Az Anakletus-ház egykori vincellérje, Salius mester kiokosította Gagort, miszerint mustot adó növényeket a lecsípett vesszejükből csak tavasszal lehet sokasítani, ezért Deff gyerekekből álló csapata újra munkába állt. Sorra látogatták a tünde házak bogyósfürt-ligeteit s fanyelű földvájóval egész növénytöveket lovasítottak meg, melyeket az angyalparti présháznál el is földeltek. Két-három tőke mindegyik fajtából elégségesnek tűnt, azok ujjnyi vastag ágaiból tavasszal több tucat új eredvény is zöldülhet, ami három tél után önellátóvá teheti a tolvajcéh vállalkozását. Shannalar nem foglalkozott a jövendővel, Gagor azonban félt, hogy a borvásárlás titka előbb-utóbb szóbeszéd tárgya lesz, ezért fel akarta építeni saját, hazugságokkal szennyezett élettörténetét, melyben a különleges, nagyértékű borok napi mértéktelen fogyasztása, illetve a borgőzös másnapok is jelentős szerepet játszottak. Ha ehhez hozzávesszük a tolvajvezér állítólagos féktelen tivornyáit, ahol a barátok és a vendégek ugyancsak a pohár fenekére néztek. Könnyen ki lehetett számítani, hova is folyt el az a tengernyi tündebor.
Emellett úgy látta, itt az ideje, hogy színt valljanak Zamfira Simplicinus előtt, de ezt csak úgy tehették meg, ha a varázsló végre elkészül a Zefirionnak szánt mágikus védelemmel. Gagor izgatottan várta az öt varázstárgy elkészültét. Ebből három pont olyan volt, mint amilyet Männelor kapott ajándékba, de ezen kívül a gnóm két különleges karláncot is elbájolt. Mindkét ékszer Tamaha boltjából származott. Az egyik apró aranyszemekből állt s olyan látszata volt, mintha azok folyton-folyvást tekerednének egymás körül. – Milyen különleges mágiával itattad át? – kérdezte Gagor a mágust. – A mi kis fiacskánk az egyszerűbb fürkészések ellen észlelhetetlen lesz – kezdte Shannalar. – Sajnos az isteni mágiák ellen ez teljesen hatástalan. – És ez a gyönyörűség? – kérdezett Gagor a másik karláncra, melynek szemei apró fémhuzalokból álltak s színe a tűzön edzett, csillogó acélhoz hasonlított. – Ennek mágiája megzavarja az elmét. Káprázata a szemre hat. Úgy ragyog, hogy a hordozó körvonala külső szemnek szinte megszűnik, ezek tánca nyomán az elbájolt teste megsokszorozódik a megtévesztett fejében – ízlelgette önelégülten a szavakat a gnóm. – Egyszerűbben is el tudnád magyarázni? – értetlenkedett a tolvajvezér. – Mintha többet látnál ugyanabból a gyerekből csak nem tudod melyik az igazi – nevetett a varázsló. – Ez annál is több, mint amit vártunk. Szerinted elég lesz, hogy megvédje? – Ennél többre most nem vagyok képes – tárta szét kezeit a gnóm. – Fejlesztenem kell a laboratóriumot, Tamahától ritka növényeket és állatokat kell beszereznem, ráadásul a mágia ezen terén sem vagyok éppen járatos. – Mit mondjunk Zamfirának a Mágusok Boráról? – kérdezte Gagor. – Tényleg jobb, ha tőlünk tudja meg? Drake kapitány a hordókkal elhajózott. A Kósza Szél legénysége szinte állandósodott, csupán azok helyére kerültek új matrózok, akik a busás napidíj okán lelték halálukat egy sikátor mélyén. Drake alig várta, hogy ismét lássa a Sellőt és gubancoshajú kapitányát, Lavent. Látni és kormányozni akarta a négyárbócost, ráadásul Serrando ajándékáról sem tudott eleget. Gagorék csak a hajóút végén akartak csatlakozni, a gnóm biztosította őket, hogy helyváltoztató mágiája tökéletesen biztonságos. Zamfira Simplicinus el sem búcsúzhatott a fiától, csak tudomásul vette, hogy az elhagyta Tűhegy szigetét. Levelezésük során Zaraves parancsnokkal abban állapodott meg, hogy egy év leteltével jelentkezik ismét. Üzenetváltásra Männelor személyét és fogadóját jelölték ki. A hercegné gondterhelten vette tudomásul, hogy Gagor beszélni szeretne vele. Valahogy lelassult az idő az elf nő körül, érződött rajta a mindent elvesztettek közönyössége. – Hercegné! – hajolt meg illendően Gagor. A főhajtást Shannalar is utánozni próbálta, ám hajlongó imbolygása inkább erőtlen rongybabára emlékeztetett. – Elfelejtette? Már nem vagyok az – mondta fakó hangon Zamfira. – A megszólítása nem a származására vagy a társadalmi rangjára, hanem szívének nemességére utal. Ha megengedi, ragaszkodnék hozzá! – mondta Hosszúkéz Gagor. – Érzelgős kamasz tán? – vágott vissza Zamfira, ám hangszínén némi derültséget lehetett felfedezni. – Néha úgy is viselkedik – mondta a gnóm, aki mélyen egyetértett az elf nemesasszonnyal. – Még szerencse, hogy a rólam keringő pletykák felülírják a sihederek valóságát – bólintott mosolyogva Gagor, aki örült, hogy apró mosolyt csalhatott Zamfira ajkára. – Mondhatnám, hogy sok a dolgom, de igazából csak ténfergek a házban. Könyvekről fújom le a port, elferdült festményeket igazgatok a falon. A semmittevés nem öl, csupán a szálkát nyomja mélyebbre a szívben – vallott az érzelmeiről Zamfira Simplicinus. – De bizonyára nem azért jöttek, hogy az én lelkemmel foglalkozzanak, arra ott vagyok én magam. – Egy vallomással tartozunk – kezdte Gagor. – Önként, nekem? – hitetlenkedett Zamfira, aki ugyan hírből már hallott a Posvány valódi életéről, de nem gondolta, hogy lenne közössége a tolvajvezér és egy elf főnemes életének. – Hercegné! Megkóstolná ezt a különleges italt? – kérdezte Shannalar, majd butykosából a fogadószoba asztalkáján lévő teáskupába töltött a házasított nedűből. Zamfira felemelte, illatolta. Elismerően biccentett, majd ajkához emelte és kortyolt. Nagyon ízletesnek, szinte kívánósnak érezte a bort. A gnóm töltött még egy nyelettel. – Érezze a nyelvén, ahogy elindul az íz a hegyétől! S ha végig siklik, felpezsdíti azt, mi eddig a mélyben szunnyadt! – folytatta a gnóm. A második csésze után az elf nő arca ellágyult, átadta magát a melegségnek, az érzékek táncának. – Nem szoktam napközben inni – mondta. Amikor a bor hatása az elméjében is tudatosult, arca megmerevedett. Rögvest tudatosult benne, hogy azzal, hogy idegenek kínálták meg az elfek féltve őrzött kincsével, maga is árulóvá vált, így gyalázva fajának legszentebb titkait. – Honnan lopták? Öltek érte? Inkább tudni sem akarom, legalább nem kell jelentenem az inkvizítori hivatalban – háborodott fel Zamfira. – No de, hercegné! – méltatlankodott Shannalar. – Ezt én készítettem a leodaadóbb szakértelmemmel. – És tettük azért, hogy hozzájáruljunk nemzettsége és Zefirion megmeneküléséért – fejezte be a mondatot Gagor, mielőtt a mágus valami esztelenséget mondana. – Maguk csinálták? És az összetevők, a fundamentum hozzá? – hitetlenkedett Zamfira. – Hosszú a története. Igaz, voltak segítőink, de a nevüket már a feledés homálya rejti – válaszolta Gagor. – A lényeg, hogy ajándékot hoztunk, amit eljuttatunk Zaraves testőrkapitánynak Vízmélyére. – Ajándékot az én kisfiamnak? – kérdezte Zamfira, aki azonnal átvedlett dühös elf nemesasszonyból, féltő anyává. – Három hordót a Mágusok Borából. Ez segíti Zaraves csapatát, és segít Zefirionon is, azonban meg kell engednie, hogy a trónörökös erjesztett italt fogyasszon! – mondta Gagor. – Ezen kívül a trónörökös részére ezt az öt ékszert készítettem – vette elő a kelmébe tekert varázstárgyakat Shannalar. Szépen az asztalkára helyezte a ruhát, majd széthajtva feltárta annak féltve belbecsét. – Az ékszerek inkább feltűnővé teszik őt, nem segítik a rejtőzködésben – nézett értetlenül Zamfira, aki nem tudta mire vélni vendégei ajándékát. Azt hitte, a lopott bor ellenértékét látja maga előtt pihenni. – Ezek elbűvölt ékszerek, amik azért készültek, hogy megvédhessék Zefiriont – hajolt meg Gagor. – Shannalar barátunk munkálta őket a laboratóriumában egy igaz kék mágus szakértelmével. Zamfira nem bírt megszólalni. Nem tudta, hogy bosszankodjon a legfőbb elf titok elrablása miatt, vagy inkább ugorjon a nyakába a derekáig érő gnómnak. Nem uralkodóként, hanem anyaként viselkedett: Gagort átölelte s homlokon csókolta Shannalart. – Aisteen vigyázza léptetek, ti tolvajok! Hosszúkéz Gagor egy egész nap semmittevést engedélyezett magának. Elment a kovácsműhelybe, ahol Sjelstras és Skiel éppen pakolt. A fiú délután költözik be a Simplicinus-birtokra, hogy megkezdje tanulmányait. Sjelstras gyakran törölte meg a szemét, csordogáló könnyének lapaj tenyere sem állta útját. A kovács szeme vöröslött a boldogságtól. Engedi, hogyne engedné a fiát oda, ahol a világ csodája várja. Ráadásul a nagy Gagor utaztatja maga mellett a tündék kastélyába. – Uram, nem tudom, mivel hálálhatnám meg jóságát! – rebegte Sjelstras. – Nem tartozol semmivel. Ha valaki tartozik, úgy azok mi lehetünk. A fiad nemeslelkűségével, bátorságával megmutatta mindenki számára az igaz utat. Tettével beírta magát a tündék történelmébe, kódexek lapjai emlékeznek majd egy ifjúra, kinek főhajtás jár – veregette meg Skiel vállát Gagor. – Megvagyunk, azt hiszem – nézett apjára a kovácslegény. Gyomra nagyot korgott, az idegességtől két napja egy falat sem ment le a torkán, pedig a konyhán a cselédek díszebéddel búcsúztatták. – Néhanapján azért látlak? – kérdezte félénken az apa, aki ezt a kérdést inkább Hosszúkéz Gagor felé intézte. – Skiel akkor látogat haza, amikor ideje engedi, szabadon mozoghat a birtokon pont úgy, mint minden vendég – mondta Gagor. – Vendég? – kérdezte a kovács. – Skiel vendégként él majd a tündék között – válaszolta a tolvajvezér. – Zamfira hercegné nagy tiszteletben tartott vendégeként. Skiel nem mert Gagor szemébe nézni. Kényelmelen volt együtt utazni az alvilág vezérével még úgy is, hogy apján kívül senkitől sem kapott annyi jót, mint a hírhedt zsiványtól. Batyuja szerény volt, mindene elfért egy karjainál összekötött vászoningben. Tűzgyújtó szerszám, kaszakő és néhány szerszám, melyet apja készített össze, útravaló gyanánt egy ifjú kovácsmester számára. Amikor a kocsi begördült a tünde birtokra, Gagor jótanáccsal látta el. – Semela ad neked egy szobát, nála fogsz lakni. Tudnod kell, hogy őket családomként tisztelem, ezért megbízlak a védelmükkel! – mondta Gagor. – Zamfira hercegné mindennel ellát, de szükséged lesz némi aranyra. A tündék világában mindennek nagy az ára – nyújtott át egy kis erszényt a kovácsfiú részére. – Apám odaadta mindenét – próbálta ügyetlenül visszautasítani a tolvajvezér adományát Skiel. – Amikor találkozol vele, visszaadhatod neki – helyezte az erszényt Skiel tenyerébe, majd ráhajtotta a legény ujjait jelezve, a továbbiakban nem fogadja el a gyermek ellenállását. A fogathajtó segédje kinyitotta a kocsi ajtaját. Skiel szíve majdnem megállt, amikor látta, hogy Gagor előre engedi. A feje tetejére áll a világ, hogy inas előtt nyissák ki a hintó ajtaját? Az udvaron Semela és Khasi várta őt Perpet házgondnok társaságában. Gagor kiszállt, majd szenvedélyesen megcsókolta a nőt és megölelte a lassan eladósorba lépő leányt. – Már nagyon vártunk! – mondta Semela Skiel szemébe nézve. Khasi egy szót sem szólt, csak fülig pirult. – Rendezkedj be, vacsora előtt megismertetlek a tanítóiddal! – mondta Perpet a kovácslegénynek. Kilencen voltak egy tágas, világos szobában. Skiel feszengett új ruhájában, bár nagyon úgy tűnt, a szabó eltalálta a méretét. Egy asztal körül ültek, a fiúval szemben négy, ismeretlen tünde kortyolt valami gőzölgő italt. A házgondnok felügyelte az összejövetelt, a fiúval ő ismertette az itteni élet folyását, tanulmányai mibenlétét. – Nos, Semela és Khasi tanít majd a beszélt és írott elf nyelvre, illetve az ő feladatuk a társasági szokások és a helyes viselkedés elsajátíttatása is – kezdte Perpet. – Tőlem tanulhatsz az elf családokról, azok életéről, öltözékükről, színeikről, jelképeikről. – Édesapám nem mondta, hogy a kovácsmesterség ennyire nehéz – szólalt meg félénken Skiel. – Eddig csak lovakkal és kutyákkal beszéltem, emberekkel nem nagyon. – Neked jobbra Clarius mester ül. Kiváló fegyverkovács, aki az elkészült tárgyak használatát is megtanítja majd neked – mondta Perpet egy fiatalos, szálkás izomzatú elfre mutatva. – Mellette ül Ramian mester – mutatott az izmosabbnak tűnő, középkorú elfre. – Ő az íjak és a páncélok nagy tudója. Skiel mukkanni sem mert. El sem tudta képzelni, hogy a másik kettő miért ül ott, hiszen amit a két mester tudott, annak átadásához tíz élet is kevés lenne. – Ő Laukalion mester – mutatott a következő elfre Perpet. Skiel ránézett és látta, hogy egy középkorú nő ül vele szemben. Mivel a tünde arcvonások amúgy is nőiesek voltak, csak akkor tűnt fel neki a különbség, amikor a szeme a nő felöltőjére vándorolt. – Támadási és védelmi stratégiákat okít – mondta Perpet. – Bal oldaladon Mortimel mester ül, aki a hiedelmek, históriák, külhoni népek magisztere, nem mellesleg Aisteen papja, aki bevezet majd a hitélet világába. Skiel arcán a rémület tükröződött. Úgy érezte, kivégzőosztag elé állították és a tudomány lesz az, mely szétfeszített aggyal a halálba tiporja. – Kell nekem ezekről tanulnom? – kérdezte a vele szemben ülőktől. – Patkoláshoz, köszörüléshez minek tanítani egy senkifiát? Perpet azonnal válaszolt. – Gagor kérése volt és óhaját feltétel nélkül teljesítjük! Külön szobát kapott. Tágas, kényelmes lakrészt. Becsukta maga mögött az ajtót. Egyedül volt. Sosem volt még egyedül, sosem volt még ennyire egyedül. Királyként trónolhat, melegben, puhaságban. Valahogy mégis hiányzott a meleget adó izzó vas, a széna és a lovak illata. Itt csak egy illat szorította páncélként: a fiatalság, a hamvasság alig érezhető finomsága. Semela megmutatta a fürdőhelyiséget és lelkére kötötte, használata nélkül ne merjen az ágyba feküdni. Skiel kisétált a hálóból és szinte beleütközött Khasiba. Lopva nézett a lány szemébe, majd hadarva ennyit mondott: – Édesanyád…meg kell fürdenem. A lány bólintott, de nem szólt. Skiel sietősebbre fogta lépteit, így nem láthatta, hogy Khasi pirongva pillant utána. A helyiség szinte apró volt. Felszerelésként két ülőlóca árválkodott egy kisebb asztallal. A falakba vaskampókat ütöttek, azokon gazdátlan köpenyek lógtak. A sarokban kályha duruzsolt, rajta vizeslábos. Így melegítették a dézsa vizét. A kovácslegény benyitott, de azonnal visszahőkölt. A víz hőfokát egy gömbölyded asszony ellenőrizte a kezével. Amikor felnézett, csak egy rémült szempár esetlen tiltakozását látta, ami mosolyt csalt az arcára. – Ne féljen a fiatalúr, kerüljön csak beljebb! – mondta a nő, aki nemrég léphetett nagyanyai korba. Skiel félénken lépett be s nem tudta, mitévő legyen, így csak állt egyhelyben. – Dobja a lócára a ruháját, azt másszon bele! – utasította a fiút anyai hangon. Skiel levette a lábbelijét és a felsőjét. – Először van itt? – kérdezte a fiút. – Semelá…Semela úrhölgynél szállásoltak el – fogta udvariasabbra a legény. – A gatyát is! Látom, tiszta. Ha mocskos, akkor hagyja ott, a mosónők holnap kicsutakolják! Skiel soha nem vetkőzött le nő előtt, így mozdulatai esetlenek, szégyentől lassultak voltak. Elfordulva tolta le magáról, majd villámgyorsan átemelte a lábát a dézsán, majd nyakig merült. A fürdetőnő végig őt nézte, orcája gödrei hamiskásan hullámoztak. – Ahogy látom, nincs miért szégyenkezni az úrnak! Mindenhol erős, fiatal. Itt a cselédség körében igen nagy megbecsülésben lesz majd része! Skiel nem nagyon értette a nő beszédének lényegét, csupán a dongák takarására gondolt s arra, hogy a forró víz lazítása után, vizslató szempár közepette hogyan fog majd kimászni. Csukott szemmel elmerült a vízben, csupán orrcimpája ácsingózott a megnyugvás levegőjéért. Amikor kidugta a fejét, két kéz pihent a dézsa szélén, ám a kezek kecsesek voltak, a fehér bőrön lengedeztek a pihék. Khasi arca közel volt az övéhez. Skiel ügyetlenül próbálta takarni ölét. Kiabálnia akart a lánnyal, de hogyan mondhatná meg neki azt, hogy csukott szemmel is őt látta, és ezt a problémát az öle előtt kalimpáló kezei sem tudták eltakarni. – Nem hallottam, hogy bejössz! – hebegte Skiel. – Kit, mit szeretnél? A lány kuncogott a fiú esetlenségén, bár, ha jobban belegondolt, fordított helyzetben ő is elsüllyedt volna szégyenében. Mégis itt van és nem érez sem szégyent, sem erkölcstelenséget, csupán beteljesedett kíváncsiságot. Ő volt az első férfi, akit ruha nélkül látott. Nem, ez nem igaz, egyik reggel belopódzott az anyjához, ahol Gagort kitakarózva találta, de vele ellentétben a kovácslegény látványa éjszaka biztosan nem hagyja aludni. – Kakasszó után a harmadik kondításra reggelizünk! – mondta Khasi, majd az ajtó felé indult. Skiel mozdulni sem mert. A lány még visszanézett. – Örülök, hogy itt vagy!