Megkettőzték az őrséget. Íjászok, tünde szemek vigyázták a királyi birtok körüli tájat, minden apró mozgásra azonnal emelkedtek a hosszúíjak. Éjszaka fáklyákkal világították meg a külső falakat, s kutyákkal verték fel a szunnyadó vadakat. Cselszövőket kerestek, felségárulókat riasztani a sötétség leple alatt. Salaver Simplicinus gyerekkora óta készült arra, hogy uralkodóvá válhasson. Mennyi év békében és viszonylagos nyugalomban, ám őt is meglegyintette a félelem befurakodó démona. Soha életében nem rettegett, most mégis elhitették vele, van rá oka. Kletta Pirminnesnek tulajdonították a leolvasott szavakat, noha a kiöregedett obsitos tűnt inkább a végrehajtónak. Hova lesz a világ, ha életet kell kioltani, hogy megmaradjon az, mi népének annyira szent! Váltig ellenezte, hogy néhai bajtársa, ki annyira hasonlatos volt őhozzá, eljátssza a hitelest a házak közös vadászatán, tudva, előbb-utóbb eljő hozzá. Megkeresi, becserkészi és kíméletlenül csap le, mint sólyom a hegyesfülűre az elhullajtott gabonaszemek között. Mégis vállalta. Őérte és Tűhegy minden elf lakosáért, kik hittek az ősi jogban és vezetőik jobbító szándékában.
Salaver annál az asztalnál ült magában, ahol általában a napi teendőit látta el. Munka közben étkezett, s ahogy a zsíros hús maradványait letörölték az asztalról, folytatta a kérvények, beadványok, kimutatások olvasását. Mindenkit ismert a palotában. Sokuk az orra előtt nőtt fel, mások gyerekként kerültek az udvartartásba. Katonái egykori bajtársakból, tanácsadói a rangban hasonszőrűekből kerültek ki. A cselédséget, a konyhában dolgozókat és a birtok munkásait csak hosszú válogatás után vehették állományba, mindenki alapos ellenőrzés után költözhetett be Tűhegy királyának rezidenciájába. Salaver király Ruberion Konstat ajánlatát böngészte. Az elf házak kereskedője új beszállítóval szerződött, és mint minden nem elfekkel való megállapodást, ezt is a királynak kellett ellenjegyezni. Teaidő lévén, gyümölcsöt kért, bogyósfürtöt és kékszilványt, no meg hozzá, magánérleltből megszűrt fehérbor-párlatot. Salaver Simplicinus nem rajongott a teákért, azokat csak illedelemből itta, hogy vendégeit elkápráztassa. Inasa évekkel ezelőtt került a házhoz, előtte a királyhű Catenares családnál dolgozott asztalleszedőként. Ezüsttálon hozta be a gyümölcsöket. A bort kis kancsóban, kőrisfa kupával szolgálta fel. A király elégedetten sóhajtott, ahogy meglátta kedvenc őszi gyümölcseit és a mézédes bort. Tudta, hogy nem kellene ennyi édeset ennie, de inkább cuppantott jóízűeket, mint sem nézett az egyre inkább megereszkedett potrohára. A bogyósfürttel kezdte. Egyenként szemezte, majd, amikor már csak a fürt végén csüngtek a lédús bogyók, az egészet a szájába véve, ajkának egy mozdulatával mindet befalta. Érezte, a nap érlelte édességtől összeragad a szája, jóleső érzéssel törölte ragadós kezét a brokátkabátba. Egy kupa bor, majd a kékszilványt vette ketté, megszabadítva magjától a barnás húst. Ahogy az első falatokat lenyelte, kaparást érzett a torkában. Aprót köhécselt, mire a szótlanul mögötte álló inas azonnal teletöltötte a kőriskupát. A király mohón ivott, szája két oldalán csordogált a bor. A kaparás egyre erősebbé vált. Nagyot nyelt, de az ital nem folyhatott le az egyre inkább elzáródott gigán. Kiabálni akart, amikor meglátta inasa arcát. Nem tudta elhinni, mert nem értette. Csak a lelke küzdött, a test nem engedelmeskedett. Agyában képek és intelmek idéződtek fel. Gyerekkorában óvták a napsugármagtól. Olaja megölheti, azt mondták. – Miért? – kérdezte alig hallhatóan. – Nagyon sok pénzért, királyom! – mosolygott az inas. Salaver Simplicinus szeme fennakadt, ahogy elfogyott a levegője. Hangtalanul, rázkódva borult az asztalra, felborítva a boroskancsót, mely eláztatta az előtte fekvő irományokat. Az inas kivitte a megmaradt gyümölcsökkel a tálcát, magára hagyva a levegő után hasztalan kapkodó elfet. Gyorsan távozott, eltüntetve cselekedetének minden bizonyítékát. Amikor rátalálnak a testre, veszejtője már a „posvány” rejtekét élvezi. – Hogyan halt meg? – kérdezte Gagor Salafi herceget, aki úgy tűnt, bátyja halála ellenére is tartotta családjában a lelket. – A kirurgus szerint fulladás. Szúrt vagy vágott sebet nem talált. – Megmérgezték? – kérdezte Gagor. – Nem gyanakodtunk méregre, nem rándult görcsbe, nem habzott a szája – szólt az alkalmi seborvos, kinek feladata volt a néhai testének tüzetes átvizsgálása. – Doktor uram, akkor mivel magyarázza a fulladást? Tán megfojtották? – kérdezte kétkedően Gagor. – Dulakodásnak, verekedésnek, bevérzéseknek nem találtam nyomát – nézett maga elé a család orvosféle tündéje. – A torka viszont teljesen bedagadt, teljesen elzáródott a levegő útja. – Bort ivott a halála előtt – mondta Salafi herceg. – Utálta a teát, mindig bort ivott helyette az ozsonnájához. – Nem találtak ételt az asztalon – mondta elhaló hangon Zamfira, majd kiviharzott a király dolgozószobájából. – Mindig evett – rázta meg a fejét Salafi. – Tiszta fejjel intézte az államügyeket, nem akarta, hogy étel nélkül a nedű a fejébe szálljon. A kirurgus hosszan gondolkodott, majd a régenshercegtől engedélyt kért a távozásra azzal az indokkal, hogy néhány régebbi feljegyzés talán magyarázatot adhat Salaver király halálára. Zamfira Simplicinus kisvártatva visszatért, bőrének sápadtsága a világos falikárpittól is elütött. – A konyhán azt állítják, hogy a király gyümölcsöt kért a bor mellé. Az inas szolgálta fel. – Faggassuk ki az inast! – bólintott Gagor. – Az inas a gyümölcsökkel együtt eltűnt – mondta Zamfira, akin láthatólag eluralkodott a félelem. – Salafi! Veszélyben van a családunk! Úgy döntöttek, senki sem tudhatja meg, mi történt a királyi palotában, hasonmása hitelesen hirdeti a világ felé a mindennapok egyhangúságát. A személyzetet kiokosították, megeskették, hogy királyukhoz hűen egy árva szó sem hagyja el a szájukat. Mindannyian a királyi palotában maradtak, csupán Salafi küldte el Zaraves testőrkapitányt, hogy vigyázzon Zefirionra, a hercegi család egyetlen gyermekére. A kirurgus sötétben érkezett vissza, csapzott haja az erőltetett futástól csimbókokban lógott. – Mit tudott meg? – kérdezte Salafi. – Ahogy sejtettem, a királyi könyvtárban volt egy könyv, ami a mézecskék gyűjtésével kapcsolatos. – Mondja már, kérem! – kérte indulatosabban Salafi. – A könyv eltűnt. Csak az hiányzik, mellette poros minden. Csak azt az egyet emelték ki. – Nem látom az összefüggést. Kiokosítana, kérem? – mondta Hosszúkéz Gagor. Az alkalmi sebész megvakarta üstökét. – Találkoztam valami hasonlóval az évek során, amikor a napsugárvirág-földeken láttam el betegeket. A mézecskék sokszor megvadulnak, amikor a kasból kiveszik a mézet. Ilyenkor csapatban támadnak a tolvajra, mindegy az, hogy aratómunkás vagy barnamedvegy a hegyről. Ahol csak érik, össze-vissza csípik. Láttam, ahogy a sok csípéstől néhány szerencsétlennek bedagad a torka, volt, akinek meg kellett lékelnem a gigáját, hogy nádszállal gondoskodjam a levegő útjáról. – Nem találtak sem bogarakat, sem mézet – mondta Gagor, akit teljesen meghökkentett a kirurgus eszmefuttatása. – Igen tudom. Viszont a napsugárvirág magja hasonlóan bánik el azokkal, kiknek teste ágál a növény olaja ellen. Elég, ha elrágja a szerencsétlen, vagy megissza a kinyomott cseppeket. Az inas mindenre választ adhat. Tünde katona lépett a terembe és a herceghez sietett. Fülébe súgta az üzenetet, majd távozott. A többiek kérdőn néztek a gondolataiba feledkező Salafira. – Mi történt? – kérdezte férjét Zamfira. – Megtalálták az inast. Hátulról érte a támadás a kikötőben. Mesteri szúrások a bordák közé. Hiába fizette ki a viteldíjat, már nem hagyhatja el a szigetet – mondta Salafi. – Ezzel beigazolódott a királygyilkosság ténye – mondta Gagor. – A felbujtók nem hagytak tanút, minden szálat elvarrtak. Tökéletes terv. Hercegné! – fordult Zamfira felé. – A király meghalt. A kérdés, mikor támadnak az új királyra és családjára? Halmozzanak fel annyi vizet és élelmet, amennyit tudnak és zárkózzanak el a külvilágtól egy ideig. Küldjék Zaravest a Cefrébe kétnaponként! Jelentkezek, ahogy megtudok valamit! – mondta Hosszúkéz Gagor, majd illendő meghajlás közepette kisietett a néhai király dolgozószobájából. A király inasának görcsben elhalt teste Carsito kikötőmester irodája mögött feküdt. Gagor sok ilyen tekintetet látott már, a vérbe jutó méreg földöntúli kínokat okoz, mielőtt elérné az áldozat szívét. A test deszkalapokon feküdt, Carsito rakodómunkásai bálák között, szekérháton hozták, elrejtve a kíváncsi szemek és a könnyen szárnyra kapó pletykák elől. Gagor megfordította az áruló holttestét, majd egy mozdulattal széttépte a hátán a vásznat. A szúrásnyomok iránya alulról fölfelé mutatkozott, a sebek széle csipkeszerűen kirojtosodtak. Három szúrás, kettő a szívet, egy a tüdőt vette célba. – A Hullámhercegen vett ki kajütöt – mondta Gagornak a kikötőmester. – Húsz aranyat fizetett, ezért is vártak az indulással. Bejárták a kocsmákat, hátha lerészegedve lelik. A latrina bódéjában bukkant rá egy legényem. Betuszkolták oda, miután megszúrták. Ha nem habzott volna a szája, ott is hagyja, mint minden magáról, mit sem tudó részeget. – Alulról szúrt. Nagyon pontos munka, alig fért így el a bordák között a penge. Mestergyilkos lófrál a „posványban”, Carsito! – mondta Gagor, miközben ujjaival széthúzta a szúrt sebet. – Tudnék róla, ha idevalósi lenne – suttogta a kikötőmester. – Alacsony növésű. Gyerek nem lehet, inkább gnóm vagy hobbit, aki mestere a lopakodásnak és ismeri a mérgek hatását – elemezte a talált nyomokat Gagor. – Emellett nagyon gazdag. – Gazdag? – kérdezett vissza Carsito. – Az inas zsebe üres. Az áruló pénze eltűnt. A gyilkosa vitte el, hacsak nem a rakodómunkásod fosztotta ki a hullát. Reménykedjünk, hogy a gyilkos az este folyamán a seggére vág az aranynak! Ha ennél okosabb, sosem lelünk rá – mondta Gagor, otthagyva a kikötőmestert. Másnap Gagor ismét felkereste Carsitot. – Tudhattam volna! – villogott Gagor szeme. – Sajnálom, de nem hibáztatom érte – válaszolta kimérten a kikötőmester. – Háromszáz aranyat én sem hagytam volna egy halott erszényében. – Okosabb, mint hittem, ráadásul nem egyedül csinálta – higgadt le Gagor. – Valaki átadta a fizetséget, gyilkosa pedig követte. – A tőrről mit lehet tudni? – kérdezte Carsito. – Két napja cserélt gazdát a piacon – mondta Gagor. – Gnóm, méregcsatornás penge. – Ki volt a vásárló? – Éjszaka vették. A kövér fegyverárus csak annyit látott, hogy sárgás volt a szeme – mondta Gagor, akinek nem sokat mondott ez az információ. – Sárgás? – kérdezte Carsito. – Mint a csíkoshátú nagymancsnak. Carsito arcán egy rángás futott végig, amit Gagor is észrevett. – Számodra ugye nem ismeretlen? – Csak egy legenda, amit matrózok mesélnek aprócska szigetekről, ahol bennszülött, gyilkos szekta őrzi a legendás kalózkapitány, Tigrisszemű Roya elásott kincseit. – Nem hiszek a mesékben – mondta Gagor. – Inkább kiderítem, kinek a kezében villant az a tőr! Hosszúkéz Gagor először látott tünde könyvtárat, s a temérdek tudás láttán szinte szóhoz sem jutott. Két álló nap ki sem jött a bálteremből, melynek oszlopfői közé rejtették a tündeház becses könyvesszekrényeit, melyek uralták a teret az intarziás parkettától a mennyezeti stukkókig. Egy lábjegyzetben talált rájuk. Kagylószirt és a Pengepart volt az aprónép otthona. A kalózokkal kerültek el a szigetekről, akik az elvágyódókat a gyors mozgásuk miatt matróznak képezték ki. Nevüket furcsa arccsontjukról és a reá szinte pergamenként tapadó arcbőrükről kapták. Akik látták őket, értették, hogy miért. Halálhozóként emlegették e népet. Zara istennő papjai magukhoz édesgették őket. Eszközökkel látták el fejletlen társadalmukat, földműveseket, halászokat adva Kagylószirt uralkodói számára. Aisteen templomában ezt nem nézték jó szemmel, de Zara katedrálisában másként gondolták. Fiatalokat gyűjtöttek be, szinte még gyerekként szakítva el családjuktól. Kalózokkal képeztették ki a jövő nemzedékét. Orgyilkosok, kémek, hullarablók, merénylők vették körül a vallási kegyhelyet. Shangun főpap seregének története mára már a ködbe veszett. Salafi idegesen járkált a szobában, felesége nyugtatónak szánt szavai nem hatottak rá. – Mi erről miért nem tudtunk? – kérdezte idegesen. – Harcoltunk a kalózok ellen, vérünket adtuk a győzelemért, és egy hangot sem hallottunk ezekről. – Rég kihaltak. A mágusháború óta Kagylószirt partjait lezárták, onnan élve senki sem jutott ki; Aisteennek legyen örök hála! – Ezek szerint mégis – szólt közbe Gagor. – Valaki az ellenségeitek közül idehozott egy Halálhozót. – A második ház az első helyére tör – mondta csüggedten Zamfira hercegné. – Mindenáron, eszközökben nem válogatva. Idő kérdése, hogy ide is eljusson. Hol van Zefirion? Hosszúkéz Gagor mozgósította minden emberét. Szórta a pénzt, hogy végre a nyomára akadhasson. Egy ember volt csak, aki látta, bár neki senki sem hitt. Borgőzösnek, a valóságtól elrugaszkodónak tartották az akadozó nyelvű beszámolót. Inkább fizettek neki még egy kört, csak ne kelljen hallgatni a sületlenségeket, melyekkel a hallgatóit riogatta.