A Tengeri Vadász egy kis öbölben vetett horgonyt. Csonkavitorláját lehúzták, csak a kis háromszögletű csúcsvitorla lobogott laza kötélzettel a gyenge szélben. Pilvärä kapitány a hajón maradt, onnan nézte végig, ahogy az evezőkkel a kisméretű csónakot eltolják a kutter oldalától. Két matróz ült a csónakban Gagorral, egyikük a villákba rögzített lapátokkal evezett, míg a másik egy kisebb pádlival a kormányzást segítette az erős felszíni áramlásban. Hamar véget ért a csónak tengeri útja, a kormányos egy kikötésre alkalmas homokpadra mutatott. Gagor a ringatózás ellenére felállt a csónakban, hogy jobban szemügyre vehesse a tájat. A part közvetlen közelében a nedves homokban sásfélék nőttek, mögöttük azonban látszódott a keményre szilárdult keréknyom. A tengerészek hosszan lapogatták Gagor hátát, meggazdagodásuk jövőbeni zálogát látták a csónakból kilépő hamiskártyásban. Gagor egy mosollyal viszonozta a baráti gesztust, majd a kutter felé pillantott. Pilvärä kapitány pipával a szájában a kormánykerék mögött állt és őt nézte. Kezét kissé a mellkasa fölé emelve intett búcsút a Tengeri Vadász eddigi legismertebb utasának.
Három napig gyalogolt a tengerparton délnyugati irányban. Eső régen nem esett, a szekérút nyomvályúi feltöredeztek, szinte bántották a lábat, kínozták a bokát. Negyednap – ahogy azt Gagor egy térképen látta – az út dél felé fordult, jelezve, ez már a hobbitok hazája. A félszerzetek zárt közösséget alkottak. Habár barátkozó nép hírében álltak, ez nem volt mindig kölcsönös. Az emberek mihasznáknak, a tündék alantasoknak tartották a hobbitokat, akik életében a munka utáni édes pihenés, a gyakori étkezés, a pipázás és egyéb fontos teendők mindenek felett álltak. S ha éppen nem jutott idő magára a munkára, a holnap biztosan megvárta őket. Talán csak a törpék és a gnómok éreztek némi szánalmat az elfuseráltnak hitt faj tagjai iránt, de a soha meg nem említett lustaságot ők is megvetették. Hosszúkéz Gagor – elhatározta, hogy ezek után ezt a nevet használja – Lápföldre tartott. Annak is az egyetlen valamirevaló településére, amit a legjobb szándékkal sem lehetett városnak nevezni. Vályogos apró dombokból, földtúrásokból, buckákból ált, melyek alá a hobbitok épületféleségeket rejtettek. Aki tehette terméskőből, mások gerendákból, a legszegényebbek gyékénnyel, szalmával kevert vályogból építették falaikat, melyre deszkatetőt tákoltak zsindelyfedéssel, ami alá napon szárított, leveles nádat tettek vízfogónak. Gagor városi ficsúrnak számított és ez a megtett gyalogút okozta hólyagokon meg is látszott. Egyre sűrűbben kellett megállnia. Miután csizmájától megszabadult és letörölte a férfiatlan könnyeket az arcáról, kése hegyével lyukat döfött a talpán és a nagylábujján éktelenkedő vízhólyagokba. Kapcája csatakos és gyűrött volt, de a tengervíztől ordított volna, így inkább csak kisimítva vette vissza azokat. A nap a feje felett ragyogott. Kérés nélkül, kíméletlenül ontotta magából a nyár perzselő csókját. Gagor egy cserje alatt húzta meg magát. Az apró ágak és a felgöndörödött levélkék vasvillája nem kecsegtette árnyékkal, mégis lopott szunyókálásról álmodozott. Fejfedőjét a szemébe húzta, ám halk neszre lett figyelmes. Egy pillanat alatt felült, de rejtekétől nem tágított. A neszt halk nyikorgás váltotta fel, ami biztos jele volt egy kocsikenőcsöt régen látott keréktengelynek. A szerencse ismét a kezét nyújtotta. Csacsi vontatta kétkerekű kocsi dülöngélt a kettészáradt nyomvályúban, bakján szinte bóbiskoló hobbittal. Kezében ugyan ott csüngött a lazára hagyott bőrszíj, de a bak mellé beszúrt ostort már beszőtte a pók. A számár tudta a dolgát, nem kellett neki nógatás, árnyas, fedett istálló várta a megfáradt állatot. Gagor feltápászkodott, majd kétkézzel hadonászva állt az áruszállító elé. A csacsi azonmód lassított, örült a lopott pihenőnek. Hajtója a kordé lassulása miatt ébredhetett fel, meg is lepte az előtte integető emberfia. – Tán meguntad az életed, hogy egy paripa elé ugrasz? – kérdezte morcosan a hobbit, akin látszott a hirtelen ébredés okozta düh. – Hobbit uram! Ez a szamár épphogy vánszorog ebben a hőségben, szó sincs itt vágtáról – mondta mosolyogva Gagor, majd tömlőjéből a kalapjába vizet engedett és az igás felé nyújtotta. A szamár habzsolta vizet. Látszott, gazdája végig aludta az utat a legutolsó étkezés óta. – Ha már ilyen jól megismerkedtünk, megkóstolja a dohányomat? – nyújtotta a dohányzacskót a hobbit felé. – Hosszúkéz Gagornak hívnak és Vályogos az úticélom. Elférnék ott hátul? – bökött a rakomány nélküli platóra. – Jóravaló az, aki ebben a hőségben a vizét az igásnak adja. Feküdj fel nyugodtan, estére odaérünk! – mondta a hobbit, majd megtömte Gagor morzsalékával csutkapipáját. Két kővel szikrát pattintott, mely meggyújtotta a dohányt betakaró száraz füvet. Nagyot szippantott, láthatóan élvezte a különleges, szárazföldi dohány ízét. Gagor felugrott a kordéra, de lefeküdni nem akart. A szállítás nyomai vastagon látszódtak. Mindenhol az agyag és a föld keveréke színezte a rakodási teret. Orrát ismerős szag csapta meg, amit a hobbit észre is vett. – Amit elpottyant, azt össze kell szedni. Megáztatjuk, beledolgozzuk a vályogba a törekkel. A legjobb téglányt én készítem a határban – mondta a hobbit. – Amúgy Bikla a nevem. Vályogos Bikla. – Ezt a bűzt árasztja az ebből készült épület is? – kérdezte Gagor, miközben áttéve lábát a hobbit mellé, a bakra ült. – Csak, ha megázik, amíg ki nem szárad. Télen meleg, nyáron hűvös. Minden héten szállítok Mocsárrétre. Azt mi járatban mifelénk? – kérdezte Bikla. – A sajátjaink közül sem szeretjük a vendégeket, nemhogy az idegeneket! – Tanulni jöttem magukhoz. Ha befogad egy kis időre, jól megfizetem, Bikla uram! Fejlesztheti a gazdaságát, esetleg felfogadhat valakit. Több idő lesz pipázásra, falatozásra, no meg itókára az árnyékban! – ajánlotta Hosszúkéz Gagor. Nem vagy te buta gyerek! Aludjunk rá egyet, azt holnap átrágjuk a mikéntjét! Gagor az istállóban aludt, friss szalmabála volt a fekhelye. Illatos ágya ingerelte az orrát, szinte folyamatosan tüsszögött, de mégis boldog volt, mert érezte, hogy a valóság végre belékarol. A nem sokkal mellette heverő táltos paripa elégedetten nyihogott, a hasa teljesen kikerekedett az abraktól és a vödör tiszta víztől. Racka volt a neve, ami illett az összegubancolódott szőréhez. Bikla lustaságát nem csak a pónija neve, de az istálló állapota is jellemezte. Gagor orra elfacsarodott, amikor beléptek, de a hobbit megnyugtatta, a lócitrom azért van az istállóban, hogy ne ázzon meg a vályogvetés előtt. A tolvaj tudta, hogy a hobbitok nem a munka hősei, de az neki is új volt, hogy mindezt meg is indokolják hihető meséikkel. Hamar jött a reggel, épp csak megvirradt, amikor Bikla kitárta az istálló nyikorgó ajtaját. – Kezdjük a napot fiatal barátom! Az udvar végétől egészen a nagy topolyáig terül el a határ. Kivisszük a szekeret. Félig megrakjuk iszappal, benne maradhat a sás is, majd kikapáljuk a csizmázás közben. Alóla ugyanannyi agyagot lapátolunk a szekérre. A góré mögött van még homok, azt nemrég hoztam a vásárhelyi út mellől. Meglocsoljuk, összetapodjuk, bele a lószar és a sástörek. Ebédig készen leszünk vele, utána úgy is kivet minket a perzselő nap. Akkor majd elmélázunk egy pohár mellett arról, amit tegnap mondtál! A második kancsó bornál tartottak, és Gagor Bikla elmesélése alapján már mindenkit ismert a faluból. Voltak kockások, kártyások, zsonglőrök, parittyások és késvetők. Vályogos Bikla nem tudta megmondani miben különlegesek a falubeli hobbitok, de midőn visszajönnek a városból, mindig tele van az erszényük. – Vannak egyéb különleges félszerzetek a faluban? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – Tízujj Rumli. Minden zár térdet hajt előtte. Na de, ha bemegy utána, kész a rumli. Innen kapta a nevét is, amúgy meglehetősen furcsa, olyan magának való, néha gyűjtöget ezt-azt. Megárvult hamar, akkor veszítette el a valóságot. A szülei bennégtek Erdőháton a házukban. Utána került a faluba. Azóta minden zárat ki akar nyitni. Azt beszélik, az adószedő ládikáját is kinyitotta úgy, hogy az a kezében volt az uraságnak. Folyt a sok arany az utcán, birokra ment a szegény nép. – Itt maradnék, Bikla uram, mondjuk két holdnyit. Te vendégül látsz ezért itt? Mit szólsz hozzá? – kérdezte Gagor, majd Bikla elé tett egy lapjára csiszolt, körömnyi vörös rubint. Fénye tükröződött a hobbit tágra nyílt szemében. Bikla a kezébe vette a drágakövet. Forgatta, nézte a csiszolását, mint ha értene hozzá, de Gagor csak mosolygott rajta. – Kétszáz-kétszázötven arany értékű, attól függ, hol adod el. Megfelelne fizetségül? – Nagylelkű vagy fiam. Ebből fölfogadnék akár két segítőt, a neheze nem rám maradna – merengett Vályogos Bikla. – Egyet kérek: hozz össze ezekkel a jó hobbitokkal! Akik játszanak, na meg a habókos Rumlival!