Salaver Simplicinust a családi kripta mélyére helyezték, ám az új király beiktatására várni kellett. Elf szokás szerint, új királyt csak télközépen koronázhatnak, amikor a nappal az éjszakával szemben új erőre kap. Zamfira nem engedte, hogy utazóládáját összekészítsék. Férje elé állt, hogy megállítsa. – Nem mehetsz el! – mondta emelt hangon. – Gagor megmondta, hogy nem teheted ki a lábad a birtokról, amíg az ünnepség véget nem ér. – A disznók nem várnak. A Házak Vadászata a koronázás előszobája. Ha nem veszek részt rajta, a bátyád nem teheti a fejemre. Zaraves válogatott csapata vigyáz majd rám. – Ne menj! – Nincs választásom, Zamfira. – Itthon maradok! Nem nézem végig! – Kedvesem! – vonta magához a herceg a feleségét. – Megígérem, karcolás akkor lesz rajtam, ha lovaglás közben faággal tusakodok. Hosszan ölelték egymást, csók csókot követett. Zamfira alig akarta elengedni. Félte, miként ér véget a vadászat s kik lesznek kiterítve ott a földön.
– Salafi Simplicinus! Azt hittem, gyásza otthonában tartja, s az idei vadászatra háza nélkül kerítünk sort – vetette oda Kletta Pirminnes a regnáló hercegnek. A körben álló házak nemesei között nevetéshullám indult, voltak, akik nyíltan gúnyolódtak, mások várakozó szemlélőként, csendben maradtak. Egy Catenares ifjú azonban Kletta arcába hajolt. – Aisteennek hála, te sosem tudod meg, milyen elveszíteni a családodból egy királyt! – A kerék felvágja a földet, az eső elmossa a nyomokat. S ha új kerék jön, más lehet az út – mosolygott Kletta. – Ez a föld már áhítja az esőt, herceg! – Fékezd a nyelved, a királyoddal beszélsz kölyök! – állt elé Zaraves testőrparancsnok. Kletta széles vigyorral emelte rá tekintetét. – Még nem király! – mondta, majd a hajtók felé indult. Zaraves visszasétált Salafihoz, majd egészen közel hajolt hozzá. – Maradjon mindig közöttünk! – súgta a herceg fülébe. – Ezzel a szájhőssel majd otthon számolunk. – Látta valahol azt az öreg katonát a bálról? – kérdezte Salafi. – Egyikünk sem látta. A nemesek sokévszázados szokás szerint íjjal várták a nagyvadat. Ilyenkor télelőn, sörtés feketedisznó-csordák szabdalták az erdők aljnövényzetét, csörtetésük messziről hallatszott. A hajtók egytucat nyíllövésnyire kerítettek. Hangosan ugató kutyákkal, melyek vadszagra éhesen acsarkodtak, egymásnak vert farudakkal, s pajzsot döngető kardmarkolattal verték fel a családokat. Visító anyakocák védelmezték kicsinyjeiket, ám az elf nemesek komolyabb trófeára ácsingóztak. Igazi trófeákat, a kanok legjavát várták nyílhegyeik elé. A hajtók egyre közelebb kerültek, szűkült a kör. Az ütemes, ám felismerhetetlen dübörgésből már ki lehetett venni a fém és a fa hangját, néhány elf a saját kutyáikat is meg tudta különböztetni. A nemesi házak egymástól messzebb helyezkedtek el, jól elhatárolva a családok vadászterületét. Lőállásaikat a ritkuló ligetekben alakították ki. Itt várakoztak a tapsra éhes ifjakat szemlélő hölgyek, feleségek és udvarhölgyeik és a szolgálók. Katonai kíséretük felelt az elpattanó húrok cseréjéért, és a családfő védelmezéséért. Salafi Simplicinus hosszúíját a földre támasztotta, nyilakkal teli tegzét az övére akasztotta. Várta a pillanatot, amikor a fekete fej megemelkedik, midőn megáll a vad. Amikor „túrózik”, „orrol”, szagot keres a nyílt terepen, akkor emelkedik a fa, feszít a kar. S ha oldalvást fordul, megremeg a húr, ahogy elszáguld a halál. A herceg erre várt. Tünde füle hallotta a csörtetést. Kutyái ugatása őfelé vezették a vadkant. Nagyokat fújt, légzését lelassította. Meglátta a fejet. Felemelte íját, s megfeszítette az ínyt. Keményen tartotta, nem remegett a karja. Hatalmas állat volt, emséi fejedelme lehetett. Kifújta a levegőt a pontosabb célzáshoz. Várta, hogy megláthassa a lapockát. Surrogást hallott. Zaraves kapitány vállába csapódott a nyílvessző, amitől kifordulva a földre rogyott. Salafi a döbbenettől leengedte az íját. A következő pillanatban egy másik nyílvessző a mellette álló katona torkát tépte szét. A herceg rögtön felmérte, szemben bújhatott el a gyilkos. Katonái sorfalat húztak fel előtte, testükkel védelmezték a leendő királyt. Salafi a sebzetlen kezével feltápászkodó testőrparancsnokra nézett, kinek szemében látta a könyörgést. Királyi vér azonban nem hajol meg, a halálos veszedelem a család mindennapjainak része. Kihúzta magát, tünde szeme az ellenséget kereste. Látta katonái rettegését, kik talán magukban Aisteenhez fohászkodhattak. A következő két vessző oldalvást érkezett. Nem érzett különösebb fájdalmat, csak egy lökést a hóna alatt. Zaravesre nézett, akinek a szeme valami kimondhatatlan fájdalmat tükrözött. Azt tapasztalta, alig kap levegőt. Melegséget érzett a szájában. Amikor lenézett, meglátta a vessző végén a tollat. A hegye valahol mélyen a testében vert gyökeret. Zamfirára gondolt és az esküvőjükre. Csitriként is annyira gyönyörű volt. Ahogy pacsirtamódra csicsergett, miközben önkéntelenül is magára vonta a férfiszemet. Sóhaja bent rekedt. Elmosódott az idilli kép, földöntúlian nyúlóssá vált, majd teljesen eltűnt. Minden olyan egyszerű. Az Anakletus-ház pont így tűnt semmivé. Szőlőszem a királlyal, öccsével a vadászat végzett. Üzenni akartak. Mindenki így jár, amíg… A második nyílvessző a torkát találta, a fém nyílhegy csigolyát tört. Salafi feje természetellenes szögben oldalra billent. A test élettelenül, maga alá temetve a királyi főt, elterült a fűben. A tüdőben felgyülemlett vér lökésszerűen távozott, átitatva a szomjazó mezőt. Zamfira szinte katatónná vált, férje halálhírére teljesen bezárkózott, csak a fiával, Zefirionnal kapcsolatos teendők zökkentették vissza a valóságba. Zaraves épp, hogy túlélte. Amikorra Aisteen papja elé került, alig pislákolt benne az élet. A nyílhegyre kent mérget csak a szent ima semlegesíthette. A test sebe begyógyul, de a lélek a kudarcot soha nem feledi. Gagor is gyászolt, siratta a tehetetlenségét és a bukását, mely tündék életét követelte. Nem tudta megmenteni őket. Aki gyilkolni akar, azt nem lehet megállítani. A Pirminnesek üdvöskéje elérte célját. Fia okán Zamfirát régenskirálynőnek kérik fel, amíg Zefirion nagykorúvá nem válik. Egy királynő, aki naphosszat csak ül és emészti magát, nem lesz hosszú életű. Gagor kínjában üvölteni akart. – Nem volt rá módunk, hogy ezt együtt adjuk át, és már nem is lesz – mondta Zamfira, akinek a sötét napok alatt elfogyott a könnye. – Szeretném látni, ahogy a fiam felnő, kérem, segítsen ebben! – sóhajtott, miközben egy kicsinyke fadobozt nyújtott a tolvajvezér felé. Hosszúkéz Gagor felnyitotta a dobozka fedelét, majd rögtön le is zárta. – Kudarcot vallottam, nem vagyok rá méltó – mondta lesütött szemmel Gagor. – Én vallottam kudarcot, mert nem tudtam itthon tartani – válaszolta Zamfira. – Népe és ősei tisztelete fontosabbnak bizonyult, mint a felesége és egyetlen gyermeke. Nem Zaraves kudarca, még kevésbé az öné. Keressen egy élő mágust, hogy megvédhessük Zefiriont! Gagor meghajolt, majd eltette a dobozt, mely egy diónyi zafírszerű kristályt rejtett. Egy darabot az elpusztult mágustoronyból, a mágia újjáélesztésének reménysugarát. Másnap Zaravessel találkozott, aki még mindig nem tért magához. A sokkhatás, melyet ura halála okozott, megkérdőjelezte alkalmasságát a posztra, melyet emberöltők óta betöltött. Nem akart találkozni a tolvajjal, de Zamfira határozott utasításának nem mondhatott ellent. Amikor Gagor szemébe nézett, valami megváltozott benne. Látta a dühét, látta a bosszúszomját, látott egy embert, akinek dolga van a világban. Ez a szempár újra értelmet adott a létezésben. Elveszített barátokat, de van kit megvédenie, hiszen a gyilkosok most is lábnyomukat hagyják a porban. – Sajnálom a múltat, de dolgunk van – mondta Gagor. – El tudná mesélni a legapróbb részletekig, hogy történt? Zaraves lassan mesélt. Gagor sokszor belekérdezett, érdekelte a szélirány, az íjászok lőállásai, a nyílvesszők egymást követő gyorsasága. A testőrparancsnokot meglepte Gagor aprólékossága, de a kérdések során rájött, hogy a csirkefogói logika közelebb viheti őket a talány megfejtéséhez. – Megvannak a nyílvesszők? – kérdezte Gagor. Zaraves bólintott. – Megnézhetem őket? – Magamnál őrzöm, hogy a nap minden pillanatában emlékezzek a gyilkosokra – mondta a testőrparancsnok, majd az ágy alól elővette a rongyba tekert fegyvereket. Gagor óvatosan kicsomagolta őket. Törött, vöröslő nyílvesszőket látott, volt, melyeknek a hegye is látszott, másoknak csak a tollas szára. A holttesteket nem bolygatták. – Nem vagyok ismerője a nyílvesszőknek, de ahogy látom, a tollak mintázata a királyi címerhez hasonlít – mondta kissé értetlenkedve Gagor. – Királyi nyílvessző. Hatalmi harcnak állítják be, mintha Salafi a trónért tört volna bátyja életére, és az ő halála csak a király családjának bosszúja lenne. Elterelik az igazi gyilkosról a figyelmet – mondta Zaraves. – És ezzel a Simplicinus-ház alkalmatlannak tűnhet az uralkodásra. – A szokások ellenében az Elfek Tanácsa dönthet arról, melyik család adja majd az új uralkodót – bólintott Zaraves. – És kiderül, ki áll a gyilkosságok mögött – mondta Gagor. – Az, akinek koronát tesznek a fejére. Hosszúkéz Gagor számtalanszor újrajátszotta magában a vadászat eseményeit. Egyértelmű, hogy az első két nyílvesszőt elterelés végett indították útjára, s a találatok pontossága közepes íjásztudásról adott tanúbizonyságot. Az utolsó két nyílvessző viszont az obsitos tündére vallott, aki ismerheti a páncélzat felerősítésének gyenge pontjait, mérlegeli az oldalszelet, s elfként sem riad vissza méreg használatától. A sebek mestergyilkosra utaltak. Mindkét lövés halálos volt, az első a tüdőbe fúródott. Az íjász nem bízta a véletlenre, nem akarta, hogy bármelyik papnak vagy gyógyítónak esélye legyen. A második nyílvessző a herceg torkát szaggatta, az erős, vasból öntött nyílhegy csigolyát repesztett. Őt kell megtalálnia. A bálon már látta, bármikor felismerné. Hosszúkéz Gagor szörnyű döntésre szánta el magát. Tolvaj céhe eddig csak zsebmetszéssel, kémkedéssel, örömlányokkal, csábítók követésével foglalkozott, az alvilági élet finomabb, kisstílű vonulatát képviselte. Ezt a tündét viszont meg kell találnia. S ha megtalálta, kivallatja, majd életét veszi, áldozatul azoknak, akiket nem tudott megmenteni. Deff nem örült gazdája megbízásának, ő jobb szeretett a kéjnők és a tolvajok között lebzselni. Erre a feladatra a legjobb embereit állította rá. Zamfira udvartartásától a keresett tündéről faszénnel rajzolt képet kaptak. Deff remélte, nem kell messzire mennie, elég lesz a főbb Pirminnes-épületeket szemmel tartani. Két emberét a családi kastélyhoz, kettőt Kletta lakhelyéhez, egyet-egyet a testőrségük és katonáik barakkjához küldött. Hosszúkéz Gagornak fogalma sem volt róla, hol bukkanhatna rá egy még életben lévő, öregedő mágusra. Ismerősei mind csak mosolyogtak a felvetésen, egyedül a mestertolvajból orgazdává emelkedő gnóm ékszerész, Tamaha válaszolt a lehető legtermészetesebb módon. – Embereket nem ismerek, de a hetedunokabátyám, na ő nagyon nagy varázslónak számított Marsa szigetén. Mindent tudott a káprázatok és a csodák világából. Még vándormutatványosként is fellépett egy komédiás társulattal. – Beszélni szeretnék vele! A legrövidebb időn belül! – mondta Gagor az ékszerésznek. – Mit kapok érte? – nézett csintalanul Tamaha. – Te vagy a kufár! – Csak ketten az asztalnál. Kakasszóig, annak rendje szerint. – Egyikünknek sincs szüksége a másik pénzére, Tamaha! – Akkor nem aranyban játszunk! Az öregedő elf hajnalban lépett ki a fellobogózott Pirminnes-udvarház egyik hátsó, személyzet által használatos kapuján. Deff legjobb pribékje várta a félhomályban, ügyelve arra, tünde szem se fedezhesse fel. Tisztes távolságból követte a katonát, aki a belső városrész felé tartott, ahol az elf katonák számára kedvelt fogadóba, a Sárkányátokba tért be. Samal a kezét a szájához emelte, majd a sárgacsőrű korommadár hajnali füttyögését utánozta. Azonnal felhangzott a válasz, majd rövid idő múlva feltűnt a küldönc. Keveset beszéltek, ezután futva távozott. Samal körbejárta a fogadót, de zárt ajtókat talált. Az emeleti ablaknyílások is fedve voltak, így megvárta Deff különítményét. Nyolcan érkeztek. Sietve, hangtalan. Egyikük a köpenye belső zsebéből álkulcs-készletet halászott elő, majd némi szöszmötölés után kitárta a fogadó bejárati ajtaját. Mielőtt beléptek, tőröket vettek elő, majd egy üvegcséből lila színű löttyöt csorgattak a pengékre. Lassan, akkurátus nyugalommal vonultak szobáról szobára. Némelyikben nem aludt vendég, de volt olyan, amelyikben ismeretlen vendég szunyókált. Az emeleten egy szoba volt, melynek kilincsét hiába nyomták le, az ajtó nem engedelmeskedett. Az ügyes kis tolvaj ezt a zárat is hangtalanul törte fel, ám az ajtónyikorgásra a keresett elf felült az ágyában és kardja után nyúlt. Azonnal hat tőr repült felé. Kettő elől elhajolt, de négy így is a húsába mart. Már épp feltápászkodott, amikor mozgása lelassult. Izmai lépés közben merevedtek meg, így egyensúlyát veszítve, hangtalan dőlt az ágyba. Karját hátrafeszítették, száját kipeckelték. Amikor csitult a méreg hatása, köpenyt adtak rá, fejére csuklyát húztak, majd, mint egy baráti társaság kapatos tagját, a kikötő felé terelgették. Kettesben voltak. Hosszúkéz Gagor levette róla a csuklyát. Az elf katona feszesen ült a székében. Karjait a karfákhoz, lábait a széklábakhoz kötötték, így moccanni sem tudott. Amikor Gagorra emelte tekintetét, kissé meglepődött. – Mára már csak hitványok maradtak? – mosolyodott el a tünde katona. – Mindenkit megöltetek, akik ezt férfimódra intézhették volna el – válaszolta Gagor. – Ezek szerint gyenge a család. – A gyengéken segíteni illik, és én ezt most megteszem. – Miért avatkozol az elfek dolgába? Nem elég neked a „posvány”, hogy kedvedre lubickolj? – Üzletember vagyok, és rontjátok az üzletem – felelte Gagor. – Tudom, hogy a Pirminnes-családnak dolgozol. Elárulnád, mi Kletta valós célja? Az elf obsitos egy szót sem szólt, csak fejét csóválva nevetett. – Azt hiszed, kihúzol belőlem bármit is? – Aisteen nevére, dehogy! – csóválta fejét Gagor. – Ez nem az én gyomromnak való, mondta a tolvajkirály, majd magára hagyta fogját s kiment a szobából. A küldönc csak annyit tudott, öt ezüstöt hagytak a meglehetősen nagy doboz tetején. Ez volt a díja annak, ha leszállítja a csomagot Kletta Pirminnes becses kezéhez. Az elf egy legyintéssel elzavarta a küldöncöt, majd segédei feszítőkkel a fának estek. Szakadt az enyv, repedt a fa. Amikor tartalma előkerült, Kletta arcán tajtékot vetett a düh. Átkozódott, szitkozódott, miközben a dobozt a szoba meszelt falához vágta. Az teljesen összetört, a levágott tündefej a padlón koppant. Szájából rongydarab lógott ki, rajta írás: Te leszel a következő! Gagor nehezen tette túl magát a történteken, a bosszú azonban elkerülhetetlenné vált. Ha ellenfele kicsit is okos, elgondolkozik katonája lefejezésén, és akkor elérte célját és időt nyert Zefirion számára. Az asztalon tíz-tíz tarsoly pihent. Gagor tárolóiban öt-öt míves és kevésbé értékes apróság várta a kockacsörgést, Tamaha erszényeiben szintúgy. Egymást felettébb becsülve válogatták össze az összecsapás díjait, melyeket pontosan elkészített, hasonlatosan kinéző erszényekbe rejtettek. Minden játékban tucatszor dobtak, három kockával. Az összértékek határozták meg, ki nyeri a véletlenszerűen kiválasztott és középre behelyezett tétet. Természetesen mindenki a saját kockáival dobott. Gagor tudta, a tét óriási. Nem más, mint, hogy Tamahát végleg a barátai közt tudhatja, hetedunokatestvérével együtt, avagy búcsút mondhat a mágusnak. Ennek megfelelően játszott, aminek a vége egyet jelenthetett: Tamaha jobb játékosnak, tehetségesebb csalónak bizonyult Gagornál. Ez okozhatott némi veszteséget itt az asztalnál, ám a pletykás gnóm hamar szárnyra kelti majd a hírt: Gagor bárki számára könnyen legyőzhető! Tamahát elvitte a lelkesedés. Évszázadok rutinja keveredett népének ujjtáncával. Repesett az örömtől, amikor az utolsó gurítás kopogása elhallgatott: hetet nyert és csak három menetben maradt alul a „Nagy Gagor” ellenében. Egyenként nyitották ki nyereményeiket. Vesztesként, Gagor kezdte. A szerencse így sem hagyta el a tolvajkirályt, mindhárom nyereménye értékesnek tűnt. A gnóm nem hazudtolta meg magát, két ékkövet és egy ékszert rejtett az erszényekbe. Amikor meglátta Hosszúkéz Gagor nyereményét, mosolya mesterkéltnek tűnt. Két gyémánt mellett egy alakos gyűrű pihent Gagor tenyerében. a kövek értéke aranyezrekben volt mérhető, a gyűrű azonban ismeretlen motívumokkal készült. – Honnan szerezted? – kérdezte Tamahát. – Törpe munka, ezüstacél. Írást nem leltem rajta, csak a mintázata tetszett. Sosem láttam még pókháló-vésetet törpék készítette gyűrűn. Talán az alvilágot jelképezi. Az anyagának is nagy ára van, kapkodnának érte a piacon! Miután Gagor zsebre rakta a nyereményét, a gnóm akkurátus, lassú mozdulatokkal, egymás után, szinte gyermeki kíváncsisággal fedte fel az erszények tartalmát. Négy, számára teljesen érdektelennek bizonyult. A díszes, tenyérben elférő ezüsttőr tetszett neki, bár átlagos munkának látszott, a karkötő sokkal értékesebb elf munka lehetett, bizonyosan lopott áru. Gagor egy gyűrűt is tett a tétek közé, ezt Deff egyik éjszakai beszerzéséből kapta, külhoni kereskedő bánhatta tivornyázó kedvét. A negyedik tarsolyban egy keszkenő lapult. Kecses mintákkal díszített selyemkendő volt, láthatóan egy elf hölgytől csenhették el napközben. Három erszény viszont igazi kincseket tartalmazott Tamaha számára. Kettőben vászonra rajzolt térképrészlet pihent. Egyik egy hegyet ábrázolt, felfedve két barlangját vagy valamilyen bejáratot a kőrengetegbe. A másik egy tengerpart részletét patakkal, egy falucska megjelölésével, meg valami irkafirkával. A harmadik egy csiszolt kristály volt, mely a rajta keresztül vizslatott apró dolgokat hatalmasnak láttatta. Még a gnóm is elámult, amikor a karján lévő szőrszálakat meglesve kaszálót látott maga előtt. Nagyot sóhajtott, majd elégedetten ált fel az asztatól. Gagor nem várta meg, amíg megszólal. – Te vagy a legügyesebb kezű szerencsejátékos, akivel eddig játszottam! – mondta a már régen hallani kívánt szavakat. – Egy asztal az odúmban mindig a rendelkezésedre áll. – Egy élő legendát győztem le. Az ükunokáim is ezt zengik majd! – válaszolta Tamaha. – Nem is tudtam, hogy nőül vettél valakit – tudakolta Gagor. – Még nem láttam errefelé gnómokat – tárta szét a kezét az ékszerész.