Gyermekként nem ismerte az apját. Anyja, Ilina Catenares bárónő titkolta a férfi kilétét, még szüleinek sem volt hajlandó elárulni, kinek kell gratulálni vagy kit kell vasra veretni a megesett elf leány miatt.
A család egy kisebb birtokán nőtt fel a szekérút szomszédságában, Ramallától lóváltásnyi távolságra. Egyszerű tünde gyerekként cseperedett fel. Sokat tanult a környékbeliektől, akik magukkal hozták a természet szeretetét. Együtt játszottak a réten a virágok között, ismerték a mezők hatlábjait, s hangjukról sorolták az erdők madarait. Fára másztak, vízmosásban ugrándoztak, hidegvizű patakokban fürödtek.
Ahogy néha édesanyja átszellemült arccal ránézett, olyan érzése támadt, mintha az apját látná benne. Hiába kérdezett róla, anyja kerülte e témát. Mégis, amikor a szabadban játszottak, anyját büszkeség töltötte el.
Andarosz észre sem vette és felnőtt. Elsuhant az idő. Legénytollból szakáll, bársonyból, napon cserzett, férfi bőre köszönt vissza.
Gyerekkora óta mindent megtanult a természet közelségéről. Vadat cserkészett, hurokkal nyulat fogott, parittyával kácsát ejtett a lapos vízgyűjtőn. Hamar a környék legjobb íjászává vált. Sokan firtatták a titkot, de ő mindig azt felelte: figyeljétek a macskát, aki nem vesz levegőt az ugrás előtt. Légzése szinte megszűnt, amikor a felajzott íj pendült. A vessző ív nélkül hasította ketté a levegőt. Apró, surrogó hang jelezte, a tollak a jó irány felé repítik a simára csiszolt fát. Minden lövése tudatos és könyörületes volt. Sosem akart ölni.
A halál gondolata is megrémítette. Az elfeknél ritka vendég az elmúlás, különösképpen, ha nem aggastyánok ölelik magukhoz.
Ott változott meg minden. A vadászat, melyet nem az összetartozás ünnepe, hanem a némaságba folytott döbbenet követett. Vérbe fagyva látni azt, kinek fejére korona illett, látni többeket átlőtt mellel: nem tünde szemnek való látvány. Hebegtek kósza nyílvesszőről, de egy íjász rögtön látta. Takarásból, ekkora távolságból, enyhe széllel, ilyen pontosan csak egy képzett vadász képes ölni. Megnézte a nyílvesszőt, mely a tüdőt szúrta át. Szárított szilfa vesszőjéből készült. A fejét gondosan alakították a vadászok nyílhegyeihez hasonlóvá, de nem szarvasra vagy disznóra emelte azt az íjász. Elf kívánta egy másik elf halálát. Verőfényes délután hasadt szét a világ.
Andarosz távol tartotta magát a városoktól és a politikától. Édesanyja halálával egyedül maradt a vidéki udvarházban. Cselédei, inasai nem voltak, ő inkább barátoknak gondolta őket, akikkel szívesen osztotta meg hajlékát. Szívességért szívességet kapott. Volt étel az asztalon, sosem fáztak.
Az ebédlő keményfa parkettáját felnyomta a víz, mely utat talált a rozoga tetőn át egy kiadós égi áldás ajándékaként. Andarosz a szerszámok között talált feszítővel bontotta meg a kúposan összefeszült fadarabokat. Szerencse, hogy egyedül volt, így nem kellett magyarázkodnia, a parkettalécek alól előkerült kis ládikó láttán. Remegő kézzel nyitotta fel. Gyermekkorából emlékezett a ládikóra, sokszor látta édesanyja szekrényén az ágy mellett. Csodálkozott, amikor egyszer csak eltűnt.
Egy aranynyakláncot talált, kis tölgyfamedállal, mely ugró szarvast formázott. Alatta egy levél, gondosan négyrét hajtva. Félve nyitotta szét, elképzelni sem tudta, mit rejthet, de sejtése beigazolódott, felismerte édesanyja írását.
Drága fiacskám, Andarosz!
Reméltem, előbb-utóbb megtalálod ezt a levelet! Soha, senkinek sem árultam el a titkomat, így nem tudtak ártani annak a férfinak, akit mindenkinél jobban szeretek, és akivel nem oszthattam meg az életem. Meg kell tudnod az igazat! Keresd meg őt, és mutasd meg ezt a levelet! A nyakéket ő faragta, fogantatásod éjszakáján akasztotta a nyakamba, frigyünk emlékeként. Hagyd itt ezt a helyet, menj el hozzá! Ő a legjobb elf, akit valaha ismertem. Jól meglesztek, hasonlítasz rá! A nagy kontinensen, Vízmélye kikötőjében él és a Hamress-birtok fővadásza. Tengerparti Kjetannak hívják. Ő az apád. Tisztességes, pont olyan, mint te! Nagyon büszke vagyok rád és nagyon szeretlek kicsikém!
Édesanyád, Ilina
Először ült hajón. Furcsa volt a nagy, végeláthatatlan víz. A hullámok, úgy ringatták, mint a legbecsesebb borok adta mámor el nem múló tánca. A hosszú út során a Hold teljesen elfogyott, majd újra kiteljesedett, mire elérték Vízmélyét. A hajó eközben érintette a nagyobb kikötőket. Sollarit, ahol utasokat vett fel, Oltárkő szigetét, ahol édesvizet hordóztak egy tengerbe ömlő vízesés peremén.
Andarosz számára Vízmélye maga volt a téboly. A nyugalomhoz és csendhez szokott elf fülét kiabálás, ricsaj és állandó fecsegés töltötte meg. A kikötő és a környék utcái zsibongtak. Itt egy veszett hangyabolyhoz hasonlatos életet éltek. Mindenütt ember, elfet sehol sem látott. Várta az idegenek zavart pillantását, de a kíváncsi tekintetek inkább a hátára vetett hosszú íjra és a varnyútollas nyílvesszőkre szegeződtek.
Megannyi hajó gyomrából, temérdek áru került a szárazföldre, amit lovas szekereken, kordékon rögtön el is szállítottak. Amíg Andarosz a hajótól eljutott a városba vezető útra, többen is megszólították. Volt, aki amulettet kínált, volt, aki gyógyelixírt. Gyomfestékkel, nevetségesen kimázolt nő kínálta portékáját, bár nem látott nála sem mézes köcsögöt, sem egyéb édességet. Egy lány jósolni hívta, de amikor meglátta kérges tenyerét, elbizonytalanodott és útjára engedte.
Bódét látott, rajta felirattal, de nem olvasta az emberek írását. A beszélt nyelvet is épphogy bírta, inkább a gesztusokból és a testbeszédből következtetett a valódi értelemre. Egyenruhás, sapkás ember jött ki a bódéból. Katonának nézte, bár fegyvert nem viselt, mégis a tartása és az öltözéke erre utalt.
– Béke neked! – köszönt rá a vállapos, sujtásos emberre.
– Nicsak, tünde! – mosolygott az vissza. – Mi járatban?
– Nicsak ember! – mondta Andarosz, megismételve a kikötőmester köszönését. – Keresek valakit, tudna segíteni?
– Hát te azt hiszed, én mindenkit ismerek? – nevetett hangosan a kikötő felelőse. – Tündét aztán végképp nem!
– A Hamress-birtokot keresem, nicsak ember! – ízlelgette az emberi beszédet Andarosz. – Merre vigyen utam?
– Kimész itten egyenest! Elmész az első kőtemplomig, ott átmész a hídon! A kaszárnyán túl mész tovább addig, amíg jobbfelé nem lesz egy kétszárnyú vaskapu. Tüskevirágú a mintázata, de a jó illatú fajtából. Az a Hamress-ház.
Andarosz megköszönte az útbaigazítást. Meglepődött, hogy a hídon csak fizetség ellenében kelhetett át, de volt nála vasérme, így gond nélkül átengedték, bár a túloldalt posztoló katona
nagyon mogorván nézte a hátán függő, kezére készített hosszú íjat. A kovácsolt vaskaput gyorsan meglelte. Magában felnevetett, amikor a bejárat motívumát szemlélte: őfeléjük ezt a virágot tövisszépének nevezik. Amikor belépett a kapun, elkomorodott. Többé nincs olyan, hogy őfeléjük.
Tengerparti Kjetan lassú, kissé remegő kézzel hajtogatta szét Ilina Catenares, fiának írt levelét. Amikor ujjaival megsimogatta a faragott szarvast, nem tudta visszatartani könnyeit. Pataknyi könny hullt a hasztalan külön töltött idő emlékére.
– Tényleg hasonlítasz rám – mondta, kezébe véve fia íját. – Csodálatos asszony volt az anyád!
– Miért nem kerestél? – kérdezte kissé vádlón Andarosz.
– Édesanyád megtiltotta. Néhanapján találkoztunk még, de a király halála után elhagytam Tűhegy szigetét. Soha nem láttam többé – merengett a Hamress-birtok fővadásza.
– Féltem, mi vár majd itt, hogyan fogadsz ennyi idő után – árulta el félelmét Andarosz.
– Egy álom vált valóra fiam! – nézett Andarosz szemébe Tengerparti Kjetan. – Boldog vagyok, hogy itt vagy!
Sosem volt beteges, egyik napról a másikra hunyt ki benne az élet lángja. Utolsó szavait már kínzó lázban intézte fiához.
– Felkészültem fiam! – mondta alig hallhatóan. – Egy kérésem lenne hozzád: Él a templom falai között egy elf pap, Derek a neve – vett mély levegőt. – Ősi családból származik. Miatta hagytam ott a szigetet. Meg kell védened őt minden áron! Ő az elf nép reménysége!
Kjetannak az utolsó szavak nagyon megterhelők voltak, aznap nem is szólt már. Szemét lehunyva nyugodtan aludt. Amikor mégis kinyitotta, csak hűs kútvizet kért. A láz egyre csak emésztette. Reggelre arca kisimult, láza megszűnt. Ami kínozta belül, elvette életét.