Mágusok bora - részletek
A változás hirtelen jött. Apró fátyol jelent meg az égen, mely lassan gomollyá hízott. Mint az öreg törpe szakálla, ki emberöltők óta rótta a
hegyek mélyét, egyre csak burjánzott. Amikor összeértek, sötétedni kezdtek, gomolyogtak, kavarogtak, majd haraggal rontottak a vízre. Éles,
fekete peremmel jött a fújás Menedék irányából. A vulkánhegyet szerették a felhők, édes otthonuknak tekintették, mely úgy növeszti, hizlalja a
páragombócokat, mint a lisztben lakmározó kovász.
Rúgást éreztek, amikor a vihar a lennek feszült. A hajóorr az orrsudárral a tenger felé lódult, azt hitték, menten alámerül. Azonnal eláztak,
amikor a hajótest a hullámok közé csapódott.
– Nem terveztem fürdést – méltatlankodott Shannalar.
– Nincs valami varázslatod erre? – kérdezte Gagor, akinek meg kellett emelnie a hangját, az egyre jobban fütyülő kötelek szomszédságában.
– Utálom ezeket az otromba monstrumokat, mondtam már? – fintorgott a gnóm, miközben egy hullám ismét eltalálta. A sós víz azonnal befolyt
a ruhája alá, eláztatva korcát.
A széllökéseket égzengés és eső követte. Felhőszakadás volt a javából, az esőcseppek oldalvást hasítottak, mintha tótágast állt volna a világ.
Csípte az arcukat az egyre hidegebb eső, ahogy a vízcseppek jéggé dermedve karistolták a bőrüket.
Elhagyták a hegyeket, de sem a furcsa fényjáték, sem a sötétség nem szűnt. Úgy tűnt, a sziget felett állandó viharzóna tombol. Kavarogtak a jól
kivehető zivatarfelhők, néha villám csapott valamelyik fába, de a fellobbanó lángokat azonnal kioltotta a szinte folyamatosan hulló eső.
– Felismered? – kérdezte a mágus Gagort, miközben fejét finoman megemelve a feketeségre nézett.
– Viharfelhő, mely a Lepel alatt kavarog szűntelen – mondta Gagor, nem értve Shannalar kérdését.
– Felismered őt? – kérdezte ismét a mágus.
– Kiről beszélsz?
– Az ott Zara istennő és a haragja. Amíg a távolban voltunk nem szórt villámokat, nem tombolt.
Gagor úgy nézett rá, mint aki egy megtévedt elmét lát maga előtt. A mágus azonban egyáltalán nem tűnt őrültnek.
– Hozzánk beszél, Gagor! A híveihez szól. Hallod, ahogy mesél?
A folyótorkolattól több nyíllövésnyire közelítették meg a homokos partot. A Lepel a vízbe merült, így nem szállhattak ki a csónakból, de a
gnóm hirtelen a part felé mutatott. Amit láttak, azután nem is akarták elhagyni azt.
Aisteen mágikus védőernyőjét hajóbordák szúrták át, vélhetően egy korábbi vihar maradványait sodorhatta partra a hullámzás. Ahogy
közeledtek a csónakkal, a roncsok mellett holttesteket láttak, ám a tetemek mozgása koránt sem a víznek volt köszönhető.
Rongyos, foszlott ruhás csavargók ráncigálták a hullákat a szárazföld belseje felé. Mikor a partmenti hullámzás elég közel hintáztatta a
csónakot a hajóroncshoz, a munkások rájuk néztek.
A matrózok felsikoltottak rémületükben, Drake kapitányt köhögési roham rázta meg, míg Shannalar azonnal a gondolataiba mélyedt, igéket
kutatva elméje bugyraiból. A tekintetek megfejthetetlenek voltak, mert a munkások szemgödre feketén üreslett. Néhol a koponyacsont is
látszódott, s ajkaik hiánya fogakkal teletűzdelt, állandósult, torz mosolyt eredményezett.
A torony - részlet
Vízmélyére nem volt jellemző a hangoskodás és a civódás. Itt békés, dolgos emberek éltek, akik nehéz munkájuk végeztével csak pihenésre, melegre és otthoni jó szóra vártak. Minden, ami nem ilyen volt, az a kikötő, a sárnegyed és a vigalmi negyed közelében volt keresendő. Itt
dívott a settenkedés, tolvajlás, a csalárdság.
Az élni akarók loptak bárkitől, de az éhes gyomor a gyilkosságtól sem riad vissza. Sárnegyed lakói egy luk nélküli lábbeliért az életüket is kockáztatták, s a másik élete fikarcnyit sem ért. Telve voltak a cellák, kalodák, sokszor csattant a korbács és szinte minden
hétre jutott egy akasztás. Ahogy az idő télbe fordult, a deres kötélen egyre fiatalabbakat hintáztatott a jeges szél.
A fényjáték színe folyamatosan változott, egyre sötétebbé vált, amíg el nem érte mélysötét fekete voltát. Nem tudták, minek a megtestesülését látják, de áradt belőle a fagy dermesztése. Azonnal lehűtötte a levegőt és megfagyasztotta a környezetében lévő zöldellő növényeket. Elvette az életüket. A hideg csak hömpölygött, további életeket, elpusztítható lelkeket keresve. A gonoszság szétterült a tájon. A végtelen sötétségből testek anyagiasultak a liget szélén. Hat szürke bőrű, foszlott húsú élőholt harcos és egy emberszerű lény körvonalai látszódtak a mágia körében.
A ghoul hosszú nyelvét a pap irányába nyújtotta, s a levegőt ízlelve felé fordult.
– Aisteen szent nevére, csak emlegetni kellett őket! Élőholtak! – kiáltott Derek, majd háromkeresztes szimbóleumát markolva istene mellett kért menedéket.
Látomások vagy babonák?
Árnyszívű pokol katonák
döntenék romba e világot,
ellopva az élettől a lángot?
Parancsolom e halálseregnek,
kikben lélekmorzsák peregnek,
tisztuljanak e szent, bűvös körből,
Ne ihassanak többet a könnyből!
Keresnivalótok sosem volt e földön,
lélektelen testetek maga is csak börtön.
Aisteen szent nevére elűzlek titeket,
s lészen e tájon megszentelt kikelet!
A harcos zombik közül három mozgása lelassult, majd Derek szimbóleumát meglátva sikítani és hátrálni kezdtek.