Csípősebbre fordultak a reggelek, hajnaltájban fázott a lehelet. Napközben elég volt egy lenge felső, de a pirkadat munkásai bőre borsózott a friss harmatban. A Simplicinus-udvarházban csendesen teltek a napok, nem volt, ki harsány módon üdvözölje a mellette elhaladót, s nem volt egy se, ki mosolyával törje meg a gyász mindent beborító, lelket hamvasztó, soha el nem múló csendjét. Salafi meggyilkolása lavinát indított el. A temetés után azonnal összeült a Házak Tanácsa, megtárgyalták a haláleseteket és kis többséggel ugyan, de úgy döntöttek, a Simplicinus-ház a jelen körülmények között nem képes megbirkózni Tűhegy vezetésével. A határozat szerint az ideiglenes uralkodói hatalmat a házviszály csillapodásáig, de legkevesebb három télfordulóig a Pirminnes-ház gyakorolhatja. A régenskirály beiktatására az újhold égen történő megjelenésének időpontja lett kijelölve, jelképesen mutatva egy új korszak kezdetét.
Szótlanul ültek egymással szemben. Zamfira arca nem árult el semmit, de Gagor érezte, hogy a gyászt minden pillanatban felülírhatja a féktelen harag és a mindent elsöprő bosszúvágy. Ezért törte meg ő a dobhártyaszaggató csendet. – Hercegné…! – szólt a tolvaj. – Legszívesebben harcba hívnék minden hadrafoghatót, aki barátként gondol reánk – vágott Hosszúkéz Gagor szavába Zamfira. – Most nem győzhetünk, ez nem a mi időnk – mondta Gagor szinte már utasítóan kemény hangnemben. – Megölnék Zefiriont és maga sem érné meg a következő reggelt. Nemzettsége történelemmé válna, egy pergamenben megírt, letűnt kor emléke maradna csupán. – Könyvek, pergamenek, no meg dalnokok szívszorító balladái emlékeznének – Csukta be szemét Zamfira. – Nem tudom mit tegyek Gagor Uram! Nyugodni nem tudok, elengedni nem lehet őt így, viszont belehalnék, ha Zefiriont is elveszíteném. Zaraves befele fordult, idő kell, hogy bízhasson újra magában. Egyedül maradtam egy kötéllel a kezemben, melyet mosolyogva nyújtottak át a megácsolt fa árnyékában. Kérhetném a tanácsát? Hosszúkéz Gagor nem válaszolt. Zamfira Simplicinus mereven nézte a tolvajt, de az csak ült szótlan. – Miért nem mond semmit sem? – kérdezte fátyolos tekintettel. – Félek, olyat mondanék, mit nem akar hallani e órákon – mondta Gagor. – Nem hiszem, hogy olyat mondhat, amire az én szívem nincs felkészülve. Gagor bólintott. – Akkor van esélyünk, ha bizonyítékot találunk Kletta ellen. Felkészült ránk és várja a támadásunk, ez ellen kell cselekednünk. Találok egy mágust, válaszokra várva. Szükségem lesz a bátyja segítségére, mindent meg kell tudnom Zara katedrálisáról és a benne rejlő kút erejéről! – Ő és Aisteen egyháza ebben nem segít. Tagadják, hogy létezik a szentély és az a kút. Szerintük a mágikus tekercs hibás működése idézte fel a múltat, megcsalatva a szemtanú érzékeit. – Zefiriont állandó felügyelet mellett el kell rejteni a kíváncsiak elől! – mondta Gagor. – Lehet, nem tudjuk megvédeni sem őt, sem magát. Lehet, én is elbukom. Kevés az esély, hercegné. – Nem törődhetek bele házam elveszejtésébe, sem gyermekem jövőjének elrablásába. Magamért nem küzdenék – emelte fel fejét Zamfira. – Nincs egyedül, hercegné! – ált fel Hosszúkéz Gagor. – Keresse meg Zaraves kapitányt! Egy darabig nem találkozhatunk. Remélem, megtalálnak a válaszok! – Ki ne hallott volna az istennőről? – nevetett fel Tamaha, a gnóm ékszerész. – Én sosem hallottam róla – válaszolta Gagor. – Pedig Zara a szerencsejátékosok védőszentje. Te is tőle kapod a tálentumod, ő vezeti a kockád, ő hajt új kihívások felé – mesélte az ártatlan képpel bámuló Gagornak. – Aisteen egyháza miért tagadja a létét? – kérdezte Gagor. – Mi, kiknek az idő múlása szinte érzékelhetetlen, emlékszünk a régi időkre. Amikor még léteztek a tornyok, s Aisteen nem csak az ágyát osztotta meg Zarával. Együtt uralták a világot, megtartva a jó és a rossz egyensúlyát. – Mi történt? – Csak, aminek történnie kellett. A bohóság, a nyughatatlanság, a játékosság felülírta az unalmas hétköznapok sivárságát. Zara istennő pajzánsága káosztáncot lejtett, mely sokak között hívó szóra lelt. Így váltotta fel az unalmas rendet maga az élet. Az élet a játékért halállal lakolt – mondta patetikusan a gnóm ékszerész. – Tényleg Kagylószirten állt a katedrálisa? – Sosem jártam ott, nem láttam. Tudod, nem vagyok imátkozós fajta. Én a hálámat másként fejezem ki egy-egy győzelem után. – Mi történt s háború során Kagylószirt szigetén? – Aisteen katonáit kérdezd. Csak ők voltak jelen – válaszolta a gnóm. Gagor azokhoz fordulhatna válaszokért, akik a leginkább titkolják a megválaszolatlan kérdések létezését. – Mi hír a hatod unokatestvéredről, a hatalmas illuzionistáról? – váltott témát Gagor. – Heted, Gagor, heted! A hatod unokatestvérem egy kókler. Amúgy meghívtam hozzád a kockavető bajnokságodra. – Nálam lesz kockavető bajnokság? Nem is tudtam róla! – tárta szét a kezét a tolvajvezér. – Most már tudsz. Valamit ki kellett találnom, hogy idejöjjön, ráadásul nagyon érdekli a fődíj, amit felajánlottál. – Én? – tátotta el a száját Gagor. – Persze, hogy te! – bólintott Tamaha. – Egy varázsgyűrű remek fődíj, ne tagadd! – Honnan szerzek én mágikus gyűrűt? Ráadásul miért adnám oda bárkinek is? – kérdezte Gagor. – Most akarsz vele találkozni, vagy nem? Nem nevezem be, ha nem akarod! – mondta Tamaha. – Hagyjuk, csak jöjjön minél hamarabb! Majd kerítek valahonnan egy gyűrűt. – Nem gondoltam, hogy ennyire zsugori vagy – csóválta meg a fejét a gnóm. – Arrafelé nem megy hajó, Gagor – mondta Carsito kikötőmester, aki felettébb csodálkozott, hogy a tolvajfejedelem Angyalpart elhagyott városát akarja felkeresni. – Elátkozott hely az, elhiheted! – Csak keress egy kapitányt, aki elvisz oda, Tavaszelő napjára – mondta Gagor. – Nem leszek hálátlan. – Ki lenne még a hajón? – kérdezte Carsito. – Deffre szükségem lehet, elviszem magammal. Rajta kívül egy vendégem. Néhány csomag, láda. Mondjuk egy asztalnyi. Megoldható? – kérdezte Hosszúkéz Gagor. – Minden megoldható. Értesítelek az indulás napjáról. Shannalar a törpék lakta sziget, Fulk érintésével érkezett Meravin kikötőjébe. A gnómok nem tartoznak a hajós népek családjába, igazán nem is értenek hozzá. Sokak szerint csak „vannak úgy a vízen”, de ki tudja, minek? A hajó nem volt nagy, inkább, olyan gnómféle. Minden az ő méretükhöz készült az úszó alkalmatosságon, a test, az árbóc, a vászon. Olybá tűntek, mintha messzi képet látna az utazó. Kis emberkék rohangálnak fel-alá egy távolinak tűnő dereglyén. Carsito kikötőmester mosolygott magában, amikor kikötött a hajó. A nevét meg sem jegyezte, csak ákombákomokat látott a fenéktől az orrsudárig. Külön pallókat hozatott, hogy a hajóról egyáltalán kimászhassanak az utasok. Kis termetükkel szinte hegyet másztak, amíg a szilárd talajra léphettek. Carsito egyből megismerte, Tamahának szólnia sem kellett. Rózsaszín utazóköpenyt viselt, melyet bíbor szegély díszített. Fekete gombok adtak méltóságot, habár Shannalar hanyagul viselte, a kikötői szélben lebernyegként röpködött a viselője mögött. Tamaha hosszasan szorongatta, többször hátba veregette rég nem látott rokonát, aki az ég felé emelte tekintetét, miközben hálát rebegett. Nem azért, hogy életben maradt, sokkal inkább az elviselhetetlen ringás okán, amit kis termete miatt hajótörésnek élt meg az út minden percében. Carsito hosszan nézte a hajót, mely hemzsegett a számára teljesen ismeretlen alkatrészektől, kütyüktől, melyekről ugyan hallott, de sosem gondolta, hogy léteznek. A gnómok messze földön híresek mérnöki tudományukról, de a megvalósításba néha hiba csúszik. Nem csodálkozott Tamaha vendégének hálaadásán, hiszen a hajó hosszát igencsak alul méretezték, a tengeri hullámok hossza és magassága annak kétszeresét kívánta. A hajó matrózai viszont lenyűgözték, kötélen és rúdon így mászni még senkit sem látott, igazi „artissta-mutatványnak” számított a vitorlák betekerése, melynek különös figyelmet szentelt. A kis matrózok nem a vásznat kötötték a keresztárbóchoz, hanem magát a rudat forgatták az árbóchoz erősített vasalatban, így a vitorlavásznat felcsévélhették a fára. Carsito elismerően bólintott a mérnöki csoda láttán, hiszen viharban az így rögzített vitorla sokkal kevésbé sérülékeny, mint a gyűrűkkel reffelt vászon. Csak legyen, aki felmászik oda a háborgó tengeren! A találkozóra az ékszerész boltjában került sor. Csak hárman voltak, egyikük sem szerette a fölösleges füleket. – Köszönöm, hogy eljöttél, Tamaha már sokat mesélt rólad – üdvözölte Gagor a messze földről érkezett gnómot. – Egy „kialegjobbitt” versengésre sosem tudtam nemet mondani. Ráadásul ez a suhanc – veregette meg Tamaha vállát Shannalar – azt mondta, te vagy a legnagyobb kópé itt a városban. Rég jártam erre, akkoriban csak elfek lakták. Nagyképű népség, nem bírom a fajtájukat. – Kópé lennék? – nézett az ékszerészre Gagor. – Inkább úgy mondanám, hogy a külhoniak lakta városrész üzletembere vagyok, aki mindenfélével foglalkozik. Szerencsejátékkal, ékszerekkel, drágakövekkel, kereskedelemmel, és ennek kapcsán örülök, ha barátokra lelek. – Hosszúkéz Gagor is ért a kockák nyelvén, messze földön híres szerencsejátékos. Persze nem jobb nálam, de emberi léptékkel a legügyesebbek közé tartozik – vázolta Tamaha. – Az jó. Szeretem az ügyeskezűeket, csak ne az én köpenyemben turkáljanak! – nevetett fel Tamaha heted unokatestvére. – Mikor lesz a verseny? – nézett kérdőn Gagorra. – Rossz hírrel szolgálhatok. Nem lesz verseny – dőlt hátra Gagor a székben, miközben Tamahára pillantott. – Nem lesz verseny? De hiszen ez hallatlan! – háborodott fel a gnóm. – Ezért bukdácsoltam keresztül a tengeren abban a hordóban? – Sajnálom a sok kényelmetlenséget – mondta Gagor. – Hallatlan, hallatlan! Egy szavad sincs hozzá? – kérdezte némi dorgálással az ékszerésztől. Tamaha egy szót sem szólt, csak hümmögött magában. – Micsoda kópé vagy, nem is kópé, fráter! – mérgelődött tovább. – Hallatlan! – Ellentételezésként lenne egy ajánlatom – kezdte finoman Gagor, folyamatosan figyelve az illuzionista reakcióját. – Ajánlat? – kérdezte csodálkozva a gnóm. – Erről lenne szó – mondta a tolvajfejedelem, majd belső zsebéből az asztalra tette a kis csomagot, mely a Simplicinus család ajándékát tartalmazta. Shannalar óvatosan kihajtotta a rongy csücskeit, feltárva a dobozkát. Elfordította a kis kallantyút, majd kinyitotta a fedelet. Érezte az energialöketet a testében, ahogy a tenyerébe vette a kék kristályt. Rég nem tapasztalt érzés kerítette hatalmába, szeméből elfeledett könnycsepp indult régvárt útjára. Boldogság töltötte meg a szívét, ám agya a miérteket kereste. – Ez…– kezdte a mágus. – Igen, ez az – mondta Gagor. – Most már érted, miért kellett a verseny álcája – mondta Gagor. Shannalar csak nézte a követ, amely a számára magát az újjászületést jelentette. – Honnan? De hiszen ez … hallatlan! – hebegte a varázsló. – Ismerkedj vele! Holnap visszajövök, és beszélünk – mondta Gagor, majd Tamahára tekintve felállt az asztaltól. – Sötéthold második éjjelén érkezik a kikötőbe a Délibáb, Taadee a kapitánya. Annyi időre áll csak meg, amíg kirakodnak és te felszállsz – közölte Carsito. Gagor elképzelni sem tudta, mikkel üzletelhet a kikötőmester, de az egyértelmű volt, hogy több mindent képes elintézni, mint az a munkaköréből adódik. – Az bő egy hét – bólintott a tolvajfőnök. – A rakományom értékes, és felettébb nehéz. – A hajó ki sem köt, csak átdobják a kötelet a bikákon, nehogy Bordír hiénái szagot foghassanak. Négy legényem vár majd a móló végén. – Szeretném, ha te is ott lennél, nehogy valami gond legyen! – nézett Gagor a kikötőmester szemébe. – Nem bízol bennem? – kérdezte Carsito. – Nem ismerem a kapitányt. Ha te mutatsz be neki, látja, hogy megbecsült üzletfeled vagyok. A tengeren, egy hajón, a tudományom vajmi keveset ér egy hajóskapitány és a legénysége ellen. – Ez felettébb izgalmas kalandnak tűnik. Rendben, bemutatlak a kapitánynak! – mosolygott Carsito. Amikor leültek az asztalhoz, Shannalar egyből a lényegre tért. – Hol szerezted? Merre találták? – kérdezte az illuzionista mágus. – Ez felettébb mellékes a mondandómra való tekintettel – válaszolta Gagor. – Mellékes? Hallatlan! – csapott az asztalra a gnóm. – Tegnap azt mondtam, lenne egy ajánlatom a számodra – kezdte Gagor. – Megkapod a kristályt, amíg nekem dolgozol. – Ez a kő az elmúlt két emberöltő legnagyobb kincse. Miért adnád nekem? – kérdezte Shannalar. – Szükségem van egy tapasztalt, nagytudású mágusra. – Több, mint négyszáz telet éltem meg. Elég tapasztaltnak vélsz? – húzta fel a szemöldökét a gnóm. – Sok mindenre keresek választ az eleim korából. A háború előtti időből, amikor Zara és Aisteen kéz a kézben jártak – mondta Gagor. – A gnómok többsége a saját istenéhez fohászkodik, de vannak, kiknek lelkéhez Zara szól. Tudod, a mi fajtánk nem az a sarokban térdeplő népség. – Veszélyes a munka, de újra mágusként élheted a mindennapjaid. Tisztelnek és félnek majd, mint hajdanán a legnagyobbakat. – Egyiket sem igénylem. A rendem sosem kötelezte el magát egyik oldalra sem – mondta Shannalar. – Mondd el neki Gagor! – bíztatta Tamaha a tolvajcéh vezetőjét. Az apró mágus kíváncsi csodálkozással tekintett az unokaöccsére, aki az asztal túloldalán bólogatott. Hosszúkéz Gagornak nem volt választása, meg kellett bíznia a gnómban, ha a maga oldalára akarta állítani. Habár egy gnómban megbízni maga az elmeháborodottság, mégpedig a legmagasabb fokon. Mégis… – Mit kell elmondanod? – kérdezte Shannalar. Gagor csak mesélt. Hosszan, aprólékosan. Amikor végzett a Halálhozó eltűnésének történetével, a gnóm varázsló felállt az asztaltól, majd fel s alá sétált az ékszerész boltjában. Már tűkön ültek, amikor végre megszólalt. – Arról a tekercsről egy nagyon erős varázslatot olvastak fel. A helyváltoztatás bonyolult mágia, sokan belehalnak, főleg, ha nem mágus olvassa fel azt az igét. Az orgyilkos a háttérben megbúvó, csuklyás alaktól kaphatta a mágikus tekercset. A félhomályban várta, hogy visszatérjen hű szolgája. – Ki lehetett a csuklyás fazon? – kérdezte Gagor. – A köpeny szabását semmivel sem lehet összekeverni. Sok hasonlót láttam a múltban, ám a szegély díszítése eléggé újszerű. Egyértelmű, az ott egy, a fekete rendhez tartozó mágus. E mondat után megfagyott a levegő hármuk körül, ám ennek okát Shannalar nem igazán értette. Kis hallgatás után Gagor szólalt meg először. – Egy fekete mágus Zara templomában – merengett Gagor. – Hogyan lehet a régmúltat felidézni egy ilyen varázslattal? A szemtanú miként láthatta a derengés túloldalán egy letűnt kor képeit? – kérdezte a varázslótól. – Sehogy. Minden, ami a másik oldalon feltűnt, a jelenhez tartozik.