A Kósza Szél kora hajnalban érte el Rétvár bejáratát. A móló végi kőedényekben még égtek az olajfáklyák, amikor Drake hajója a vendégmóló oldalához simult. Shannalar hálát rebegett valami ismeretlen, földöntúli erőnek, hogy csizmája alatt ismét követ taposhat, bár tengerészszokás szerint ringatózott vele a világ. Drake kapitány Gagorra nézett. – Minden a mágus ügyességén múlik, ugye tudod? – kérdezte Gagort. – Ne aggódjatok! Hatásos varázslatot találtam a könyvecskémben. Ez ellen senki sem menekülhet el. Ha meglátja képzelt ellenségét, önként ad oda mindent. Nem is kellene felajánlani semmit! – Megadom neki az esélyt mágia nélkül – mondta Gagor, bár ő sem volt meggyőződve arról, hogy cselekedete emberbaráti jóságra utal. – Költözz be a fogadóba! Szemmel tarthatsz mindent és mindenkit. Männelor hamarosan megtudja, hogy kikötött a Kósza Szél, de téged nem ismer. Tudni akarom a gyengéit! – Legalább jól főznek? – kérdezte Shannalar úgy, mintha egyáltalán nem érdekelné a reá bízott feladat. – Hobbit vezeti a konyhát – mondta Drake, aki Gagor rosszalló pillantása okán nem folytatta a mondatot. – Elutazom egy holdhónapra. Meglátogatok valakit, akit rég nem láttam – mondta Gagor. – Nehogy kitudódjon a nagybecsű tudományod! – intette a gnómot. – Híreszteld el, hogy a városban vagyok, talán kihívhatnának egy kis kockázásra! Tudja meg Männelor, hogy találkozni akarok vele! – mondta a hajóskapitánynak. Jó utat barátaim! – mondta, majd sarkon fordult és a karavánok istállója felé vette az irányt. Shannalar és Drake visszasétáltak a pallón, majd a Kósza Szél legényei eloldották a kikötőköteleket. Felhúzva az orrvitorlát, ellendültek a móló mellől. Miután elhagyták a kikötőt, teljes vitorlázatba öltöztették a hajót és a partvonalat követve észak-keletnek, Vízmélye felé vették az irányt.
Rétváron nem emlékeztek rá. A legenda élt még egy hamiskártyásról, aki mindenkit megkopasztott, de kikötő lévén időről-időre a történeteken kívül minden és mindenki lecserélődött. Az üzletet hamar megkötötte, másnap indult egy karaván, mellyel Kéthídig zötyöghetett. Három társzekér és két padokkal ellátott fedett kocsi kelt útra pirkadat előtt. A társasághoz csatlakozott négy lovas, Gagor feltételezése szerint kalandorok. A menetet két lovakkal lépdelő fegyveres kísérte, az ő feladatuk volt a felderítés és a nyomolvasás. Mindegyik kocsin egy-egy íjász és rövidkardos ember ült. Gagor az út során hamar rájött, mire is a nagy buzgalom, ennyi harcos csak valami értékeset védhet, legyen az vas, kelme vagy nemesember. Mivel az utazók átlagosnak tűntek, a rakományra akart vetni egy kéretlen pillantást. A harmadik nap delelőjén, amikor mindenki az árnyékban szuszogott, belesett az egyik társzekér bőrponyvája alá. Amit látott, megdöbbentette. Sosem hitte, hogy ekkora értékkel bír az, ami a platót púpozva borította. Sót látott. Csákánnyal bányászott, feketéllő, rögös sótömböket. Az egyik katona meglátta, hogy leskelődik, ezért rögvest leteremtette. – Mi keresnivalód van ott? – vetette oda kötekedően. – Nyekergett a kocsikerék az úton, gondoltam megnézem, mi súlyos nyomhatja így a tengelyt – hazudta Gagor. – Eleget láttál – hessegette el a katona. – Tegnap láttam, hogy kockáztak délidőben – oldotta a feszültséget Gagor. – Aztán? Pihenő alatt engedélyezett. – Nem is azért! Magam is szoktam néhanapján, unaloműző gyanánt. – Azt van-e hozzá pénzed? – kérdezte egyre érdeklődőbben a katona. – Van néhány rezem, szívesen kipróbálnám a szerencsémet – mondta Gagor, megütögetve bal oldali dupla zsebét, ahol direkt erre a célra félretett pénzérméi csilingeltek. – Estebéd után nem leszek őrségben. Néhány cimbora is beszáll, de beveszünk téged is, de csak mert olyan becsületes képed van – mondta a katona, mire Gagor kelletlenül elmosolyogta magát. – Fene nagy emberismerő maga. Egy rezes alapon játszottak, egyszerű szabályok szerint: aki nagyobbat gurított, az nyert. Ha többen ugyanazt a számot dobták ki, újra dobtak egészen addig, amíg valaki nem győzött. Öten játszottak. Mindenki a saját kockájával dobott. Ennek sajátos okai voltak. Egyrészről mindenki a sajátjában bízott, néha képzeletbeli mágikus erővel ruházva fel a hatoldalút, másrészről, ha valaki hamisan játszott, és nem derült ki a csúfság, azt az ellenfeleknek el kellett nézniük. A kockások és a hamiskártyások között ez jelentette a szakma becsületét. A képlet egyszerű volt: Négy játékot veszített Gagor, majd az ötödik megnyerésével visszaállította az eredeti állapotot. Mivel ellenfelei eléggé egyszerű harcosoknak látszottak, még arra is figyelt, hogy úgy veszítsen, mindenkinek megmaradjon a pénze, ne egy valaki vihesse el az összes érmét. Szemlélődőnek körbeállták őket a kocsikon utazók, akik hangosan kommentálták az eseményeket. Néha tapsoltak, éljeneztek és dicsérték az arannyal bevont kezeket, no meg a gurítások finomságát. Addig játszott Hosszúkéz Gagor, amíg le nem égett a tábortűz. Ügyes gurításaival hat játszma alatt kisemmizte magát, jó kedvet, no meg egy kis aprópénzt kerítve a katonák számára. – Befejeztem, ennyi volt, ma sem pártolt hozzám a szerencse – mondta Gagor, majd felállt a tűzrakó mellől. – Biztosan akad ott több is, ahol ez a kevés megbújt – mondta az egyik íjász, kinek a szemében a mohóság szikrája gyúlt. – A gúnyád is erre utal, ha csak nem loptad! – Nincs több pénzem, elnyertétek mind egy szálig – hazudta Gagor. – Jóccakát! – mondta, majd letelepedett az egyik társzekér mellé, egy közeli fa alá. Úgy feküdt, hogy a tűz fényénél mindent láthasson és a hátát a fa törzse védhesse. Ülve dőlt neki, így szunnyadt el. Éberen szundikált, hallva minden neszt. Ösztönei ébresztették, amikor a zsarátnok gyenge fényét két, közeledő test árnyéka takarta el. Mozgásukról azonnal felismerte őket, kettő volt azok közül, akiket elvtelenül nyerni hagyott. Talán mégsem hitték el, hogy a gúnya a legértékesebb vagyona. Karját maga mellé csúsztatva, ujjaival két dobótőrt halászott elő köpenye külső díszítése alól. Néhány lépés választotta el őt a lopakodó katonáktól, amikor halkan rájuk szólt. – A sebesült katona nem sokat ér, a halott annyit sem. Rossz emberrel kezdtek ki. – Csak a pénzedért jöttünk. Odaadod, és már itt sem vagyunk. – Ne gyertek közelebb! – állt fel Hosszúkéz Gagor. – Foltokat akarsz magadnak, fiú? – röhögött az est legrosszabb kártyajátékosa. Gagor karjai előre lendültek, ahogy útjára engedte a Dogyval közösen vásárolt gnóm pengéket. A tőrök hangtalanul, bagoly-szárnyakon repültek, útjukat fájdalmas kiáltások zárták. – A következő a torkotokat szúrja át – mondta Gagor, miközben hozzájuk lépett és egy villámgyors rántással kihúzta a combokba fúródott pengéket. – Minő szerencse, hogy az íjászok a bakon ülhetnek. A fűben megtörölte a véres tőröket, majd a szekerekhez sétált, otthagyva a két sebesült katonát. Az út hátralévő részében mind az utasok, mind a felvigyázók messze elkerülték. Kéthíd városába délután érkeztek. Amikor leszállt a kocsiról, a katonák metsző pillantása kísérte. Gyávák voltak, de lelkük mélyén fogadkoztak, hogy egy újabb találkozás esetén nem ússza meg ennyivel. Gagor keresett egy fogadót, ahol egyágyas szobát kért. Vacsorázni, akart, meleg vízben fürdeni és párnák között aludni. Négy aranyat kértek el tőle, amit jó szívvel ki is fizetett, majd a fogadósra nézett. – Vennék egy házat itt a városban. Nem túl nagy kerttel, esetleg gyümölcsfákkal. Lenne ötlete? – kérdezte a fogadóst. – Szerénytelen lennék, ha nem a sajátomat ajánlanám először, uram! – mosolygott a fogadós, aki úgy vélte, nagy szerencse érheti. – Megnézhetem? – kérdezte Gagor. – Aranyos kis porta. Sétálva sincs messze innen. Tele fákkal. Mögötte kis tábla van luternának. Tudja, a nyulak miatt. Van vagy négytucat. Hátul kicsiny, duzzasztott patak szegélyezi, az a határ. Néhány háznyira volt csak a fogadótól. Látszott, egy ideje kevesebbet látogatják a birtokot, csak a legszükségesebb feladatokat látták el, azt is sokszor megkésve. A falról pergett a tapasztás, a tetőzsindely néhol felkunkorodott, a kaszálón derékig ért s megsárgult a luterna. – Amióta egyedül maradtam, kevés időt töltök itt – kesergett a fogadós. – Etetni meg nyitni járok. Gagor csak bólogatott. – Megnézhetem belül is? – kérdezte Gagor. – Nyitom az ajtót. A ház mögött ásott kút is van, de a patak vizét jobban szeretem. A berendezésen látszott, hogy szebb napok is jártak errefelé. Időtálló, keményfa bútorok, takaros ágyterítők, igényes hímzések. – Mennyire taksálja? – tért az üzletre Hosszúkéz Gagor. – Négyezer aranyra, nagyjóuram – nézett kissé félve a vevőjelöltre. – A nyulakkal és a terménnyel együtt. Gagor a fogadós mimikájából és a karján megjelenő izzadságcseppekből rögtön látta a túlzó árazást, de úgy gondolta, nem lesz kicsinyes. Eszébe jutottak a szavak régről: nem úr az, aki nem herdál. – Estebéd után megtárgyaljuk – bólintott, majd kisétált az erősen nyikorgó bejárati ajtón. Bressarde kitett magáért. Nem akarta elveszíteni ügyfelét, akinek láthatóan tetszett a családi porta. A fogadós ismerte az arcokat, és ez az arc nem tűnt elutasítónak. Csak remélte, nem mondott nagyon magas árat, háromezerért is odaadná, ha alkura kerülne sor. Abból a temérdek aranyból bővíthetné a fogadót, építhetne mellé egy újabb szárnyat, hat-nyolc takaros szobával. Gagor előtt kivájt topolyatál feküdt, rajta királyi csemegék. Látszott, Bressarde összeszedette konyhája legkiválóbb alapanyagait. Többféle gombát sütöttek: erdei túrtat, vörösnyakút, fehér fejgombát. Emellé sült kappan dukált almával, kecskesajttal. Szomjoltónak vörösbort kínált. Miután a tolvajvezér a megtörölte a száját, a fogadósra nézett. Az leszedette az asztalt, majd széket húzott és leült Gagorral szemben. Gagor a szemébe nézett, mire Bressarde szabadkozni kezdett. – Takaros porta. Tudom, hogy egy ideje nincs gazdája, de hát az asszony, tudja – fátyolosodott el a tekintete. – Nézze, ha sokalja az árát… Hosszúkéz Gagor egy erszényt vett elő, amivel félbeszakította a fogadós hebegését. – Hozassa rendbe a házat! Javítsák meg a tetőt, meszeljenek ki, cseréljék ki a vánkosokat és tömjék újra a dunyhákat! – tolta a fogadós elé a pénzzel teli szütyőt. – Megveszi? – kérdezte Bressarde, aki lélekben már felkészült a komolyabb alkudozásra. – Ez nagyjából harminc platinaérme. Az írást előkészítem és ellátom a pecsétemmel. Bressarde nagyot nyelt. – Nem is tudom a nevét. – Ahogy én sem a magáét. Gagornak hívnak. A fogadós elsápadt, hiszen a legendák Kéthídra is eljutottak. – Bressarde a nevem. A legjobb mesterekkel hozatom rendbe. – Reggelre kell egy ló. Amint tudom, visszahozom – mondta Gagor. – A szomszédból remek hátast hozatok. Kötünk rá abrakot meg tömlőt. – Remek volt az étel – ált fel Gagor az asztaltól. Kisszénás határában nyitva volt a lécekből eszkábált nagykapu, melyen egy rakodott szekér is könnyedén átfért. Az udvarban az állatoknak kazalban állt a széna. A hangos mú fennkölt jelezte, friss tej mindig van a háznál. Gagor leszállt a lóról. A ház ajtaja tárva-nyitva, tűzön gyöngyöző leves illata szállt feléje. A paták zajára mindketten kijöttek a verandára. Szülei semmit sem változtak, talán édesapja lett valamivel lassabb és pocakosabb. Farkát csóválva egy kutya szaladt feléje. Csaholy megismerte rég nem látott játszótársát. Gagor a kezébe vette a kistermetű keveréket, aki azonnal összenyalta a képét. Szülei csak néztek, majd anyja eldobva kezéből a kanalat, feléje futott. Amikor Gagorhoz ért, csimpaszkodva karolta át a nyakát. – Hát élsz? – csókolta meg édesanyja, ujjaival az arcát simogatva. – Csókolom, édesanyám! – Megemberesedtél – üdvözölte odaérő apja, aki a hátát lapogatta. – Bő termést, édesapám! – Azt hittem, sosem látlak. Mesélj magadról, hogy megy sorod? Van mit enned? Fedél a fejed felett? – kérdezte az édesanyja. – Jó itthon! A fiatal fácánból készült leves nagyon ízlett Gagornak, felidézték ifjúsága napjait. Répa volt benne, hagyma meg borsó. Anyja ragaszkodott hozzá, hogy borecet savanyítsa, szerinte a szárnyassal az teszi a legjobbat. – Nemes a gúnyád, fiam. Csizma bőrből, széles öv a derekadon. Tán még kard is tartozik hozzá? – méregette fiát a kanalazás közben Lothran. – Nem hordok kardot, bár igaz, van nálam tőr. Néha meg kell védjem magam az útonállók ellen – válaszolta Gagor. – Hol élsz, mit csinálsz, mi a jussod, te gyerek? – kérdezte az anyja. – A tündék szigetén élek, Tűhegyen – mondta Gagor. – Kereskedésből van a pénzem. – Hallod, Lintha? A fiunk kupec lett – mosolyodott el az apja, aki maga előtt látta az adok-veszekben rejlő biztos megélhetést. Olyan életet, mely nem verítékből táplálkozik és nem a szerencse a dajkája. – Soktucat hajóm van, én látom el külhonból a tündéket mindennel, amit nem tudnak megtermelni – mondta Gagor. – Kelmét, ékszert, fűszert, bőröket, no meg különleges lovakat hozatok – hagyta rájuk a kupec megnevezést. Lothran és Lintha teljesen elképedt. Amiről a fiuk zagyvált, olyan csak a királyoknak adatik meg. Tucat hajó, no meg ő és a nemes tündék? A kis Hídverő Gagor, a szerencse fia? A kockák és a vele járó pofonok mindennapos társa? Tán az egyik nyakleves vehette el a józanságát. – Elmondhatod az igazat, nekünk nem kell lódítanod! – bíztatta Lothran, aki egy szavát sem hitte el rég nem látott szülöttjének. – Nem túlzok, édesapám! Gazdag vagyok. – Azt hol hajtod le fejed? Van-e, akivel megosztod az éjszakát? – kérdezte az anyja, aki rosszalló pillantást vetett férje felé. – A tündék szigetén, a fővárosban élek egy kastélyban. Rengeteg szobával, cselédekkel és azokkal, akik nekem dolgoznak. Sok a barát, de akadnak rosszakarók is – mesélte el nagyvonalakban Gagor az ottani helyzetét, ügyelve, hogy ne mondjon el olyan dolgokat, amire szülei nem lennének büszkék. Így sem érik fel, mivé lett a piacokon kockázó kissrác. – Van egy lány, aki a hercegné udvarhölgye. Egyszer, talán ő lesz gyermekeim anyja. A szülők hallgatták, majd hallgattak. Nem tudták, mit is mondjanak az imént hallott, teljesen képtelen, idegen világról. Olyan, mintha nem is a fiuk mesélné. Régi tanítók, mutatványosok regéltek ilyen dolgokról. Tündékről, kastélyokról, meg marokszámnyi aranyról. Tán el sem hitték azt, amit hallottak, megérteni esélyük sem volt. – Féltünk, akasztófán végzed – mondta az anyja. – Izgága fiú voltál, most meg egy ember ül itt. – Nem hittük, hogy látunk még – folytatta az apja. – Jó ideje..., úgy eltűntél, most meg besétálsz és arról beszélsz, micsoda úr vagy. Nem fér ez a fejembe, fiam! – Csak én változtam, maguk semmit – mondta Gagor. – Még a porta sem. Csak a deszka színe fásultabb. – Mi lettünk fásultabbak – replikázott Lothran. – Hagyd már a nyavalygást! – korholta a felesége. – Eljöhetnének hozzám. Gondtalan lenne az életük. Esetleg Kéthídra vagy Rétvárra – ízlelgette Gagor jöttének valódi célját. – Azt mit csinálnánk mi ott a városban, csupa unatkozó ember között? – kérdezte Lothran. – Megvagyunk mi itt – fogta meg az asztal felett a kezét az anyja. – Tudod milyen az apád! Ide született, én meg maradok vele, amíg szuszog. – Miben segíthetek? Rendbe hozathatnánk ezt-azt – kérdezte Gagor, lemondva a változás lehetőségéről. – Mindenünk megvan, te fiú! – Erősködött az apja. – Nem megyünk sehova. – Persze! Meg a görcs a lábadban, a gyilok a derekadban. Úgy nyögsz néha, mint akit bottal vernek – hurrogta le Lintha. – Elkéne egy új szekér, meg néhány ló. Nem bírja a kazalozást. Ennyi nyár után a villa is megnehezedik a kézben. Gagor nyúlt a mellényzsebe felé, de apja rögtön szólt. – Nehogy ezüstöt hagyj itt, rögtön haramiák martaléka lesz, minket meg felkoncolnak, ha tudomásukra jut – intette le Lothran, majd látva párja pillantását, megengedőbb hangnemre váltott. – Esetleg a lókereskedőnél alkudhatnánk együtt, szekérre meg igásokra! – Velem jön Kéthídra? – derült fel Gagor arca. – Egyedül nem is engedlek annak a rablónak a keze közé! – mondta Lothran. – Engem már ismer, nem mer átverni. Legközelebb már magad is üzletelhetsz vele. Egy napot maradt, majd útnak indultak egy lovon. Lothran ragaszkodott hozzá, hogy ő üljön a nyeregben, fia előtte terpeszkedett, szőrén. Anyjának meg kellett ígérnie, hogy évente látogatja majd őket. Útközben Gagor megpróbálta rábírni apját, hogy gondolkozzon a városba költözésről, de az teljesen elutasító volt, el sem tudta képzelni az életét a széna illata nélkül. Amikor visszaértek a fogadóhoz, Bressarde épp egy létrán egyensúlyozott, a cégér az esti nagy szélben elferdült, csálén hirdette a település legjobb ételeit. – Hamar visszahozta ezt a jószágot, nagyuram! Hídverő Lothran, rég nem láttunk errefelé! –intett a fogadós Gagor apja felé. – Nem adott bőséges termést az ég, ki tudja mi óta – legyintett Lothran. – Köszönöm a lovat. Amiről beszéltünk, sajnos már nem aktuális – mondta Gagor, miközben kikötötte a hátast. – Egy részét már elköltöttem – szürkült el az arca a fogadósnak. – Zsindelyt rendeltem, ássák kutat is. – Hozassa csak rendbe! – nyugtatta Gagor, legyintésével jelezve, nem kéri vissza a pénzt. A lókereskedést a település szélén érték el, itt a lovak szabadon legelészhettek. Nagy gubicsfák árnyékában poroszkáltak, ahol karos, emelős kút adta hűs vízét. Hídverő Lothran nyitott elsőként kaput, Gagor csendben követte. A kupec az árnyékban ült egy lócán, háta mögött lószőrrel tömött vánkossal. Ahogy meglátta a mesterembert, azonnal felállt. – Hídverő! – üdvözölte tiszteletteljesen vendégét, pillantást se vetve kísérőjére. – Bran! Remélem, a gebéid lecserélted valódi lovakra! – nyújtotta kezét a kupec felé Lothran. – Paripák ezek, paripák. Neked csakis a legjobbakat ajánlanám. Hátast vennél? – Négy igás kellene, ami bírja a megrakott szekeret, no meg maga mögött az ekevasat. – Nem hallottam új híd építéséről. Nagy ára van ám négy ilyen nagyszerű jószágnak. – Kellene két új szekér is. Egy szénának, egy meg a rönkfáknak. – Aranyat mostál Szénáson? Csak a négy ló kétszáz arany, a két szekér szintúgy annyi – mondta Bran gyors fejszámolás után. – Neked sem számolhatom olcsóbban. – Nem nekem lesz – mondta Lothran. – Talán emlékszel még a fiamra, Gagorra. A lókupec arcából kifutott a vér, ahogy a rettegett nevet meghallotta. Nyelve összeakadt, homlokán kiült az izzadtság. – Hosszúkéz Gagor személyesen? – remegett tovább a földet nézve. – Hídverő Gagor – mondta Lothran. Gagor az övéről leakasztott egy kis bőrzacskót. Kivett belőle hat kisebb gyöngyöt, majd átadta a lókereskedőnek. – Bízom a hozzáértésében! A két szekeret pakoltassa meg zabbal, ezek fedezik a költségeit – nyújtotta Bran felé a gyöngyöket. – Nem fog csalódni, uram! – Te urazod a fiam? – kérdezte csodálkozva Lothran. – Mindenki ismeri Tűhegy urát – válaszolt szinte gépiesen Bran. – Magam felelek az áru minőségéért. – Köszönöm, Bran! – mosolyodott el Gagor. – Még, hogy Tűhegy ura! – tűnődött Hídverő Lothran.