– Várj! – fogta meg a shedeli kezét Gagor. – Láttam már ezt a hegyet. – Palaonasz, a tenger ékköve. A halott város, mely megannyi rejtélyt hordoz magában. Az eltűnt és azóta elfeledett tengeri elfek néhai lakhelye, kincskeresők álma, akik sosem tértek haza. Legendás szörnyek, titokzatos tudás, mágikus csapdák – kacagott fel Laven. – Ez mind csak mesemondóknak való szócséplés. – Erre lakik a néped? – kérdezte a tolvajvezér a kereskedőt. – Számtalan kis sziget veszi körül a nagy hegyet. A tenger tartja el a népem, ezért hálával adózunk. Az, hogy hol s miként élünk, túlélésünk egyetlen záloga – válaszolta Laven Serrando. – Értem – mondta Gagor, majd felemelte az állát. A shedeli egy kendővel bekötötte a szemét, majd halkan mormolt valamit. Gagor tarkóján a csomó megfeszült. – Egy ideig rajtad marad. Ha kipillantasz alóla, meg kell, hogy öljelek – mondta Laven.
A Sellő kikötött. Gagorba belekaroltak, majd szilárd talajra segítették. A tolvajvezér nem tért napirendre afelett, hogy egy ekkora hajó hol tudott úgy kikötni, hogy csónak nélkül, száraz lábbal partra szállhassanak. Laven, Gagor számára ismeretlen nyelven utasításokat osztogatott, melyre megszámolhatatlan meztelen talp felet sietve. Kétoldalról finoman karon fogták, majd elindultak. Hordók gurultak, rakodók nyögtek, ám ahogy egyre távolodtak, a nyüzsgés hangját felváltotta valami más. A levegő egyre hidegebb, nyirkosabb lett, sokszor hullott a fejükre egy-egy vízcsepp. Hosszúkéz Gagor hallhatta a természet muzsikáját, ahogy a leeső cseppek piciny vízfolyássá, majd érré duzzadtak, melyek köveken bukdácsolva búvópatakká álltak össze. Nem tudta meddig gyalogoltak, sokszor változtattak irányt. Néha elhallt a víz zúgása, máskor felerősödött, sokszor olyan érzete támadt, mintha ugyanoda érnének vissza. Bolondját járatják vele és egy kis sziget belsőjében kanyarognak, vagy már a tengeri tündeváros romjai alatt bolyonganak? A hőmérséklet lassan emelkedett, a Nap melege megcsapta homlokát. Tőle kőhajításnyira, enyhe hullámzás hangjaira lett figyelmes. Olyan finom, lágy dallamra, mint amikor a sós víz a homokra siklik, de néha megtörik egy-egy kavicson, amin ollósok és zártkagylók tanyáznak zsákmányukra várva. Gagort megállították. Laven, aki a gyalogúton egy szót sem szólt, halkan mormolt, mire a tolvaj szeméről lehullt a kötés. Tágas, nyitott tér rajzolódott ki, melynek közepe hol homokos, hol köves volt. Oldalt, szerszámokkal vájt járatoktól szabdalva, háromembernyi sziklafalak álltak őrt. Fentről semmi sem törte meg a fény útját, ellentétben a temérdek mohás indával, mely átszőtte a kövek felszínét, pókhálóként csüngve az élek mentén. A természet alkotta sziklaöböl szűk bejáratát tengeri uszadékok torlaszolták el. Hordalékok, moszatok, füvek emelkedtek ki a vízből, embermagasságig tolakodva a homokpad irányába. A szárazulat közepén buja növényzet kapaszkodott a sziklába, gúzsként egymást karolva terpeszkedtek a nedves felszínen, melyből a természettel eggyé válva egy idős, szinte agg férfi teste emelkedett ki. Hosszúkéz Gagor nem tudta eldönteni, mikor láthatta meg a Nap világát, de úgy gondolta, ő a legöregebb ember, akit életében látott. Bőre aszott volt, barnás-zöldes árnyalatú. A tolvajvezér tanácstalan volt. Találgatta, vajon a növényzet árnyéka vagy a hely különlegessége adja-e a bőre színét, netán a megszámlálhatatlan tél sokasága vénítette a tenger szülöttét olyanra, mint amilyen a partra vetett hal színe dögrovás idején. Az öreg kezében kacskaringós fejű bot volt, olyan pásztorféle, amibe kapaszkodni lehet havas legelőkön. Gagor eltűnődött, mentsvárul dől-e a fájára, avagy a tengeri népeknél ez a Halász jelképe? Az sem derült ki, hogy egyáltalán kicsoda az előtte gubbaszkodó, kinek lábait nem láthatta, azok mintha egyenesen a hínárok folytatása lenne. Uralkodó, agg bölcs, vagy népe kuruzslója? Amolyan vajákos mindent tudó, aki látomásaival jobbítja törzse mindennapjait? Laven Serrando intésére – azon a járaton, amin ők is jöttek – mindenki elhagyta a tengerzugot, így a hullámokat hallva csak hárman maradtak. A shedeli hajóskapitány embermódra szólalt meg. – Ahogy kívántad, elhoztam azt az embert, aki a szigeti elfek közt él. Hosszúkéz Gagornak hívják, és a legjobb kereskedő, akivel eddig találkoztam. – Ő lenne az, aki megszerezte a receptúrát a fennhéjázók orra elől? Ilyen fiatal és ennyire vakmerő? – kérdezte a Halász. – Nagyjóuram, nem egyedüliként enyém az érdem, két jóbarátommal együtt élesztettük újjá a Mágusok Borát. – Pusztán egy ismeretlen hajózó kívánsága okán? – Egy üzletfél mindig elsődleges fontossággal bír – mondta Gagor. – Laven ajánlata a tündék titkáért méltányosnak, sőt nagyvonalúnak bizonyult. – Elárulja, hogyan jutott hozzá? – kérdezte a Halász. – Kétlem, hogy a nemleges válaszom tovább vihetné beszélgetésünk menetét. Segítettem, majd megzsaroltam az egyik tündeház vezetőjét, aki vonakodva ugyan, de nemzettsége érdekeit szeme előtt tartva megörvendeztetett. – Gátlastalan tolvaj, aki rászed, majd megzsarol! – Mi dolgunk lenne nekünk egymással? – kérdezte méltatlankodva a Halász, miközben a testét körbefonó moszatok úgy tekeregtek a testén, mintha derékban akarnák elroppantani az öreg csontokat. – Az ön hívására érkeztem. Reméltem, megtudhatom érdeklődése valódi célját! – válaszolt Gagor, aki nem tudott eligazodni a vénember mondatain. – Hogy is… szóval Laven szavatartó embernek tartja, ami meglehetősen ellentétes a hírével, mely még ide is elért, sőt, Shedel kocsmái is csak magáról suttognak. Egy tél alatt a lábai előtt hevertek a magukra oly büszke házak és úgy esznek a tenyeréből, hogy nem is tudják, kit szolgálnak – mondta a Halász. Gagor nem türelmetlenkedett, de feszültségét Laven rögtön észrevette. – Gagor Tűhegy első házának jó barátja – mondta Laven Serrando. – Zamfira úrnő megbízik benne, segít neki ebben a vészterhes időszakban. És tegyük hozzá, van valamije, ami másnak nincs. – Elárulná, milyen megfontolásból segít a sziget hírhedt haramiája elf háznak? – kérdezte a Halász, miközben deréktájékon újabb indák törtek a felsőteste irányába, teljesen befonva karjait és a botját. – A hírekkel ellentétben nem vagyok gonosz, és csak akkor ártok másoknak, ha megérdemlik, vagy, ha nincs más választásom. A Simplicinus-nemzettséget elárulták. Ismerem őket, nem érdemelnek cselszövést és halált. Most is rettegésben élnek. Ha senki más, hát egy ember felajánlotta a segítségét. – A tolvajcéh vezére szentimentális? Vagy az elf asszonyok bája kerítette hatalmába? Bűnös gondolatokat általában bűnös tettek követnek. Egy özvegyasszony vagy egy matrózlány fejét elszédíteni vajon mekkora hőstett? – kérdezte a Halász, miközben Gagor a kérdésre láthatóan megborzongott. – Nem vagyok tökéletes, és igen, néha elcsábulok. Hogy érzelgős lennék? Ha az ember nem szenvedélyes, hogyan érheti el célját? Hogy tetszik-e…? – nézett a Halász mocsárzöld szemébe Gagor. – Elbűvöl a szépsége. De nem hiszem, hogy ezért hozatott ide. Elárulná, miért vagyok itt és miért érzem azt, mintha vádolna? – kérdezte kissé emeltebb hangon Gagor. Laven Serrando odalépett a Halászhoz, majd a fülébe súgott. Gagor csak foszlányokat hallott belőle, de a nyelvet értette. A Halász kérdően nézett előbb Lavenre, majd Gagorra, majd bólintott. – Igen – mondta a Halász. Az indák finoman Gagor felé kúsztak, amitől ő hátrálni kezdett. Ezzel egyidőben a Halász alakja lassan a moszathalomba süppedt. Mire Gagor ismét felemelte tekintetét, a Halász eltűnt a szeme elől. Az indák sokasága visszahúzódott a tengervíz mélyére. – Azt hiszem, elégedett volt veled – mondta Laven, mire Gagorból kitört a nevetés. – Tényleg? És milyen az, amikor nem? – Akkor már halott lennél. – És mégis mi volt ez a színjáték? Hogy elmondjam…? Még a nevét sem tudom! – Ha megkérdezted volna, talán elárulja. De nem ezért voltál itt. Visszamegyünk a hajóra, ott elmondom. Miután felszálltak a Sellő fedélzetére, még jó ideig be volt kötve a szeme. Bár nem hallotta, hogy a négyárbócos szelné a hullámokat, arcán mégis érezte a szél erejének változását, mint amikor egy fuvallat a takarásból kilépve hirtelen megcsapja az ember arcát. A Sellő többször irányt változtatott, majd nekilódult. Gagor izmaiban érezte a vásznak feszülését. Laven levette a szeméről a kötést. Zátonyok között haladtak, nyílvetésnyi távolságra gömborrú halak mutatták az irányt. A tolvajvezérnek úgy tűnt, miután elhaladtak egy homokzátony mellett, az új alakot öltve máshol tornyosult halálhozó csapdává. Laven Serrando intett Gagornak, ám ő ujját felmutatva jelezte, később tarthat csak vele. Végignézett a fedélzeten, de nem látta sehol. Izgatottsága belső feszültségbe torkollott, a megkésett felismerés gondolatát ültetve a gyomra mélyébe. Utolsó mentsvárként az felemelte tekintetét, amikor megpillantotta az árbóckosárban. Sudár alakját becsukott szemmel is megismerné, vajon hányszor látta már maga előtt szemhéja fedésében? Ahogy az árbóc felé sétált, eszébe jutott Semela. Szép nő, tökéletes az ágyban, de nem volt belé szerelmes. Azután Männelor arája, aki gyermeke ellenére is annyira fiatal és törékeny, szemében azzal a leplezetlen kíváncsisággal, mellyel maga nyitja a bevehetetlennek tűnő erőd tölgyfa kapuját. És ott van ő a magasban, az elérhetetlenség messzeségében. Úgy érezte, nincs választása, így felgyűrte ingujját, és az imbolygó kötélhágcsón a kosár felé mászott. A tengerészek – amikor észrevették – Laven felé fordultak, de az csak karját keresztbe téve állt, mint aki már várja a színielőadás végét. Kíváncsi volt rá, a tolvaj vajon a tengerbe zuhan, vagy a lány karjaiban talál fogódzót? Fürgén mászott, levegőt is alig véve. A lány nem nézte, kit nyög a kötélhágcsó súlya, sokszor kapott társaságot az, aki a lesen várakozott. – Talán itt senkitől sem zavarva beszélhetünk – huppant az árbóckosárba Hosszúkéz Gagor. A matrózlány nem pillantott hátra, az alig hallható, de félreérthetetlen hangokból és zörejekből pontosan tudta, ki mászik fel a fonott létrán. – Idegen ide nem jöhet fel – mondta hátát mutatva szenvtelen hangon. – Laven mégsem tett ellene semmit sem. Ha jól látom, éppen minket figyel. – Ő a kapitány. Ha így látja jónak, nekem mindegy. – Még be sem mutatkoztam neked. Gagornak hívnak. – A gondolataid mindent elárultak. Szép bemutatkozás volt – mondta epésen a matrózlány. – Nem vagyok hozzászokva, hogy olvassanak a gondolataimban – kezdte Gagor. – Lehet, hogy arcátlannak tűntek a számodra, de nekem inkább szépek voltak. Elbűvölők, varázslatosak. Bocsánatot szeretnék kérni, ha megbántottalak. A lány mozdulatlanul kémlelte tovább a horizontot. Gagor várt jónéhány pillanatot, majd választ nem kapva csalódottan átlendült az árbóckosár korlátján. A halálra ítélt utolsó levegőjét kifújva lefelé kezdett mászni a hágcsón. – Ezek szebb gondolatok. Elyana. Elfogadom. – hallatszott halkan a kosárból. Hosszúkéz Gagort, minden tolvajok fejedelmét elöntötte a pír, de útját folytatta a fedélzet irányába, ahol Laven mosolygó arca várta. – Biztosan mászol. Ha vérdíjat tűznek ki rád, felfogadlak matróznak. – Mesélj inkább a Halászról! Laven kabinjában ültek. Gagor megpróbálta féken tartani a gondolatait, de most már, hogy a nevét is tudta, mintha új erőre kapott volna. Semela minden porcikáját ismerte, Männelor fiatal feleségét álmaiban többször is ágyba vitte már, de Elyana más volt. Így még senki sem vonzotta magához. Mint az a nyers fém, mely a vasat úgy rántja magához, mint szomjazó a telinek vélt flaskát, úgy akarta. Legalább csak annyira, hogy érezze bőrének melegét, legalább csak annyira, hogy a pihék felálljanak a karján. – Te nem vesztegeted a gondolataidat holmi semmitmondó apróságokra, mint például… – kezdte Laven. – Nem túl méltányos a vendégeddel szemben, hogy vájkálsz a fejében – vágott vissza Gagor. – Népem túlélésének kulcsa, hogy tudom ki a vendég, ki az üzlettárs és ki az ellenség. – A Halászról akartál beszélni. – Elyanáról nem is akarsz? – Azt hittem nyitott könyvként olvasol mindenkiben. – Egy tolvajcéh feje ezt nem veheti sértésnek. Egyébként nincs kifogásom ellene – mondta békülékenyebb hangvételben Laven. – Mármint mi ellen? – kérdezett vissza még mindig kissé ingerült hangon Gagor. – Hogy matróznak állj a Sellő szolgálatában – mondta Laven, mire Gagor szeme elkerekedett. – És persze ahhoz sincs, hogy akár együtt teljesítsetek szolgálatot az árbóckosárban, ha Elyana is úgy gondolja. – De ő a húgod. Szó szót követett, a hangnem is barátibbé szelídült. – Félelmetesebbnek mutatta magát, mint amilyen – mondta Laven. – Miért vittél hozzá? – Hogy megtudja, bízhatunk-e benned életedben és azon túl is. – Milyen okból kifolyólag? – Egy újabb közös üzletről lenne szó. Gagor láthatóan lenyugodott és hátra is dőlt a székén. – Hallgatlak. – Te kellesz hozzá és a mágus. Gagor kérdően nézett rá. – A tengeri elfek elhagyatott városa megközelíthetetlen. A Mágusháborúban üldözötté váltak, Aisteen papjai sosem bocsátották meg nekik akkori szerepvállalásukat, ezért egyfajta tiltó imát mondtak a városukra – folytatta Laven. – Kagylószirt története hasonló, nem? – kérdezte Gagor. – Nem tudtam, hogy ismered a fekete torony regéjét. – A két szememmel láttam a Leplet és azt, ami azon túl munkál. – Sokat kutattuk a Palaonasz köré vont mágia mibenlétét és felfedeztük a gyenge pontját – mondta Laven Serrando. – Volt a tengeri elfeknek egy különleges terme, ahol nem működött a mágia, cserbenhagytak mindenkit a vele született képességei. Rátaláltunk. Itt sokkal gyengébb a területre lépést tiltó mágia. Aisteen papja nem segít, élő mágust, aki ekkora tudással bír, nem található. Kivéve… – Kivéve Shannalart – bólintott Gagor. – Kis időre be tud minket juttatni. – Egyszerű rablás? – Van valami ott, ami rám vár – mondta rejtélyesen Laven. – Tegyük meg ezt neked szívességként? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – Amit elvisztek onnan, az a tiétek, nem kérem ingyen – tárta szét a kezét Laven. – És ha Elyanát viszem? – A Halász nem örülne. – Miért? – Ő az apám.