Alig pár nyarat élt meg és nagyapja írni, olvasni tanította. Ismerkedett a számokkal és azok összefüggéseivel. Nagyapjától csipegette fel az algebra morzsáit, aki úgy mondta: mindennek az alapja az algebra. A szellő zúgásának, az erdő tobzódásának, az áradó patak sodrának, a láng megfejthetetlen alakjának és a mágiafonatok rendszerének.
Nagyapja, Tanterix, korának híres varázslója volt egészen a mágusháború leveréséig. Ezután felhagyott a varázslással és elvonult a nyilvánosság elől. Temérdek idejét unokája okításával töltötte.
Coren hihetetlen gyorsan tanult. Édesanyja a születése után nem sokkal meghalt, azt mondták nem állt el a vérzés. Édesapját törvénytelen latrok ölték meg egy piaci csetepatéban, zsebtolvaj bökője vágott a combjába. Vére lilára festette a bőrét, belülről vérzett el.
Sokan nem bíztak bennük, Tanterix mégis Aisteen papjaira bízta unokája taníttatását. Bőséges adományokat juttatott az egyháznak, így kiemelten foglalkoztak a kisfiúval. Coren hamar kitűnt a többi fiatal közül. Sokkal fogékonyabb volt a külhoni népek nyelvére és ösztönösen vonzódott az ősi kultúrák minden szelete iránt. Kamaszéveire elfogadhatóan beszélte az ősi fajok: a tündék, a törpék, a hobbitok és a gnómok nyelvét.
Nagyapja esténként sokat mesélt a régmúltról. Legendákat a régi világról, ahol mágusok és papok segítették a hétköznapok menetét. Történeteibe belecsempészte a mitológiát, az alkímiát és az egyszerűbb varázslatok leírását. Ezeket sokszor nyelvtörőkben, mondókákban jelenítette meg.
Mindig azt mondta: Coren, te vagy az, akiben bízhatunk! Amit leromboltak, azt újjáépítheted, ami elveszett, azt megtalálhatod! Visszaállíthatod rendünk dicsőségét, visszaadhatod a becsületünket!
A tűvel kapart képírás a nyakán nagyon fájt, de Tanterix megnyugtatta: ami a bőrödön van, azt tolvaj el nem veheti. Kulcs ez, mellyel bejuthatsz egy letűnt birodalom világítótornyába. Mostantól te vagy a csillag, égi gyertyaként őrködsz a világ népén!
Igézve hallgatta nagyapja meséit lovagokról, gyönyörű papnőkről, nagyhatalmú varázslókról. Esténként mesés világba csöppent. Nagyapja szerette, ha gyakorol. Folyton varázsigéket kántált, amit Corennek le kellett jegyeznie. Bár értelmét nem nagyon látta, de a misztikus világhoz való tartozás eszménye mindig új erőt adott.
Sihederként hiba nélkül szavalta a varázsigéket. Tanterix azzal bíztatta, ha egyszer megleli a mágusok tornyát, a mondatok értelmet nyernek, és korának legnagyobb varázslójává válik. Ilyenkor öreg tanítója elmorzsolt egy könnycseppet.
– Miért nem te keresed meg a mágusok elfeledett tornyát? – kérdezte Coren Cormain.
– Megöregedtem egy hosszú vándorláshoz. Valaha térkapukon utaztunk, de a kristályaink nélkül erre nincs esély. Örökséged a lehetőség, hogy te találhasd meg azt, amit eddig senki sem fedezett fel! – mondta Tanterix.
– Senki sem tudja, hogy mi történt a toronnyal? – kérdezte a kamasz fiú.
– Lerombolták, hogy senki ne nyerhessen belőle ártó energiát – válaszolta Coren nagyapja.
– Sok olyan mágus volt, mint te nagyapa?
– Sokan voltunk, de a hatalomvágy megosztotta rendünket. Az igaz utat kevesen választották.
Tanterix halálával nagy űr támadt Coren lelkében. Nem csak a nagyapja, de a tanítója is elhagyta. Utolsó szavai állandóan kísértették: „Minden fel nem tett kérdésedre választ lelsz. De vigyázz, olyan kincset találsz, melyre sokan vethetnek szemet, és kapzsiságukkal együtt jár a halál! Mostantól te vagy a rendfőnök, ennek megfelelően cselekedj!
Coren megtartotta az ősi portált, de ajtaját és ablakait bedeszkáztatta, nehogy útonállók prédájává váljon. A szomszédnak tisztes apanázst fizetett az épület karbantartásáért és a lakott ház látszatának fenntartásáért.
Amit lehetett értékké tett, hogy elutazhasson Vízmélye híres kikötővárosába. Nem járt még ekkora városban, így egy teljes holdidőt szentelt a számára ismeretlen dolgok megismerésére. Járt a város nyilvános könyvtárában, a „nyilvános utcában”, de betért a hídmelléki templomba is.
Gyermekként természetes volt az egyház közelsége, a papi tanítások és a fegyelem légköre. Lázadó fiatalsága egyre több kérdést vetett fel. Kereste a miérteket és a hogyanokat, kereste az okot, amiért Tanterix mester – korának vezető mágusából – egyik napról a másikra, mesélő nagypapává vált.
Aisteen egyházának szerepét sosem bocsátotta meg. Lelke mélyén úgy hitte, a papság elárulta nagyapját, esélyt sem adva a rend hibáinak kijavítására. Felnőtt férfiként nem hitt a papság dogmáiban, a szép szavakban, a hit összetartó és nélkülözhetetlen erejében. Teljesen világossá vált számára, hogy Aisteen e világi közössége csak önmagát szolgálja és csak a saját érdekét tartja a szeme előtt. Várta a pillanatot, amikor elég hatalma lesz ahhoz, hogy kérdőre vonhassa a papságot a mágusháború lezárása kapcsán. Ezért tért be Aisteen templomába.
Haragnak nem lehetett nevezni, amit érzett, inkább válasz nélküli kérdések cikáztak a fejében, amikor a szolgáló papokon és a misét celebrálókon elmélkedett. Vajon mit szólnának, ha elárulná, hogy egy varázsló ivadéka, akinek feltett szándéka, hogy az egyház tiltása ellenére újra megleli a mágia tudományát?
Nézte az arcokat. Zarándokokat, gyógyulás reményével imádkozókat, sérelmük orvoslását keresőket. Ilyen-olyan arcok néztek rá vissza. Az egykor magasztos isten, aki jósága leplét reájuk borította, mára csak egy működő világ mozgatórugójává alacsonyította a hit erejét.
Egy asszony volt csak, ki hálát rebegve lépdelt el mellette. Egyszerű népnek tűnt. A meghallgatás során igazat adott neki egy inkvizítor, pedig senki sem gondolta volna, hogy egy nemessel szemben felülkerekedhet. Egy színes reménysugár Aisteen szürke hétköznapjain?
A kikötő méltán hírhedt piacán, egy fogadással kapcsolatban hallotta Drake kapitány és a Kósza Szél nevét. Szívesen fogadott volna ős is a leggyorsabb hajó nevére – hiszen szerette a játékokat, a mókát és a bódító italokat –, de a közeljövőben nem kívánt visszatérni a földrészre.
Várta őt Napospart homokja, várták őt Tanterix mester válaszai.