– Ha nem tudunk mágikusan utazni, kell egy hajó, amin elébe mehetünk – elmélkedett Shannalar.
– Tűhegyi küldöttségként, aki átvizsgálja a szigetre lépőket és csomagjaikat – nézett vissza pimaszul a drow.
– Gondoltam, megoldom helyettetek a problémát – mondta az emberlány. – A Szélcsend hamarosan kifut.
– Mivel sikerült rábírnod a kapitányt az indulásra? – Kérdezte Justil Ocomor, akinek nem volt ínyére a kék köpeny ellenére is védtelennek tűnő, felettébb csinos arcú máguslány egyénieskedése.
– Öt arannyal. No meg meglobogtattam felé egy mágikus tekercset, mint a Lonchar-család felszólítását az azonnali engedelmességre.
– Elhitte? – kérdezte a drow.
– Szerintem olvasni sem tud, ráadásul itt mindenki tart a tünde családoktól.
Bárkaként simult a háznyi hajótesthez. A négy varázsló egy, a semmiből megjelenő fahídon sétált át a szállítóhajóra. Feltűnésük suttogást, a fedélzetre lépésük rémületet váltott ki. A kapitány a kabinjában aludt, amikor dörömböltek az ajtón, siettében félre csúszott sapkája sem fedte el vánkosa ránclenyomatát.
– Mi a jó fene folyik itt? – emelte meg a hangját.
Folytatta volna, de vele szemben a drow mágus állt.
– Kapitány! – kezdte Julen Dar. – Tűhegy királyának utasítására átvizsgálunk mindenkit, aki a hajón tartózkodik, beleértve az utasokat, kísérőiket és a hajón dolgozókat. – mondta a sötét elf. – Magát is beleértve.
– Kérem, mindenki menjen a tatra, egyenként feljegyezem a nevüket! – mondta Lolate, akinek barátságos mosolya enyhítette az utasok szorongását. – Csak egyenként. Mi a neve? Honnan jött, mihez ért? Milyen munkára jelentkezne? Egészséges?
A drow a feljegyzetteket terelte a hajóorr irányába, míg Shannalar és Justil Ocomor a fedélközbe sietett. Már a falépcső alján varázslásba kezdtek, mágiafonatokat keresve a hajótestben. Néha egy-egy vibrálást éreztek ugyan a térben, de mágikus auráknak semmi nyomát nem találták.
– Talán a kapitány szobájában – intett Shannalar.
A keresőmágia gyengén jelzett, ám a szobába lépve csak az asztalkán heverő zöldköves gyűrű ragyogott fel. A gnóm elmormolt egy szitokszót, majd kifordult a szobából. Justil azonban felkapta a gyűrűt és zsebre vágta.
– Ellopod tőle? – nézett rá meglepetten a gnóm.
– Minek neki egy varázsgyűrű? Nem is megy az arcszínéhez.
Ahogy bejárták a hajótest belsejét, mágiafonatok erősödését észlelték az orr-részből. A piciny horgonykamra fedelét kinyitották. A kétkapás és láncai mellett erős, eszkábált faláda pihent. Nyögtek, amikor kiemelték a zsúfolt horgonytérből. Két lakat szegte kedvét a kíváncsiskodóknak. Shannalar tüzetesen megvizsgálta a zárszerkezeteket.
– A lakatpántok alatt erős mágiát érzékelek. A zár kialakítása nagyon faramuci. A kulcs mérete nem indokolná a nagyobb belső teret, mintha egy másik szerkezet is be lenne építve – mondta a gnóm.
– Vigyük magunkkal és nyugodt körülmények között nyissuk ki! – vágta rá Justil.
– Szerinted nem fog feltűnni, amikor a fedélzetre lépünk ezzel a döggel?
– Ki merne négy kékmágusnak kérdéseket feltenni? – nevetett fel Justil Ocomor.
– Ne arra! – utasította Julen Dar a Szélcsend kapitányát. – Vedd az irányt Meravin felé!
– De, Uram! Nincs annyi élelem és ivóvíz a hajón – tárta szét a kezét a kapitány.
– Tedd, amit mondtam! – mondta a drow és egy kis erszényt dobott a méltatlankodó tengerész felé. – Kerüld meg azt a földnyelvet! Az a kis öböl ott a liget árnyékában.
A csónakba rakták a rakományt, majd két matróz izmos karjainak köszönhetően száraz lábbal léptek partra. Miután a hajó eltűnt a szemük elől, a két elf megfogta a ládát és könnyed léptekkel az ismert sziklaképződmény felé sétált. Lolate és Shannalar utánuk lépdelt, mindkettőjük oldalát furdalta a kíváncsiság. A lányt az izgatta, ami benne rejlett, a gnómot annak kiszabadítása.
– Egyértelműen kétséges. Meg mernék rá esküdni, hogy ez a zár felettébb furfangos – mutatott a szerkezet egyik oldalára Shannalar. – Kinyitjuk és azután bumm, vagy durr.
– Felrobban? – kérdezte Lolate a gnóm karosszékében ülve.
– Fogalmam sincs, mit rejt a csapda.
– Hatástalanítsd! Végül is te vagy közöttünk a gnóm – mondta a drow.
– Kétségkívül – válaszolta fintorogva Shannalar. – Miért gondolja azt mindenki, hogy akármelyik gnóm ért a zárakhoz és a csapdákhoz? Én nem vagyok tolvaj – nézett Justil Ocomor szemébe.
– Akkor ezek szerint ez rám vár? – dörzsölte össze a kezeit a tengeri elf, aki a mozdulatsor végén megnyújtotta a kézfejét és hangos ropogással tördelte meg az ujjait.
Julen Dar várakozásra intette, majd varázsolni kezdett. Ujjai tánca kísértetiesen hasonlítottak a láda körvonalának megformázásához, majd az ujjak egyre közelebb kerültek egymáshoz, fókuszpontot keresve. A varázslat végeztével a láda felragyogott.
– Elmúlt a veszély, most már kinyithatod – mondta a drow.
– Mekkora ötlet – mélyedt magába Shannalar. – Átveri a tolvajokat, akik túl akarnak járni a készítő eszén. Csakhogy a készítője mágus. Az ellen nem véd a kecsesség, a finom mozdulat.
A lakatok kinyíltak, Julen Dar kihajtotta a pántokat. A ládatető kissé szorult, de egy határozott mozdulatra megadta magát, feltárva titkait. Egyszerre néztek a ládába, majd egymásra. Egyszerű vászonba csomagolva négy könyv feküdt egymáson. Mellettük tőrök és használati holmik, melyeken az idő szemlátomást nem fogott. Alattuk gondosan, nyolcrét hajtott opálkék köpenyben hat, ökölméretű zafír tündöklött.
Mindet Shannalar asztalára rakták. A kék kristályokhoz nem mertek nyúlni, tisztában voltak azok mérhetetlen erejével. Lolate érzékelő varázslata nyomán az asztal Napként sugározta a mágiát. A köpenyt kivéve, ami a ládában volt, olyan erővel bírt, melyet korábban még sosem tapasztaltak. A rég elfeledett temetőben feltárt sír nem akárkit zárhatott magába.
Két holdhónap telt el kutatással. Tanulmányozták a kódexeket, melyek különféle, számukra ismeretlen és megtanulhatatlannak tűnő varázslatokat és új, mágikus kísérletezések leírását tartalmazták. A tőrök eredetét nem tudták felfedni, csak azt, hogy pengéjüknek az ezüstacél sem szab gátat. A gyűrűket és egyéb mágikus ékszereket szétosztották egymás között, csupán a mágusköpeny okozott fejtörést. Sosem láttak hozzá hasonlót, és a mágustorony könyvei is némák maradtak. Végül Lolate ötletét fogadták el jobb híján, így négyen együtt indultak a torony legmélyére.
Őrök nem voltak az átláthatatlan üvegfal előtt. Sem pereme, sem tokja nem volt a bejáratnak, csupán egy kis fali díszítés jelezte, hogy a rendjük vezetőjéhez járultak. A díszítés sejtelmesen kéklett, színe egy valamihez hasonlított. Justil Ocomorból kiszakadt a döbbenet, de szavait inkább elharapta.
– Talán még sem volt annyira jó ötlet – mondta Lolate.
– Ti miről beszéltek? – kérdezte Shannalar, akinek semmi sem tűnt fel az egészből.
– Nagyon is jó ötlet volt – mondta a sötét elf. – Ha valakitől, Sedrain mestertől útmutatót kaphatunk.
A homály lassan derengeni kezdett, majd a ködszerű bejárat megnyílt előttük. Fehér hajú, meglehetősen magas elf nézett velük szembe. Vonásai nem tűntek öregnek, mégis többtucatszor többtucat telet megéltek. Kezével beljebb invitálta őket, majd leült egy szinte trónszerű székbe, mely előtt hatalmas dolgozóasztal terpeszkedett.
– Nem emlékszem, hogy valaha is kihallgatást kértek volna tőlem nemrég felavatott mágusok. Általában a juvenírt a mentora képviseli, hiszen sem tapasztalata, sem befolyása nem elégséges az önálló cselekvésre.
– Megbocsátson, Mester! – lépett elő a drow, akit vérig sértett a lekicsinylő hangnem.
– Áh, rólad már hallottam – mosolyodott el a sötét tünde harciasságán. – Eltévedt báránynak hívnak. Itt is, otthon is – mondta Sedrain Duvain.
– Találtunk valamit, és mivel a torony könyvtárában sem leltünk bizonyosságra, úgy gondoltuk, hogy a legfőbb vezetőtől kérünk útbaigazítást – mondta Lolate, aki egy lépéssel a drow előtt termett. – Ezt hoztuk.
A lány köpenye takarásából a rendfőnök asztalára tette az összehajtogatott köpenyt.
Sedrain mester mozdulatlan maradt, csupán szemöldöke apró rándulása jelezte, meglepte, ami az asztalára került. Justil gyermekkora óta sokszor látta ezt az arckifejezést, az elfek mimikája tengernyi szóval ért fel.
– Gondoltuk, hogy az ön számára ismerős lehet – nézett a legfőbb mágusra.
A fővarázsló a fiatal tengeri elf nézéséből rögtön látta, hogy nem visszakozhat. Titulusából adódóan kitérhetett volna a válasz elől, de ami az asztalon feküdt, felül írt mindent. Óvatosan hajtogatta szét a köpenyt, mintha attól félne, menten porrá omlik.
– A Kék Mágusrend vezetői generációk óta megfogadják, hogy ha megtalálják Imanuelo Kalamantoro sírját, az opálkék újra a rend békéjét szolgálja – emelte fel két kezével a köpenyt Sedrain Duvain. – Hol találtátok? Láttátok a csontjait? – nézett kérdő szemekkel a lányra.
– A legendák legendájáról beszél? – kérdezte Shannalar, aki természetesen tanult a legnagyobb kék mágusról ugyanúgy, mint a mellette álló társai.
– Ez a köpeny egy üzlet révén került hozzánk – terelte más irányba a beszélgetést Julen Dar.
– Természetesen, ha a Rend igényt tart rá, örömmel adjuk át – vágta rá Lolate, aki finoman elfordította a fejét, nehogy lássa a drow szúrós pillantását.
A rendfőnök gyorsan összeszedte az apró tárgyakat az asztaláról, majd leterítette rá a köpenyt.
– Avatatlan szemek nem fedik fel a mágiáját. Legendás mivoltáról dalnokok sem énekelnek, regék sem emlékeznek. Örülök, hogy elhoztátok nekem – emelte fel a fejét. – Gondolom, a köpeny nem járt egyedül, de íratlan szabályaink szerint nem tartok igényt Kalamantoro személyes tárgyaira. Használjátok azokat bölcsen! – mondta Sedrain mester az elengedés hangsúlyával.
Lolate fejet hajtott, ám a többiek nem mozdultak.
– Tehetek értetek még valamit?
– Úgy gondoljuk, ez a kis kalandunk bizonyítja a rátermettségünket és azt, hogy önállóan is megálljuk a helyünket – mondta Justil Ocomor.
– Nincs szükségünk mentorra, pótapára – vágta rá nyersen Julen Dar.
– Együtt szeretnénk tevékenykedni, amennyiben a következő próbát kiálljuk! – mondta ki a régen megérett gondolatokat Shannalar.
– Külön szobát szeretnénk és egymás mellett – tette fel az í-re a pontot Lolate.
– Legenda ismeret. Ez fedte volna fel a köpeny minden titkát – mutatott rá a varázskönyvben Lolate.
– Szakállam lesz, mire képes leszek használni azt a varázslatot – mondta Justil, aki képzeletben maga előtt látta teljesen szőrtelen felmenőit.
– Szépek, de Lolate övében szívesebben látnám őket – adta oda a lánynak Julen Dar a két mágiával átitatott tőrt. – Különleges darabok. Ha megérzik a vér ízét, ráerőltetheted az akaratod arra, akit megszúrtál vele.
– Te jobban bánsz a fegyverekkel, mint én – mondta a lány.
– Sötét elf kézben jobban áll a saját penge – mosolyodott el a drow. – Amúgy nekem nem kell fegyver, hogy elbűvöljek bárkit – vetette oda kétértelműen, mire Lolate fülcimpája kipirosodott.
– Minden mást megtartunk? – nézett az asztalon sorakozó varázstárgyakra Shannalar.
– Készülnünk kell a következő próbára – húzta az ujjára a tengerészkapitánytól ellopott gyűrűt a tengeri elf.