Vízmélye egyáltalán nem tartozott az unalmas városok közé, de az idei nyár végleg beírta magát a históriáskódexekbe. Az első napokban a gnóm és Männelor csak méregették egymást, nem is szóltak a másikhoz, majd, amikor Vízmélye alvilági ura végre kiderítette, ki dönthet a kancellária megrendeléseiről, leültek megvitatni, hogyan jussanak el hozzá a legrövidebb úton és módon. Männelor kihallgatást kért a kincstár tárnokmesterétől, aki miniszteri rangban, bárói oklevéllel rendelkező nemesember volt. Josept Corby nem volt szegény. Évi járandósága és birtokai jövedelme meghaladta a kétszázezer aranytallért, aminek azonban nem volt sok látszata, mivel ő és családja minden tagja hihetetlen fényűző életet élt. Kastélyok, városi találkák zuglakásai, hajók, egzotikus állatok, idegen népek ékszerei, fűszerek, zamatos afrodiziákumok, kéjnők, örömszolgák és vágykeltő, szinte gyermek udvaroncok egész sora tizedelte az évi apanázst. Männelor kiderítette mind a kincstárnok, mind a felesége viselt dolgait. Tudott és eltitkolt szeretőket, megszült fattyakat, elhajtott zabikat, izgalmas és undorító lepedő-híreket, vállalhatatlan szeretőket, nem beszélve az istállók nemes csődörjeinek kollektív, odaadó látogatásáról.
A zsiványvezért bejelentették, majd a báró elé vezették. Az dölyfösen méregette Männelort, tudta, hogy aki vele szemben áll, hitvány söpredéke e világnak, így azt sem engedte, hogy leüljön, kérését állva kellett elmondania. Szinte oda sem figyelve hajtotta le fejét, alig várta, hogy a sötét köpenyes férfi néhány mondat után magára hagyja. Untatta a sok földönfutó, gyűlölte a nincsteleneket. Náluk már csak a kéregetőket és a nyavalygókat viselte el még kevésbé. Männelor nem szólt addig, amíg a tárnokmester rá nem nézett. – Mit akarsz? – köpte ki a szavakat Josept Corby. – Nincs időm a nyomorotokra. – Báró úr! Szeretném, ha a következő évtől a Királyság kizárólagos beszállítói jogosultsággal bízná meg a céhemet! – mondta Männelor, mire a kincstár első embere elkerekedett szemmel emelte fel a fejét. – Vonatkozna ez mind a tengeri, mind a szárazföldi kereskedelemre. Ez a kincstárnak és személy szerint önnek is jelentős többletjövedelmet biztosítana mindaddig, amíg ezt a jogot a céhünk birtokolja. Josept Corby nem hitt a fülének. Szemben vele egy külvárosi suttyó, aki leplezetlenül kéri magának a kincstár legjövedelmezőbb kontraktusát. S teszi ezt úgy, hogy közben nyíltan meg akarja vesztegetni. Felháborodásában felállt, öklei a dolgozóasztalon támaszkodtak. – Mit képzelsz, kutya? – sziszegte a báró Männelor irányába. – Ha megkapjuk a szerződést, annak díján túl százezer aranyat biztosítunk a sok energiát kívánó hivatali munkájából adódó feltöltődésre és kikapcsolódásra – utalt közönyös hangon Vízmélye ura a báró és felesége vállalhatatlan kicsapongásaira. A kincstár minisztere a családi szennyesre utaló mondatok és a valószínűtlenül nagy összeg hallatán légszomjjal küszködött, majd, amikor végre lélegzethez jutott, tagadva a tagadhatatlant, ordítva folytatta. – Őrség! A szoba ajtaja kinyílt, majd a két ajtónálló sietett be. – Tömlöcbe vele! Meglátjuk, ki lesz kíváncsi a szavaidra…a bitón! Männelor hagyta, hogy két karját hátra feszítsék, számított a báró ilyesfajta reakciójára. Amikor megragadták, oldalt fordulva még odaszólt. – Hosszúkéz Gagor nem lesz boldog. Sem az ajánlat elutasítása, sem a bánásmód miatt. Ahogy meghallotta a hírhedt alvilági főnök nevét, Josept Corby fejében képek jelentek meg. Elvágott torkú hullák úsztak a Suhanc kevésbé látogatott ágán. Látta katonái fegyvereit a földön, ahogy a levágott kezek a markolatot szorítják. Vér borította el a világot s a gondolatait. – Verjétek vasra! Annak a hitvány haramiának itt nincs hatalma – mondta az utolsó szavakat egyre halkabban, leginkább magának. Ismerve a báró hírhedt dühkitöréseit, Shannalar biztos volt benne, hogy Männelor vagy halott, vagy az est beáltával átszállítják a városőrség börtönébe. A gnóm türelmesen várt. A miniszter hivatalával szemben, Aisteen templomi harangjának árnyékában figyelte a délután eseményeit. Jöttek-mentek a hivatalnokok, ám Vízmélye első számú tolvaja nem került elő. Még bőven fent volt az égen a Nap, amikor a kincstár minisztere elhagyta az emberöltőkkel ezelőtt emelt kőépületet. Sárga-ezüst talárja hűen tükrözte az érmék adta gazdagságot, mely működtette Thurull király birodalmát és tárnokmestere léha kicsapongásait. Miközben lesétált a lépcsőn, négylovas batár hagyta el az árnyékot. A bakon ostorozó hajtó mellett címeres viseletű ajtónyitó ült, aki azonnal leugrott a hintóról, midőn meglátta gazdáját. Shannalar megvárta, amíg lemegy a Nap, majd két varázsigét mormolt el. Az első után testének körvonala elmosódott. Árnyszerűvé vált, majd teljesen eltűnt a szürkeségben, ahogy a láthatatlanná tévő varázslat aktiválódott. Újabb halk mormolás törte meg a csendet, melyet azonban csak a templomtorony bőrszárnyúi hallhattak. A gnóm teste elemelkedett a harangtorony padlózatáról, ahogy a Kancellária épülete felé szállt. Az alkalmi cellasor priccsén felhúzott térdekkel feküdt Männelor, amikor mellette a semmiből előtűnt a gnóm mágus alakja, mely a rabosított tolvajfőnök minden egyes lélegzetvételére füstként táncolt a fáklyafényben. A mágus ujjával mutatta, hogy a csend megtörése menekülésük gátja lehet. A füstalak anyagiasodott, amire Männelor leszállt a deszkaágyról. A gnóm ismét elmondott egy varázsigét, majd a kékesen gomolygó ködszerűségbe húzta a cella ideiglenes lakóját. A pincebörtön őrében csak reggel tudatosult, hogy a reá bízott rab a két érintetlen lakat ellenére szőrén-szálán eltűnt. Katonai előmenetele ezzel egyszer és mindenkorra megszűnt, a zsoldja stráfnélküliként csak a lámpásházak lányaira és némi erjesztett italra futja. Másnap reggel Josept Corby báró előtt kinyitották hintója ajtaját, ő pedig a lehető legméltóságteljesebb testtartással lelépett az út kövezetére. Háta mögött egyre erősebb horkantásokat hallott, melyek őrült nyihogássá erősödtek. Hintók szabadultak el több irányból, a megbokrosodott lovak félelmükben felágaskodtak, mellső patájuk törték-zúzták a kocsik oldalát. A kincstár minisztere megkövülten állt. Lovak szügye látszott minden irányból s azok egyre csak közeledtek. A halálra nem készült, így imát sem mondhatott Aisteen kegyeiért. Behunyta szemét, várta a félköralakú vasak rettenet csapását. A lovak rémülete azonban egy pillanat alatt elillant, lábuk apró dobogásával hátráltak a koptatott kövek tengerén. Shannalar a tolvajvezér mellett állt, seszínű köpenyükben apára és fiára hasonlítottak. Mihelyt a báró elindult a lépcsőn, Männelor a varázslóhoz fordult. – Átadtad a levelet? – Ahogy kinyitja a nagyajtót, kezébe nyomják az írást. Josept Corby a hivatalsegédétől átvette a felgöngyölt írást, mely a gazdagság szimbólumával, aranyzsinórral volt átkötve. A szolga arca előbb zavartságot, majd félelmet tükrözött. A báró kapzsi ember lévén azonnal kigöngyölte. Ajkát mozgatva hangtalan olvasott. Amit látott, arra nem volt szava. Igentisztelt Miniszter Úr! Ön vitathatatlanul szerencsés ember! Aisteennek legyen hála, nem esett baja. Remélem, a szerencse sokáig Ön mellett áll, s kíséri mind a Nap, mind a csillagok alatt! Kérem, a mai napját tegye szabaddá! Délidőben meglátogatom, hogy a tegnap megkezdett tárgyalásunkat komolyabban folytathassuk,, megvitatva a kevésbé érthető részleteket. Männelor Al-Sindenor, a Kék Egér Kereskedőcéh teljeskörű megbízottja A hivatalsegéd csak a nevet tudta leolvasni a szájáról, de rögtön tudta, információját azonnal meg kell osztania a miniszterrel. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy a rab az éjszaka folyamán eltűnt. Mind a lakatok, mind a falak érintetlenek, a rabtól a foglárok a cipőpertlit is elvették. Josept Corby visszakézből úgy vágta szájon, hogy vérpermet festette meg a falat, majd ezután a börtönrészhez sietett. Négy városőr, a miniszter egyik katonája és a szinte öntudatlan foglár állt a bezárt cella előtt. – Hogy szökhetett meg? – kiabálta folyósó végéről. A börtönőr nem tudta mit felejen, csak egy egyszerű, hihetetlen választ tudott kinyögni. – Itt strázsáltam végig, még a latrinát sem használtam, uram! – Lefizetett tán, hogy szabadon engedd? – hörögte Josept Corby. – Nem én, uram! Egyszerűen eltűnt. Egyik percben még a priccsén feküdt, a másik percben már hűlt helye volt. – Ennyire ostobának nézel? – rázta meg a láncot és a lakatokat. – Zárják őt a helyére! Valakinek lógnia kell! A miniszter haragja alig csillapodott. Egész délelőtt dúlt-fúlt magában, vérlázítónak és bosszúért kiáltónak érezte az idegen arcátlanságát. Várta már a hírt, melyért tucatnyi alattvaló rótta az utcákat. Mivel nem jelentették este a városőrségnek a letartóztatás tényét, így a rab eltünése is nemlétező eseménynek számított. Josept Corby tisztában volt vele, hogy a magát Männelornak valló férfi újra meglátogathatja, ráadásul büntetlenül. Nem csinált semmit, csak ült a dolgozóasztala előtt. Kopogás után nyílt az ajtó, majd a báró engedélye után a legmegbízhatóbb embere lépett be a szobába. – Mondja már! – Miniszter úr! Úgy tűnik ez a Männelor nevű fickó igen jómódú. Az úrinegyedben él. Azt, hogy miből, nem lehet megmondani. Fogadója van a kikötőben, de kocsmai pletykák alapján inkább alvilági figurának tűnik. Lopások, orgazdaság, kéjnők. Van, aki azt állítja, hogy emberek is tűntek el a kikötőben, de a hullájukat nem vetette partra a víz. – Már ezért lógnia kéne! És arról a patkánycéhről mi hír? – tudakolta ingerülten a kincstárnok. – Hosszúkéz Gagor már nehezebb eset. Hírhedt tolvajvezér, igazi gonosztevő, a tűhegyi tündék körében él. Sok családdal van kapcsolata, köztük az Első Házzal is, melynek tanácsadója, családi barátja – mondta a hírhozó. – Hogy lehet egy ilyen alak, az uralkodó barátja? – hitetlenkedett Josept Corby. – Véreskezű gengszternek mondják, ám úgy hírlik, még a tündék is szeretnek vele üzletelni. – Mégis mi a fenéért? – Nos, … azt rebesgetik, a bosszújától csak indokolt esetben kell tartani. – Tudj meg róla még többet! – engedte el egy intéssel a kissé értetlen szolgáját. Elővette a reggel kapott levelet, majd ismételten átolvasta. Azután még egyszer. És akkor megértette. Verejtékezni kezdett, talárja a testéhez tapadt. Úszott az izzadtságban, szíve a torkában dobogott. Rettegett. Ma már másodszor. A tolvajvezér seszürke, ám meglehetősen jómódú gúnyában lépett be Josept Corby szobájába, ahol a tárnokmester saját testőrsége várta. A katonák egymástól tisztes távolságban a falak mentén álltak, láthatóan parancsra várva. Némelyikőjük azonnal mozdult volna, ujjaik görcsösen feszültek, ám parancsszó nem érkezett. – Männelor Al-Sindenor, a Kék Egér Kereskedőcéh teljeskörű megbízottja! – szólította meg a miniszter, akinek szeme a reggeli levélen pihent. – A sors kegyeltje! Reméltem, hogy fogad, miniszter úr! – bólintott Männelor. – Mit akar, maga arcátlan, hitvány, pitiáner tolvaj? – Nem hiszem, hogy pitiáner lennék! Nem azért jöttem, hogy jelzőkkel illessük egymást. Ha sérteget, utoljára lát! – Soha többet nem akarom látni. Egy fordulónyi időt kap! – mondta Josept Corby, átfordítva az asztalán lévő homokszemeket pergető időmérő szerkezetet. Männelor leült az előre kikészített székre, ám nem szólt semmit, csak nézett maga elé. – Mi van? – kérdezte ingerülten a kincstárnok. – Várom, hogy kiküldje… – mutatott ujjával maga mögé a tolvajvezér. A miniszter intett a kezével, mire a fegyveresek elhagyták a termet. Männelor megvárta, amíg egyedül maradnak. – Úgy gondolom, a tegnapi elutasító magatartására ma reggel megfelelő választ kapott. Az ajánlatunk a következőképpen változik: Kizárólagos kereskedelmi jog a jövő év kezdetétől, ezért kifizetjük azt az árat, amit az eddig ezzel megbízott kereskedő fizetett. Ezen túl a közreműködésért és a kontraktus elősegítéséért további hetvenötezer aranyat biztosítunk önnek. – Százezret, nem? – kérdezte a miniszter, akiben élénken élt a tegnap hallott hihetetlen összeg. – Holnap ez az összeg ötvenezerre mérséklődik – mondta Männelor. A miniszter hátradőlt, gondolataiba mélyedt. Männelor látta, hogy az időmérőben a homokszemek pergése leállt, így felállt, jelezve, hogy a maga részéről megtette ajánlatát. Josept Corby tárnokmester felállt, székét hangosan tolta hátra. A tolvajvezér megállt, majd a hivatalnok felé fordult. – Azt ajánlom, fogadja el! Ha nem teszi, az egész város megtudja, hogy az istállóban tartott csődör életében nem látott sem nyerget, sem kancát. Három nap múlva a felpüffedt testét a hídnál halásszák ki és akkor kénytelen leszek az utódjának felajánlani ezt az összeget! A legmelegebb hónap közepén tengeri vihar zúdult a kikötőre, ráadásul abból az irányból támadott, ahonnan a legkevésbé várták. A hatalmas szél felkorbácsolta a hullámokat, melyek szilaj lovasrohamként taroltak le mindent, ami vízfüggöny-patáik útjába került. Shannalar aznap este is a megszokott asztalkájánál borozgatott. Hallotta a szél fütyülését, hallotta a kikötőben kiáltozókat, akik menteni akarták a menthetőt: a hullámokon vergődő hajókat, amik kötelüket, láncukat rázták. Matrózokat, akik az árbócokra másztak, hogy a feltekert vitorlákat ne szaggathassa tovább a vihar szele. Voltak, akik menedéket kerestek hajójukkal Vízmélyén, ám minden méter, amit a vízen tettek meg, egy örökvalóságnak tűnt. Kezükkel sűrűn hányták a levegőbe Aisteen hármaskeresztjét, tudott imák foszlányait suttogták a kikötő öblében. A gnóm húzott kettőt a butykosából, a Mágusok Bora átjárta a testét. Gondolatai kitisztultak, hallotta a hajópalánkok nyögését, hasadásuk előtti utolsó jajkiáltásukat. Kisétált az ivóból, köpenye csuklyáját a fejébe húzta, majd a móló felé sétált. Ahol elhalad, lakatok nyíltak, zárak engedtek. A kipányvázott hajók kiszabadultak jótékony fogságukból, vészesen közeledtek egymáshoz és a móló rendíthetetlen kövezetéhez. Shannalar tovább sétált. A kikötő öblében veszteglő, vagy a kikötéssel küszködő hajókon az olajlámpák széttörtek, azonnal lángra lobbantva mindent. Égett a kender, égett a len, parázslott a fedélzet. Nemkívánt, égig érő fáklyák világították meg a törmeléket, ahogy a kereskedőhajók darabokra szakadtak a nyári éjszakában. Két hajót sikerült kötelekkel biztonságba vontatni, ám a varázsló szavai, amiket a vihar ordítása elnyomott, nem hagytak menekülést. Shannalar egy fáklyatartó oszlop mögé húzódott, dülöngélése és karmozdulatai leginkább a levegővel vitatkozó részegre hasonlítottak, aki képzeletbeli nejének igyekezett elmagyarázni, miért is nézett megint a boroskupa mélyére. A hajók sziluettje el-eltűnt az esőfüggönyben, csupán a kötélcsigák és veretek csörtéje jelezte ottlétük pontos helyét. Hiába a sok dolgos kar, hiába a vízfelszínről csáklyákkal felvett kötél, lassan sodródtak a faragott kőfal felé. Senki sem láthatta, ahogy a hangfoszlányok nyomán egy barnásszürke fal jelent meg a semmiből a kormányállás előtt. A hullámok bukdácsolásában az sem tűnt fel, hogy a hajó mélyebbre süllyedt a habokban. A fal egy pillanatig állt csak, majd hang nélkül rádőlt a kormányállásra. Óriási robajjal tört darabokra a fedélzet hátsó része, olyan volt, mintha a hajó vízalatti sziklazátonyra futott volna. Átszakította a fedélzetet, kettétörve a gerincet és a kormánylapátot. Víz csapott fel a tatnál, majd a hajó hátsó része egyre mélyebbre süllyedt. Az orr-rész felemelkedett, a sudárárbóc az égiek felé fordulva könyörgött utolsó segítségért, mielőtt hullámsírjába merült. Még el sem süllyedt az első hajó, amikor Shannalar varázsigéje a másikkal is végzett. Együtt nézték a Krigli új cégérét. Shannalar és Männelor koccintott. Tökéletes munkát végeztek. A hatalmas pusztítást okozó vihar után Thurull király birodalmában leállt a tengeri szállítás. A Valyon Montala-család hajói mind egy szálig elpusztultak, darabjai akadályozták a kikötést Vízmélyén. Az árbócok teteje útjelző karóként nyúltak a víz fölé, vízityúkok és sirályok rikácsoltak rajtuk. Az árbóckosarakban a figyelő matrózokat fészkelőhelyet kereső madarak váltották fel, párjukat várva hangosan álltak őrséget. – Nem csodálkoznék, ha szeretett minisztered néhány nap múlva térden csúszna előtted – mondta Shannalar. – Néhány nap múlva kiköt a Kósza Szél – mondta Männelor. – Drake találkozik a szabad hajósokkal, akik régen várták már, hogy bekapcsolódjanak a Királyság kereskedelmébe. – Megvárom, amíg a báró aláírja az első rendelést – bólintott a gnóm. – És utána? – Tündeföldre hajózom.