Árva lehetett vagy egyszerűen kitették a mezőre prédának? Sosem tudta meg. Neki egy ember jelentette a családot. Latisha az ószeresnő, aki talált, lopott áruval üzletelt. Handlé, aki másodkézből mindent beszerzett, amit kértek tőle. Talán ő is így került hozzá, másodkézből!
Anyjaként szerette, hiszen ételt és fedelet adott, melegítette a pokróc alatt. Ünnepnapokon dézsát kerített, abban mosdatta, illatos olajat öntve a langyos vízbe. Egy ilyen szép lányhoz illik a kényeztetés!
Egyszer minden rosszra fordult. Esős idők jöttek, anyja sokat ázott az utcán, a portéka nem fogyott. Ha kevesebb az étel, a kedv is szárnyaszegettebb. Csapódó társsá vált a köhögés. Egyre erősebb rohamok kíséretében járta az utcákat.
Vadrózsa úgy ébredt, hogy verítékezik a háta. Anyja forró bőre égette a pokróc alatt. Megérintette homlokát, szinte sütötte a tenyerét. Simogatta Latisha arcát, amire anyja kinyitotta fáradt szemeit.
– Vadrózsa szépségem, szaladj át az üstfoltozóhoz, hozz tőle forrázott levélből főzetet! – mondta a köhögésével küszködő, erőtlen asszony.
A kislány magára kapta egyszerű leplét és Waldemaarhoz futott. Amire visszaért, anyja elaludt. A foltozó is megjött hamar, kancsójában gőzölgött a forró ital. Kézhez álló kis kupába töltötte. Vadrózsa megemelte anyja fejét, mire az felébredt. Waldemaar apró kortyonként megitatta, majd a vizeskannába merített egy vászondarabot. Jól kicsavarta, és a beteg homlokára tette.
– Ha érzed, hogy átmelegedett, nyomd a hideg vízbe és tedd vissza a homlokára! – mondta a lánynak, majd kiment az egyszobás kalyibából.
A láz állandósult, anyja napok óta csak az ágyat nyomta. A fekhely melletti vödröt sem használta. Mindent, amit megivott, elemésztett a belső pokol. A harmadik napon Waldemaar hozott egy javasasszonyt, aki cseppekkel kezelte Latishát. Mielőtt elment, megnyugtatta a férfit, imádkozik az asszonyért.
Alig volt ébren, akkor is félig öntudatlanul, szinte csak a köhögés hozta ki a láz okozta sokkból. Egy idő után nem is köhögött, csak néha sóhajtott alig hallhatóan. Estig tartotta életben az imádság.
– Fel kell illendően öltöztetni! – mondta az üstfoltozó.
Vadrózsa csak ült anyja ágyán, míg a két markos legény fehérben vitte el utolsó útjára. Waldemaar átjött hozzá.
– Gyere, átköltözöl az én ágyamba, nem maradhatsz itt egyedül! Meleg ételt és fedelet kapsz tőlem!
Örült, hogy egyáltalán szól hozzá valaki és nem kell egyedül maradnia ezen a fájdalommal teli éjszakán. Akkor még nem tudta, mit jelentenek szomszédja szavai.
Úgy gondolta, sosem tudja majd elfogadni újdonsült szülőnek Waldemaart, abban meggátolta a borgőzös tekintet és a szájából áradó dögkút, ami velejárója volt közelségének. Ösztönösen tartotta a párnája alatt anyja tőrét.
Az éjszaka nyomást érzett a hátán. Kicsi volt az ágy és Waldemaar is az a csontos fajta. Kijjebb húzódott, ekkor érezte a férfi kezét a vállán, ahogy maga felé fordította. Félálomban, lánykaként próbált ellenkezni, mire óriási pofont kapott. Rettentően megijedt.
Miután lerúgta magáról a részeg férfit, felugrott az ágyról. Késztetést érzett, hogy kihúzza a tőrt és még egyszer a szívébe döfje a gazembernek. Azután még egyszer és még egyszer, egészen addig, amíg a meg nem történés masszájává válik az emlékezetében. Sok ez erre a napra. Kislányból nem szabad felnőttet teremteni sem a gyarlóknak, sem az égieknek!
A tőrön kívül egyetlen vagyona az ártatlansága volt. De hát, mint minden, ez sem tartott örökké. Bicskásként tartották számon. Célba dobott a versenyeken, minden találat egy újabb adagot jelentett az éhező napokon.
Akkortájt ismerte meg a komédiást, aki Vízmélyére látogatott és valahogy a Sárnegyedbe tévedt. Kedves arcú fiú volt, aki megnevettette. A csókja forró volt és céltudatos. Vadrózsának új volt a részegítő élmény. Amikor megérezte a csepűrágó ujjait, nehezebben vette a levegőt. Nemsokára elárulta titkát a fiúnak.
– És meddig akarsz várni? – kérdezte sürgetve, el nem engedve a lányt.
– Ez az egyetlen, amim megmaradt! – mondta Vadrózsa, akin látszott a védekezés omladozó bástyája.
– Nem úr az, aki nem herdál! – mosolygott rá a fiú, majd magához szorítva megcsókolta Vadrózsát.
A lány feladta. Sok ideje nem érezte, hogy számít valakinek. Azt mondta szereti és elviszi a mocsokból. Másnap tudta meg, nagyot tévedett.
Nőként eddig három férfit ismert csak igazán. Mindhárom a testét akarta. A harmadiknak nemrég szúrta meg az ágyékát, elvéve a kedvet és a további lehetőséget, hogy lányokkal erőszakoskodjon. Megfogadta egy életre, férfit csak ő választhat, és csakis arra a kis időre kellenek, amíg kedvét tölti.
Két nyárral ezelőtt hagyta el a Sárnegyedet, nem gondolta volna, hogy még egyszer visszatér. Első komolyabb tengeri utazását élte át. Sokszor remegett a gyomra, néha elveszettnek érezte magát a hajópadlón állva. Furcsa módon, szinte együttérzően gondolt a matrózokra. Nekik sem volt családjuk, egy pillanaton múlik az életük, és őket is csak kihasználja az állandóan szitkozódó főmatróz vagy hogy is hívják a korbácsost. Jó volt köztük lenni. Az út során befogadták. Együtt ittak, ám soha nem mert senki sem hozzá érni egy ujjal se. A Vízmélyén félig lemetszett ékszer híre megelőzte őt.
Egyik-másik matróz jól bánt a karddal. Unaloműzésként sokszor vívtak egymással, Vadrózsától is sokat tanulhattak. A lány ötvözte a tőrhöz és a hosszú pengéhez tartozó mozdulatokat.
Mire Angyalpart kikötőjébe ért, képzett kardforgatónak hitte magát. A hajóról leszálló kalandorok hozzá akartak csapódni. Pénzt ajánlottak, így lett karavánkísérő. Rajta kívül senki sem élte túl a homoki barbárok támadását Napospart aranyfövenyén.
Azóta hordja a hátán a két koponyafejes szablyát. Lova hátán, sebesülten caplatott Angyalpartig, ahol két holdidőt kellett várnia a következő hajóig. Varjúhúson és csipkebogyón élt. Vadrózsa a vadrózsán.
Megelégelte, hogy gazdag polgárok és kétes hírű kereskedők testőre legyen. Ennél többre itt nem vihette, pengéi híre unalmassá tették napjait.
Tett egy ígéretet. Édesanyja tőrét elhagyta Napospart dűnéi között. Egy barbár testében maradt, aki gyáva kutyaként menekült a pengék elől, akarata ellenére ellopva azt. Visszamegy és elveszi. Az egyetlent, mely édesanyjától maradt reá.
Amije volt, elfért a hátán. Összespórolt pénzéből új ruhát készíttetett, csizmáját is a lábára szabták. Egy szíjjártóval különleges, a hátára erősíthető kardhüvelyeket varratott, mely sem a mozgásban, sem a gyors fegyverrántásban nem akadályozta.
Várta a hajnali indulást. Drake kapitányt csak hírből ismerte, de hajójáról legendák születtek.