Ősi fajának legtehetségesebbje volt, csakis ezért kerülhetett be egy rend iskolájába.
Gyermekkora óta figyelték, közel két emberöltőn keresztül. Családjához rendszeresen jártak
vendégek, hol fehér, hol kék, hol fekete lepelbe burkolódzva. Shan Novagan Analar, gnóm
lévén ösztönösen vonzódott a harsányan vidám színekhez, így amikor a szépen hímzett, kék
selyembe öltözött nő ült a szüleivel szemben, neki mindig a jobbik arcát mutatta. Ilyenkor
sokat mosolygott, néha kéretlenül is beleszólt a beszélgetésbe csak azért, hogy a nő reá
tekintsen.
A semmilyen fehérség sosem érdekelte, ilyenkor csupa kellem és unalom, ostoba szabály
telepedett a diskurzusokra. Olyanokról kellett színt vallania, amiben nem volt igazán
tehetséges. Méricskélni, porciókat számolgatni, elegyeket vegyíteni mihaszna célokért.
Kísérletezni naphosszat négy fal között, dohos pincében vagy egy elfeledett toronyszobában.
Émelygett, a rosszullét kerülgette, amikor a Fekete Mágusrend magisztere telepedett a
kanapéra. Az asztalkára kikészített sütemény is megszáradt a levegőn a közelében, mintha a
frissesség és a játékosság az ételből is sietve távozna. A szobában ilyenkor érezni lehetett a
halálos mágia érintését, a mindent megváltoztatót, melynek pernye és hamu lesz a fizettsége.
Az ünnepségre – amikor is hivatalosan nagykorúvá vált és megkapta élete első, saját maga
által megálmodott gúnyáját – ketten már el sem jöttek. Csak a kék csuklyás nőt látta a
díszvendégek asztalánál. Ezúttal az indigóvirág színébe öltözött, csupán ruhája kézelője
játszott a búza fiatal kékjében. Ammennyire ő ösztönösen vonzódott a nőhöz, úgy tartották
magukat távolabb a többiek a mágusrendek képviselőitől. A gnómok sosem kedvelték a
mágusokat, félelmük az ismeretlenből és a meglehetősen gyerekes hiedelemvilágukból
táplálkozott.
Számtalanszor megkapta, hogy a hosszú ujjak, mellyel Zara istennő áldotta meg a
fogantatásakor, jobb szolgálatot tennének mestertolvajként, bérgyilkosként, vagy hivatásos
nyerészként kocsmaasztaloknál vagy úri szalonok vendégeként. De voltak, akik az ujjai
finomságát csak és kizárólag az ékkövek lehetséges szakértőjeként bizonygatták.
Shannalart – ahogy a vele egykorúak általában nevezték – azonban valami megfoghatatlan
húzta a mágia irányába. Mindig lenyűgözte, amikor a városukat meglátogató mutatványosok
között feltűnt egy varázslónak mondott személy, aki mesterien pörgette az érméket az ujjain,
színes felhőbe robbantotta a számára ácsolt magaslatot, vagy halottak képmását vetítette ki a
megrémült sokaság elkerekedett szeme elé. Ő ilyenkor csak ámult és bámult, nem rettegett,
hiszen tudta, a látvány csupán érzéki csalódás, melyet egyképpen neveznek: illúzió. Nem
érméket, aranyakat látott maga előtt, hanem játékot, tréfát és dacot a felsőbb erők hatalmával.
Egy mágus mindenre képes lehet, ha akarja. Ennek az akaratnak a szabadságát számára csakis
a búzavirág színe adhatta meg.
A gratulációk fogadása és a vendégek kötelezően nagyvonalú etetése-itatása után apukája
mellé állt.
– Várnak a szépszobában.
Shannalar még egyszer végignézett a mohó, ingyenélő rokonokon és barátokon, akik épp
most szabadították meg a családot a teljes évi félretett aranyérméitől. Öröm és felbuzdulás
helyett csak elpusztított ételt és belterjességet látott, mely a gnómok szűk társadalmára
annyira jellemző. Itt akarta hagyni egyszer és mindenkorra Gnómföldet, Kamil dimbes-
dombos utcáit.
Szülei tudták, nem tarthatják erővel, így elébe mentek az elkerülhetetlennek és megkeresték
a mágusrendek képviselőit. A szépszobában ritkán tartózkodtak, ez amolyan családi
ereklyehalmozó épületrész volt, a falakon szinte egymáshoz értek a festmények, melyeken ük-
ük-ük felmenők néztek vissza rájuk. Hőstetteket nem ábrázoltak, hiszen a gnómok faja nem
tartozott a közkedvelt világmentők táborába, hírnevüket inkább a hírhedt Zara istennő óvó
tekintete kíséretében szerezték. A kék ruhás nő a kis ablaknyílásnál állt, melyen keresztül
előre görnyedve nézte a portához tartozó füves teret. Amikor Shannalar apjával a szobába
lépett, a nő feléjük fordult.
– Alissa Úrnő! – üdvözölte a fiatal gnóm. – Eljövetelével ismét megtisztelte a családunkat –
mondta olyan nemesi szófordulattal, amin a középkorú magiszter asszony is elcsodálkozott.
– Kitűnő nevelést kaptál, Shannalar – bólintott a szülei irányába. – Gondolom sejtik, miért
vagyok most itt.
– Mi a döntése, Úrnő? – kérdezte remegő ujjakkal Shannalar fiatalos arcú édesanyja.
– Hetven esztendő a gnómok életében nem sok, de arra pont elég, hogy az értelem
kibontakozzék, a tanulni vágyás megmutatkozzék – mondta kicsit nyakatekert szavakkal
Alissa. – Shannalar érdeklődő, vág az esze, mint a polírozott penge, ráadásul nyitott
mindenre, ami sokak számára a megismerhetetlennel és az elérhetetlennel egyenértékű. A Kék
Mágusrend hajlandó a soraiba fogadni, hogy méltó utódja lehessen Hamarassa mágusnak, aki
nemzedékekkel ezelőtt vezette a Rend illúziótanodáját.
– Nem csak egyszerű mutatványosként vált világhírűvé? – csodálkozott Shannalar apja.
– A magiszteri címet nem osztogatják mifelénk, csak az arra érdemeseknek – válaszolta
Alissa. – Hamarassa varázslatai becsapták a legkifinomultabb érzékeket is. Sárkánygyíkok
szaglását, a sötét elfek mágikus látását és a bagolylények semmihez sem fogható hallását.
Nála többet senki sem tudott az illúziók világáról.
– Magával mehetek? – kérdezte türelmetlenül Shannalar.
– Rajtad múlik, mikor indulunk – mosolygott rá Alissa.
– Nincs pónink – szabadkozott Shannalar apja.
– Tegnap este összepakoltam – emelte fel büszkén a fejét Shannalar, majd a szobájába
rohant.
– Aki ennyire magabiztos, az felkészült – mondta Alissa.
Ahogy visszatért az ifjú gnóm, anyja és apja átölelte. Csak szorították, mintha sosem látnák
viszont. Potyogtak a könnyek, a boldogság és a félelem sós tengere mardosta az arcokat.
– Shannalar tanonc, lépj be! – mondta emelkedett hangon Alissa Úrnő, majd megszorította a
nyakában lógó azúr medált.
Porcicák kavarogtak a szoba kövezetén, egyre erősebben űzve a sarkok bitorlóit. A levegő
nehézzé vált, egyre erősebben gomolygott, átláthatatlan masszává erősödött, majd kékesen
ragyogni kezdett. A varázslat befejezésekor megállt a forgás és ami a levegőben volt, az a
kőre hullott. A kékség kitisztult és egy homokos dűne képe rajzolódott ki. Alissa bólintott,
majd a mágikus portálra mutatott. A gnóm félénken, magasra emelve lábát lépett be a
teleportáliumba, mintha méretes küszöbön lépne át, nehogy félelmében a gyereknyi lábfej
megakadjon.
Milyent átlépett, ijedten hátranézett, de a gomolyag már eltűnt, a térkapu bezáródott. Előttük
füves kiszögellés mögül füst szállt fel, illata kérgesített húsról árulkodott.
– Az ott Kétpatak. Mi nevezzük így – mutatott a varázslónő a dűne irányába. – A falunak
nincs neve és a rajta átfolyó vizeknek sincs. De nagyon barátságos népek lakják.
Elindultak a parázson sülő hús irányába. Amikor felértek a homokdűne alig egy embernyi
magas bércére, gyönyörű látvány tárult eléjük. Két, apró kanyarulatokkal a tájba simuló
patakocska egy kimosott gyökerű tölgyfa oltalmában egyesült igazi vízzé, melynek akkora lett
a sodrása, hogy már a megszáradt levelek lassú utazását is nyomon lehetett rajta követni.
Ahogy szemükkel követték a vizet, kis fahíd keresztezte a medret. Élettől volt hangos a falu,
gyermekek játszottak a patak partján, tapicskoltak és egymásba kapaszkodva ugrottak a
derékig érő vízbe. Molnár őrölt gabonát, a teli zsákokat szorgalmasan az egyökrösre pakolták.
Az apró házak fából épültek, annak is a silányságából. Hüvelyknyi ágak adták a lakrészek
vázát és tetőzetét, míg szorosra font gallyakból készültek a falak és a hevenyészett zsindelyek.
A falun túl látszott a tenger, melyből jelzőfáklyaként emelkedett ki a Kék Mágusrend tornya.
Shannalar csodálkozott az elnevezésen, hiszen a kövek színe cseppet sem tért el Kamil
világítótornyáétól, csak sokkal nagyobbnak tűnt az építmény. A szárazföld és a torony között
hajók mozogtak a vízen, a behajózásra váró áruk a hullámokkal együtt emelkedő rakodósóján
sorakoztak.
Alissa a falu felé indult. Hamarosan gyerekzsivaj nyugtázta érkezésüket, ám a hangoskodás
elsősorban nem a varázslónőnek, hanem az őt szaporán követő tanoncnak szólt. A falusi
gyermekek félénken jöttek közelebb, számukra meglehetősen furcsa volt a gnóm öltözéke,
tenyérnyi, színes foltokból összevarrt felöltőt még sosem láttak, habár avatatlan szemek is
felismerték, hogy a színek választása és a darabok összeállítása igazi mestermunka. Csupán az
kelthetett szánalmat, hogy a viselőjének nem telt még egy végre sem, így valószínű, hogy
levetett gúnyák megmaradt részeiből rakták azt össze, mint valami legendárium csinált
szörnyeit napokig húsból fércelve.
– Alissa Úrnő! – hangzott oldalról. – Kóstolja meg az étkünk!
A varázslónő csuklott egy nagyot, számára meglehetősen idegen volt a halakból, csúszókból
és gyíkokból készült nyárshúzott, de a Rend és a fövenynép közötti együttélés szablyait ő sem
rúghatta fel. Ettek néhány falatot, Shannalaron nagyot mosolyogtak, amikor a gyíkláb karmai
kilógtak a fogai közül. Bár fizetséget nem kértek az ételért, a szokás úgy kívánta, a mágusnő
valamivel honorálja a szíves vendéglátást. Az övére felfűzött kis bőrtáskából szürke köveket
vett elő, melyet a család szakácsának nyújtott át.
– Tűzcsináló. A harmatos fú sem tud ellenállni a szikráknak, melyek a kő szívéből
táplálkoznak – mondta Alissa, majd fejbólintással köszönt el vendéglátóitól, majd a
hullámokon bukdácsoló sólya felé vette az irányt. A gnóm megszaporázta a lépteit. Ahogy a
torony felé tartottak, szíve egyre jobban dörömbölt, ritmusuk szinte eggyé vált.
A révész nem várt fizetséget, habár egy bőrkalap karimával fölfelé a komp oldalához volt
szegezve. Alissa úrnő egy aranyérmét dobott a kalapba, ez bőven fedezte a szállítóeszköz
javítgatását és a család esti vacsoráját. Shannalar sosem szerette a vizet, a hullámokat még
kevésbé. A révész nagyokat tolt a csáklyával, majd evezőre váltott. Áramlás nem keresztezte
a komp útját, így, ha lassan is, de egyenletesen közeledtek a mágustorony felé.
Ahogy közeledtek, a torony úgy vált egyre hatalmasabbá, rátelepedett a vízre, uralta a teret
és eltakarta a látóhatárt. Kis sziget közepén állt, így száraz lábbal léphettek a hullámtörő
kövek alkotta szárazulatra, ahol lázas munka folyt. Zsákokat, kőkorsókat, ládákat raktak egy
asztalnyi korongra. Amikor megtelt, egy kék ruhás legény elmormolt egy varázsigét, mire a
korong elemelkedett a talajtól. Zsebéből apró ezüstpálcát húzott elő, majd a torony felé
suhintott. A teleportálium színe a tenger kékjében játszott, messziről teljesen egybeolvadt a
hullámokkal. A korong belebegett a térkapuba, majd a varázslóval együtt eltűnt.
Shannalar életében először látott valódi mágiát, olyan nem mutatványos zsonglőröst, hanem
megfoghatót, bőrön érezhetőt. Alissa látta rajta a döbbenetet, szemében gyermeki csodálat
tükröződött.
– Felkészültél?