A kék mágusok legendás tornya csöppet sem volt kék, a tornyot alkotók alkalmazkodtak a környezethez. A sós tengervíz nyaldosta kövek hol zöldes, hol kékes árnyalatban tetszelegtek, nem csoda, hiszen akvamarin alkotta a torony falát, amely teljesen beleolvadt a hullámokba, azok ölelő karjai óvták a kutakodó szemek elől.
A tenger szintje feletti építmény inkább hatott szürkésnek, füstszínűnek, mind égszínkéknek. Faragott kövei más tájakról származtak, voltak ott törpe csákánnyal fejtettek, voltak ott míves, elf díszítéssel ékesítettek, voltak a föld alatt élő sötét tündék által adományozottak, de voltak ott a vulkánok fortyogó szívéből kövültek.
Az építő elemek szinte egymásba olvadtak. Mind között, mágiával átitatott, borsónyi, fátyolos zafírok mosolyogtak, egyben tartva a köveket, mint az ólomlemez, mely a megfestett üveget regulázza a templomok falában, ki tudja, mi óta. A varázslat, amely egymásba olvasztotta a köveket, opálos sejtelmet, a víz feletti párával való teljes egyesülést eredményezett. A totony Kétpatakról és a tenger felől sem látszódott, még a legélesebb szemű elfek sem fedezték fel hollétét és a kutakodó varázslatoknak is ellenállt. Egyedül egy helyről látszódott, de onnan is inkább délibábnak vélhették.
Csak a kompot kezelő tudta a pontos helyét. Nem csoda, hiszen ő is a toronyból származott. Ugyan Kétpatakon született, de apja és nagyapja is varázsló volt, így fiatalon a Kék Toronyba került. Anyját és apját hamar elveszítette, de húga ma is a falu megbecsült javasasszonya.
A mágustorony sokkal inkább csak nevében volt torony, vízfelszíni magassága nem vetekedhetett egy közepes várfaléval sem, egy komolyabb ostromlétrával a tetejére is kitűzhették volna bármely király zászlóját, de erre sosem került sor, senki sem vette volna magának a bátorságot, hogy ostromlétrával közelítsen az akvamarin szentélyhez.
Shan Novagan Analar először csak a fenti szinteket látogathatta. Mivel a toronyban nem éltek konyhások, pucerájok, de még csak kinnlakó hórukkok sem, így minden cselédmunkát az ifjú tanoncoknak kellett ellátni, ezzel a fiatal gnóm olyan terhet kapott a nyakába, melytől szeretett szülei minduntalan megóvták. Korán kelt, egész délelőtt segédkezett, hiszen a kulimunka sosem fogy el, csak burjánzik, mint az istállószag a lenge nyári szellő szárnyán. Ebéd után okítás jött napestig, hogy azután az álom – fejbe kólintva a test szüntelen fáradtságát – megnyugvást adhasson a gnómnak, akinek nem múlt el úgy egy estéje sem, hogy ne gondoljon a szülői házra és anyja búcsúkönnyeire.
Most az övéi nyaldosták az arcát, mely egyáltalán nem állt ellen semminek sem, olvadozó viaszszoborként könyörög a régi életéért. Az ő lelke nem akvamarin, holmi tengerkő, mely dacol a világgal, az ő lelke épp, hogy csak megszületett, épp, hogy csak épülgetett, mint a kártyákból összenyálazott hevenyészett torony, mely az ajtónyitásra épp úgy omlik össze, mint ő az ebédentúli, magiszeri kérdésekre.
Eltelt a nyár, majd a tél is, amikor először hazalátogathatott. Addig nem is találkozott Alissa Úrnővel, ami nagyon hiányzott a lelkének. Az út előtt hosszasan beszélgettek, Shannalar csak mondta és mondta, úgy panaszkodott. Szinte kérdőre vonta, amiért a mágusnő magára hagyta, és egyáltalán nem akarta megérteni, hogyan kapcsolódhat az égett, zsíros kondérok minduntalan suvickolása a varázslóképzés fundamentumába.
A varázslónő mosolyogva figyelte. Megvárta, amíg a gnómból kifogy a szusz és a további nyavalygást már nem bírja levegővel.
– Holnap találkozhatsz a szüleiddel – mondta Alissa. – Három napot elmélkedhetsz sanyarú sorsodon, azután döntened kell. Ha visszajössz a toronyba, lélekben felkészítenek az első próbára. Amennyiben sikerül, magad mögött hagyhatod a szagokat, a nehéz zsákokat és a folyton kiserkenő vér ízét a kolompérhalom tövében.
– Alig várom, Úrnő! – vágta rá Shannalar, nem is gondolva más lehetőségre.
– De maradhatsz is. Lehet belőled regékben örökkön fennmaradó mutatványos. Senki se fogja felróni neked, ha úgy döntesz. Az idők során sokan elbuktak. Nem gnómoknak való megpróbáltatás az – vigyázta egyre keményebben Alissa. – A próba során meg is hallhatsz. A tested befogadja a víz, húsod halak lakomájává válik, csontjaidon kővirágok nőnek, koponyád rákok otthona lesz és te úgy tűnsz el a hullámokban, mint neved az időben. Észre sem veszik.
– Mesélne a próbáról? – kérdezte a mágusnőt a gnóm tanonc.
– Azokra a kérdésekre neked kell meglelned a válaszokat, egyedül. Támaszt sem én, sem más nem nyújthat számodra.
Első nap a rég nem látott barátokkal találkozott. Azok megállás nélkül faggatták az ottani életéről, a mágustorony misztikumáról, a varázslóiskola legendás titkairól. Shannalar nem fukarkodott a válaszokkal. Kedélyesen elmondott mindent, amit be mert vallani. Na és persze hazudott, mint a vízfolyás. Hazudozott mágiaórákról, magiszteri dicséretekről, ősi rejtvényekről, titkokról. Hosszan taglalta egy-egy varázslat anyagi alkotóelemeit, alapanyagok ősi keverékét, mágikus szövegeket, mely a hozzá tartozó kézmozdulatokkal indítja be az energiát, mely virágzást, vagy pusztítást hoz a világra. Amikor kérték, hogy mutasson be egy-két trükköt, kihúzta magát.
– Amíg nem avattak fel, szigorúan tilos – mondta felsőbbrendűen az egykori játszópajtások szemébe nézve. – Nem, mintha nem lennék rá képes, de Alissa Úrnőnek nem akarok rosszat – kacsintott a többiek felé, amin azok jót derültek.
Sokat beszéltek, nevetgéltek, majd egész álló éjszaka kockáztak. Jó volt közöttük lenni, de gondolatai a hullámok nyaldosta kövek mentén szárnyalt. Félt a haláltól, főleg ennyire fiatalon. A halál számára egyet jelentett a kínnal, reménytelenséggel. Akit látott meghalni, annak arcán nem a magasztos hősiesség vert tanyát. Az ürülék szagát és a könyörgő, lassan opálossá váló szempárokat sosem tudta kiverni a fejéből. Nem bukhat el a próbán. Egy gnóm sosem bukhat el.
Másnap mindent elmondott a szüleinek. A kondérok bűzét, a zsákok súlyát és a nézéseket, melyekkel a mágusok a tanoncokat illették. Minden tanonc egy-egy újabb kihívás, újabb vetélytárs, és még több gond. A kék mágusok ritkán barátkoztak és ha mégis, csakis alomtársakkal tették. Itthon, szüleivel érezte igazán, mit is jelent neki Alissa Úrnő vigyázó tekintete. Talán az életet. Talán ezért akarja Gnómföldön tartani. Egy már volt. Talán ő lehet a második, a következő a sorban.
Aznap éjszaka sem aludt. Kettő még nem alkot sort. A máguspróba bizonyosan kifog rajta. Amikor Alissa átlépett a térkapun, borzalmas kép fogadta. A kialvatlan, elgyötört szempár éppen úgy vöröslött, ahogy azt várta. A szülők arcából rég kiment a vér és ezen Alissa Úrnő nem várt mosolya sem segített.
– Látom, nem unatkoztál – mondta Shannalarnak, aki csak nyelt egy nagyot. – Hogyan döntöttél, ifjú gnóm?
Shannalar remegett, nem sokaknak adatott meg, hogy önként másszanak a bitó alá, kezükben kéklő hurokkal.
– A családom egyszer büszke lesz majd rám – húzta ki magát Shannalar.
Ugyanúgy félt, de ahogy elhagyta ajkát az utolsó szó, remegése tovatűnt. Nem, hogy túléli a próbát, egyszer és mindenkorra kivívja a tiszteletet. Nem kell, hogy féljenek tőle, csak emeljék fel a tekintetüket, ha ránéznek. Akkor is, ha csak a köldökükig ér.
A Kék Toronyban a nagy háló csaknem kiürült. Éjfélig kellett visszatérni, de féltucatnyian sem voltak. Sokakban tört el valami és sokakban érlelődött tetté a félelem. Akik megmaradtak, ott ültek az ágyakon. Lábukat lógatva néztek maguk elé. Nem tudták, vajon a többiek voltak ennyire gyávák, vagy ők bizonyultak ostobának. Felszabadulás, dac a halállal vagy a felemelkedés kezdete lesz e a holnap?
– Most kezdtem csak el igazán félni – mondta egy tengeri elf siheder, akinek a lábfeje folyamatosan, aprókat rángott. – Talán mások mégis csak tudtak valamit – nézett a többiekre úgy, mintha tőlük várna megerősítést és segítséget.
– Ők gyávák voltak. Kék mágusnak lenni a világ teteje – mondta a túlsó sarokból egy féltünde lány. – Az mindent megér.
– Akár a halált is, Lolate? – kérdezte a fiú, akire jóleső érzéssel hatott a lány kiállása.
– Talán egész életedben a szigeteden maradnál, Justil? – nézett a nálánál néhány esztendővel idősebb fiúra.
– Nem akarok halakat belezni – csóválta meg a fejét a kamasz fiú. – Nem bírom elviselni azt a bűzt.
– Mindannyian varázslók akarunk lenni és tudtuk, hogy ez mivel jár – szólt közbe Shannalar, aki csodálkozott a végnélküli nyavalygáson. – Meghalhatunk, de ez nagyrészt rajtunk múlik.
– Hogy múlhatna rajtunk? – csodálkozott egy fiatal fiú.
– A Rendnek nem érdeke, hogy meghaljunk, tehát, ha egy kicsit is meggondoltak leszünk, bizonyára túlélhetjük a próbát. Csak meg kell találnunk a megfelelő kulcsot a megfelelő zárhoz – mondta Shannalar.
– Vagyis? – kérdezte a fiú, aki kicsit sem látta a saját szerepét a játszmában.
– Csapatban játszunk
– vágta rá Shannalar. – Mindenki azt adja, amiben erős. Lolate! Álljatok össze páran és gyakoroljatok! Tűzzel, jéggel, amitek csak van. Ti lesztek a fő támadó sor. Justil, ti lesztek az elterelők. Minden, ami előjöhet a vízből, földből, fából, minden, ami lekötheti a figyelmüket. Én majd megtévesztem a szemüket, a fülüket és a szívüket. Minden, ami igaz, az eltűnik és minden, ami hazug, az valósággá válik.
– De kell valaki, aki elvégzi a piszkos munkát – lépett ki a gyertyák árnyékából egy drow.
Eddig őt senki sem vette észre, szinte beleolvadt az éjszaka bágyadt fényébe. Úgy hitték, meghátrált, ám léptei egyenesek, határozottak voltak. Ahogy kilépett a fénybe, arcán elszántság látszott, a fiatalság eltökéltsége, amit csak a vérző szív ereje táplálhat igazán.
– Julen Dar! – üdvözölte nem túl lelkesen Shannalar, aki a gnómok históriás könyveiből jól tudta, a hegyi, sötét elfek mágiájától és kardjától senki sem menekülhet és örülhet, ha csak rabszolgasorban nyomorodik élete végéig.
Shannalar sem értette, egy ilyesmi drow miért nem a Fekete Toronyban szerzi a tudást, mit keres a kék mágusok között. Annyit azonban ő is tudott, hogy egy sokadik leszármazottnak – főleg fiúként – nem könnyű. A krónikák szerint feléjük egy éjszakája sem múlik el halálsikoly nélkül.
– Valaki tudja, mi lesz a próbán? – kérdezte a drow.
– Senki, semmit sem árul el – mondta Shannalar. – Több esélyünk lenne, ha egy csapatban maradnánk.
– Ezért kell egyénileg felkészülnünk – rázta meg a fejét a drow. – A legrosszabbra kell gondolni.
– A legrosszabbra? Mégis, mi lehet az? – kérdezte Lolate.
– Amitől a legjobban félsz – nézett rá Julen Dar, akinek fekete szemében ott bujkált a virágot leszakítani, majd eldobni akaró nőgyűlölő.
Lolate érezte a lekezelő hangnemet, érezte a megvetést, melyet a drow csak nők irányába közvetített. Különösen egy olyan nő irányába, mint ő. Aki félelfként, egy meggyalázott anya törvénytelen lányaként látta meg a napvilágot.
– Hagyd őt békén! – állt közéjük a fiú, aki a lányt látva saját tragédiájának érezte bármely drow közelségét.
– Kilencujjas Henry! – nézett rá Julen Dar. – Talán odaadnád a nyolcadikat is érte?
– Talán ez is a próba része – fontolgatta Shannalar, aki sok kockajátékban vett részt életében és tudta, egy-egy kör csupán része az estének és mindig az utolsó dobás számít. – Maga a kiegyezés, a csapat.
A többiek furcsán néztek rá, nem értették a gnómot.
– Vajon mi különböztetheti meg egymástól a Rendeket? – taglalta tovább. – Miért pont ide vezetett a sorsunk? A fehér mágusok parancsra dolgoznak, őrült rendben, egyénieskedés nélkül. A feketék csak magukra gondolnak, a hatalomra, az előre jutásra. A kékek azok, akik az egyéni célokat ötvözik a csapatban való együttműködéssel, így sokszorosítják meg mágusaik erejét. Haragudhatunk Julenre, de mit nyerünk vele? Az elme meggyőzésében, a ráhatásban, a félelem magjának elültetésében talán nem ő a legjobb közöttünk? Hogy félek-e tőle? Ki az, aki nem fél egy drow mágustól? Én is inkább a harcostársa lennék, mint az ellenfele. De azzal sem nyerünk, ha Lolate tűzgömbjei elmaradnak – nézett a sötét elfre.
– A sötét elfek közül sem mindenki célja az, hogy a gnómokat rabszolgasorba döntse – legyintett Julen. – Minduntalan hangoztatom, hogy a társadalmunk nő tagjai az igazán veszélyesek. Az apám hamar belátta, mennyire hasonlítok rá.
– Ezért menekített ide? – kérdezte érdeklődve Shannalar.
– Sosem megyek vissza a hegybe – mondta halkan a sötét tünde. – De mindenekelőtt életben akarok maradni.
A Kék Mágustorony egy-egy szintjén különítették el őket egymástól. Shannalar kapott egy nem túl részletes, kézzel firkantott térképet, mely alapján el kell jutnia egy előre meghatározott helyre. Elsőre nem tűnt túl bonyolult feladatnak, de a gnóm átlátott a csapdán.
Egy kis szobában lépett ki a teleportáliumból. A mindent átszövő mágia hatására, állandósult fény derengett. Egy ajtó állta útját. A kilincse könnyen járt, a zárszerkezet azonban mégsem engedett. Próbálta feszegetni, szöget használni álkulcs gyanánt, de az nem nyílt. A máguspróbát felügyelő magisztertől kapott medálhoz nyúlt, tenyerével melegítette a zafírkövet, melynek ereje azonnal átjárta testét. Lehunyta szemét és a varázslat szövegére gondolt. A kimondott szavakkal együtt keltek életre az ujjai, furcsa táncukat azonban közönség nem láthatta. Amikor végzett az igével, halk kattanást hallott. Kiverte a veríték, a mellkasa zihált. Óvatosan, résnyire nyitotta az ajtót, de csak annyira, hogy kikukucskálhasson. Folyósót látott, melynek végén egy vörös köpenyes alak állt, a próbák során ők alkották az ellenfelek táborát. Őket kellett kicselezni, megfélemlíteni vagy legyőzni.
A folyósón nagy élet folyt, bár Shannalar számára ismeretlen volt a helyszín. Kék csuklyás mágusok járkáltak mindkét irányba. A beszélgetések alapján a folyósó közel lehetett az étkezőhöz. A vörös ruhás Shannalar felé fordult, de nem láthatta az ajtórés mögött a gnómot. Kezében papiruszt tartott. Shannalar becsukta az ajtót, majd újra varázsolni kezdett. Szóról-szóra alakult át. Először a teste nyúlt meg. Örömmel tapasztalta, hogy az ajtókilincs szinte a derekáig ér. A ruhája kifényesedett, eltűntek a foltok és a fércek, a hímzések és a gnóm ábrák. Gúnyája kékké vált, olyanná, mint Alissa köpenye, melyet sosem fog az emlékezetéből kitörölni.
Kinyitotta az ajtót, majd magabiztosan a vörös ruhás felé lépdelt. Nem nézett rá, csak elment mellette. Oldalvást pillantva látta, a papiruszon egy mosolygós gnóm volt látható. Lábait egyre gyorsabban szedte. Nem tudta, meddig tart a varázslata, de gyanította, a mágustorony alsóbb szintjei előtt elenyészik. A folyósón egy hatalmas étkezőig jutott, ahol fiatal varázslók ettek és bestélgettek. Gyanította, hogy az itt megjelentek nemrég állták ki az első próbájukat. Többen ránéztek, egy ismeretlen arc sokszor kelt gyanakvást és szül kíváncsiságot. Az ebédlőn túl lépcső vezetett lefelé, melynek alján egy másik vörösköpeny várakozott. Hatalmas termetével elállta a bejáratot, lehetetlennek tűnt mellette elillanni. A lépcső folytatódott lefelé. Shannalar kutakodott az elméjében, sorra vette a varázslatokat, melyeket ismert és hatásosnak vélt. Varázsolni kezdett, és érezte a zafír energiavesztését, tudta, talán ez lesz az utolsó igéje.
Az alatta lévő szintről sustorgás hallatszott, beszélgetés foszlányait lehetett kivenni. A vörös ruhás megfigyelő egyik lábáról a másikra állt. Érdekelte, kiktől eredhetnek a hangok, ám őrhelyét nem merte elhagyni. A beszélgetés abbamaradt, lábak dübögését lehetett hallani, majd csizmavas koppant a fémhez. Csikorgott, ahogy egy remek lábbelihez illik mászás alkalmával. Az őr egyre feszültebbé vált, ugrásra készen várta a felbukkanó varázslótanoncokat. Nem volt nála iromány, erre a folyósóra csak az arra kijelöltek léphettek. A surrogást halk káromkodás követte, majd kétségbeesett sikoltás hallatszott, mely egyre halkabbá vált, míg nem egy tompa puffanást követve elnémult.
Shannalar – befejezve a varázslást – a lépcsőfordulóhoz lapult. Az őr lerohant a lépcsőn, majd a fémkorláton áthajolva a mélybe tekintett. Shannalar a pillanatot kihasználva a folyósóba futott, melynek a vége terembe torkollott.
Hárman várták. Lolate, Julen és Justil.
– Mi tartott ennyi ideig? – kérdezte Julen, aki legelsőként érkezett a terembe.
Shannalar csak megvonta a vállát, jelezve, nem ül fel a sötét elf szánalmas provokációjának. A terem ajtajai varázsütésre becsapódtak, majd középen egy térkapu anyagiasodott, amelyből a próbát vezető magiszter lépett ki.
– A próba első részét kiálltátok, de a java még hátra van.
– Henry? – kérdezte aggódva Lolate.
– Számára folytatódnak a tanoncévek – mondta a magiszter. – Lépjetek át a kapun!
Miután megpihentek és kis időre elmélyültek varázsigéik tanulmányozásában, a próba vezetője folytatta.
– A végső megmérettetés. Egy kisebb hobgoblin csapat meg fog támadni egy erdei tünde falut, mely egy zúgó mellé épült. Kis kötélhíd vezet át a sziklás folyón. A feladatotok a falu népének megvédése, és nem a híd megsemmisítése – adta ki a feladatot a magiszter. – Járjatok szerencsével! – mondta, majd felolvasott egy mágikus tekercset, mely nyomán egy ismeretlen, zöld színű térkapu nyílt meg.
Amikor átléptek, mesés környezetben találták magukat. Olyan helyen, amelyet emberláb talán sosem taposott. De az idilli táj sok veszélyt rejtett, hiszen ez a terep mindannyiuk számára ismeretlennek bizonyult. Julen, a sötét elf inkább az árnyékos helyeket és a föld alatti világot kedvelte, míg Lolate, Mocsárrét könyékén sosem látott fánál magasabb domborulatot. Justil a Teknős-szigeten kővel sem találkozott még, így a hegyi terep viszontagságaitól megriadt. Shannalar ugyan látott már hegyeket, hiszen Kamil csúcsai mindenhonnan látszódtak, ám sosem találkozott harcias szörnyetegekkel.
Szétszóródtak, hogy felmérjék a terepet. A folyó hangját hallva hamar megtalálták a hidat, mely inkább folyton imbolygó kötélhágcsóhoz hasonlított. Shannalar rálépett, de még neki is nehezére esett, hogy egyensúlyát ne veszítse, pedig otthon az ifjoncok között jó hírű egyensúlyozónak számított.
– Rá kell őket csalni. – mondta a sötét elf. – Én a túloldalon, a fák lombjai között bújok el és megakadályozom, hogy visszaforduljanak – mutatott egy nagyobb fára.
– Ezek a sziklák jól takarnak majd – paskolta meg az egyik kétasztalnyi követ Justil.
Shannalar karon fogta a félelf lányt és elhúzta a többiektől.
– Lehetnél csalétek – nézett a szemébe. – A hobgoblinok sok rabszolgát tartanak. – magyarázta a lánynak. – Elsősorban tündéket, és rólad nehéz megmondani, hogy embervér is csörgedezik benned.
– Honnan tudsz ennyit a szörnyekről? –kérdezte Lolate.
– A gnómok történelme is hemzseg a tragédiáktól.
Alkonyodott, amikor Julen Dar kettőt huhogott. Shannalar és Justil kétoldalt bújt meg, míg Lolate jól láthatóan a pataknál serénykedett. Amikor a hobgoblinok kiértek a fák közül, egyikük meglepetten horkantott. Nyolcan voltak, felderítőknek néztek ki. Oldalukon szablya, övükben kés. Szürkésvöröses bőrük szinte beleolvadt a naplementébe, csupán sárgás szemük és lepedékes foguk tűnt ki. Lolate felnézett, sikoltott, majd tettetett rémülettel mászni kezdett felfelé a partfalon. A hobgoblinok a hang irányába néztek, Éles szemük azonnal meglátta a lány hegyesedő fürtjeit. Őrült, gyilkos ösztönüktől vezérelve egymást arrébb nyomva siettek az imbolygó kötélhágcsóra.
Lolate – a megbeszéltekhez tartva magát – felkiáltott, a bokájához kapott, majd a partfal tetején elterült. A sebzett préda látványa elvakulttá és meggondolatlanná tette a portyázókat. Mögöttük Julen Dar lelebegett a fa koronájából és a híd előtt keresztbe tett karral megállt. Amint a támadók a morajló patak fölé értek, a kövek mögül fejek és kezek bukkantak elő.
Shannalar szavai nyomán a kötélhágcsót zöldes nyálka borította be. A karok nem tudtak megkapaszkodni, két hobgoblin a mélyen alattuk kiálló sziklákra zuhant. Justil mozdulatai lassúak voltak, kezeinek körkörös mozgása nyomán örvénylő darázsfelhő támadt a bűzlő szörnyekre. Lolate feltérdelt, majd tenyeréből szikrákat szórt a megzavarodott hobgoblinokra. A drow is varázsolt. A leghátsó ellenfele végtagjai hirtelen elernyedtek, majd a kötelek között a zúgóba dőlt. Nyaka hangos roppanása előtt még hallották a horkolását.
A hobgoblinok teljesen megzavarodtak. Viszolyogtak a mágusoktól, azok csak halált hoztak a fajtájukra. Egymást taposva fordultak hátra, hogy mentsék az irhájukat. Ekkor meglátták a sötét tündét, aki elővette két tőrét, majd feléjük rohant. Félúton a sötét elfet feketeség borította be. Az átláthatatlan gömb együtt mozgott a halállal. A sziklák mögül újabb varázsigék hangoztak fel. A híd, mágusokhoz közeli oldalán feltűnt egy másik sötét elf is, aki pont úgy használta a tőröket, mint az imént rohamozó társa. Lolate újabb energiatüskéket lőtt áldozataiba. A darazsak élvezettel csípték halálra prédáikat. Justil – látva az ellenfelek ügyetlenségét – újabb nyálkaréteget anyagiasított a kenderre. A riadt horkantások, halálhörgések mellett csak a pengék surrogását hallották, majd minden elcsendesült.
Julen Dar körül feloszlott a feketeség. Hasonmása is és a darazsak is eltűntek. A sötét elf lerugdosta a hídról a hullákat, majd lelebegett az egyik vízből kiálló sziklára. Gondolkodás nélkül nyakon szúrta az egyetlen, még élő ellenségét, majd fürge léptekkel felszökkent a partfalon. Társai csak akkor jöttek elő a sziklák rejtekéből, amikor meglátták az elf fejét. Azt tudták, hogy a sötét elfek veszélyesek, de Jules esetében meg is tapasztalhatták, milyen az, amikor fajtájának mágikus képességeit ötvözik a kék mágiával.
– Mind elpusztultak? – kérdezte Lolate, aki még mindig a csalétkek mellkaszsibbasztó érzésével küzdött.
– Azt hiszem, átmentünk a próbán – bólintott Julen Dar, miközben újabb zöldes térkapu nyílt mellettük.
– A máguspróbán több mindent vizsgáltunk. Az, hogy legyőztétek az ellenfeleket és a rátok bízott feladatot elvégeztétek, fontos tényezőnek bizonyult, de lényeges volt az is, mindezt hogyan értétek el. Mely ágát használtátok a mágiának, és mindezt mikor, milyen sorrendben tettétek? Mekkora veszélyt vállaltatok és hogyan működtetek együtt, egymásért? – hangzott el a mágussá avatásuk estéjén.
Sorban álltak egymás mellett, velük szemben a Kék Mágusrend elöljáróival és a tanítványokat fellelő kutászokkal. Alissa Úrnő is kihúzta magát, hiszen történelmet írt azzal, hogy bevállalta az ifjú gnóm felkutatását. A magiszter eléjük állt, mellette álló segítője egy-egy könyvet tartott a kezében.
– Lolate, kinevezlek téged a Kék Mágusrend varázslójának. Fogadd ezt a varázskönyvet, melyben elmélyülhetsz, mint az elemi mágia tudora! – nyújtotta át a könyvet, mely mozdulatra a lány arcán jóleső pír jelent meg.
– Justil Ocomor, kinevezlek téged a Kék Mágusrend varázslójának. Fogadd ezt a varázskönyvet, melyben elmélyülhetsz, mint a megidézés mágiájának fennkölt ismerője! – lépett a magiszter egy lépéssel arrébb.
A hallgatóság feszülten figyelte a sötét tündét, akinek köpenye indigókékben játszott. Soktucat tél múlt el azóta, amikor drow kezébe adtak varázskönyvet. Szemernyi kétségük sem volt afelől, hogy az előttük álló sem éli meg a következő Tavaszünnepet.
– Julen Darwardel, kinevezlek téged a Kék Mágusrend varázslójának. Fogadd ezt a varázskönyvet, melyben elmélyülhetsz, mint a meggyőzés bűbájának kiemelt képviselője! – adta a drow kezébe a rend könyvét.
Mielőtt tovább lépett volna, még visszanézett.
– Örülök, hogy fajod szokásaival szakítva minket választottál. Mindenben támogatunk a helyes úton.
– Shan Novagan Analar, kinevezlek téged a Kék Mágusrend varázslójának. Fogadd ezt a varázskönyvet, melyben elmélyülhetsz, mint a megtévesztés mágiájának szakavatott hirdetője! Tanulj és híresülj úgy, mint elődöd tette azt tucatszor-tucatnyi téllel ezelőtt!
Shannalar összepakolta a motyóját, a levizsgázott és kitüntetett mágusoknak a torony belsejébe kellett költözniük, jóval a vízfelszín alá. Az ágyán ülve kinyitotta a varázskönyvét, melynek csak néhány oldala tartalmazott igéket. Csupán ujjnyi vastag oldalon bújt meg mágikus szöveg, a többi lap üresen árválkodott, várva, hogy gazdája új varázslatokra leljen, újakkal gazdagítsa tudását. Lolate szipogott, Julen inkább magában próbálta feldolgozni azt, hogy a mágusvizsga letételével végleg kiírta magát népe és családja történelméből. Csupán Justil mosolygott, aki végig arra gondolt, milyen lehetőségeket kapott a sorstól.